Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Pomogáts Béla: Poétika és harmónia – Keresztury Dezső és Berzsenyi Dániel
POMOGÁTS BÉLA Poétika és harmónia Keresztury Dezső és Berzsenyi Dániel A hetvenötödik születésnapját ünneplő Keresztury Dezső mindig a magyar költészet nagy hagyományainak vonzásában dolgozott. Verseiben és tanulmányaiban sorra vetett számot a költői örökség klasszikus megalapozóinak: Zrínyi Miklósnak, Batsányi Jánosnak, Vörösmarty Mihálynak, Arany Jánosnak, Ady Endrének és Babits Mihálynak munkásságával. Közéjük tartozik Berzsenyi Dániel is, akinek örökségét különösen magáénak tekintette a kései utód. Kereszturyt, a költőt és irodalomtudóst mindig foglalkoztatta a „nik- lai remete” sorsa és költészete. A mostoha körülményekkel hadakozó emberi „virtus” magányos hősét látta Berzsenyiben. A füredi Berzsenyi-ünnepről című versében olvassuk a következő sorokat: „hogy értsük: mélyről tornyosul a merész / nagyság s a gyengédség az erő meze: — / a néma hattyú dalra éled; / mély a halál, de nagyobb a virtus!” Azt a néma küzdelmet figyelte, amelyet a magányba merült niklai költő vívott személyes sorsának s a baljós nemzeti történelemnek hatalmas árnyaival. A világgal s önmagával birkózó költőt ábrázolta tanulmányaiban is. Berzsenyi Dániel című tanulmánya Örökség címmel kiadott kötetében olvasható. A tudós tanulmányíró azon a nyomon jár, amelyet Horváth János, Szabó Dezső, Németh László és Barta János nyitott meg a Berzsenyi-kutatások terén. Mellettük Keresztury Dezső dolgozta ki azt a hiteles és korszerű Berzsenyi-képet, amely teljes fényében és komolyságában mutatta meg a nagy költő egyéniségét. Addig Berzsenyit főként a magyar klasszicizmus betetéző- jeként ábrázolta az irodalomtörténetírás. Korszerűtlen költőt látott benne, aki klasszikus álmoknak áldozta tehetségét és életét. Berzsenyi igazi megértéséhez arra az új érzékenységre volt szükség, amelyet a Nyugat irodalma hozott. Arra, hogy igény támadjon az emberi lélek mélyebb vizsgálata iránt, s a költészet mögöttes terében zajló nagy emberi drámák végre megvilágosodjanak. Ennek a modernebb lélektani és poétikai érzékenységnek a képviselője volt Keresztury is, aki maga is a Nyugat ízlésforradalmán nevelkedett, és a harmincas években fellépő „esszéíró nemzedékhez” tartozott. Ez a nemzedék, a többi között, irodalmunk nagy hagyományainak újólagos vizsgálatára és értelmezésére vállalkozott. Így jutott el Szerb Antal Vörösmar- tyhoz, Halász Gábor a „magyar viktoriánusokhoz”, Németh László Széchenyihez és maga Keresztury Aranyhoz — és (Némethtel, Bartával együtt) Berzsenyihez. Egy új módon látott és magyarázott Berzsenyihez, aki már nemcsak a klasszika utolsó híve, egyszersmind a romantika első követe volt. Egyéni al-
