Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Halász Kristóf: A valószínűtlen valóság – Töprengések az életről
HALÁSZ KRISTÓF: A VALÓSZÍNŰTLEN VALÓSÁG 9 csak az a különös, hogy ezen nem is csodálkozunk. A saját élő állapotunkon sem, amely naponként megújul. A kő legurul a hegy lejtőjén a gravitáció törvénye szerint, de az ember hátizsákkal fölfelé is kapaszkodhat. Útját meg is könnyítheti a fogaskerekű vasúttal, de az is az ember tartozéka; olyan „protézis”, amellyel önmaga hatékonyságát megnöveli; sőt űrhajóival a kozmoszba is behatolt már. Mint teljesítmény, ez nagyon nagy dolog, de a létezés még sokkal nagyobb, hiszen az tette lehetővé magát a teljesítményt is, mint az életnek újabb csodáját. Az élet lángját éppúgy kiolthatnák földi és kozmikus hatások, mint ahogy megvalósult bolygónkon legalább 3 milliárd éve és azóta is csudamód megmaradt! Az ősmonda csodaszarvasa „gyújtatlan gyulladó” gyertyalángjaihoz hasonlóan lobbant fel egykor az élet; ki mondja meg, hogyan? Tény, hogy az élet fölöttébb valószínűtlen állapot és mégis itt van! A Vénusz bolygó hőkatlana és a Mars dermesztő világa fogja közre a földpályát, ahol a „Zöld Úrhajó” kering, a kozmikus feltételek ritka-szerencsés találkozása folytán. Nincs is más életet hordozó égitest tíz fényévnyi körzeten belül. Túl azon a tau Ceti és az epszilon Eridani nevű csillagok feltételezett bolygóin, tőlünk csaknem 11 és 13 fényév messzeségben lebeg két olyan térség, két olyan pontocska, ahol a kozmobiológia lehetőnek tartja az élet valamelyest hasonló megnyilvánulását, mint a Földön. A mi életünket a Naptól való kedvező távolság és a gravitáció biztosítja, nem engedvén megszökni a vizet és a légkört az irdatlan semmibe. A légkörből alkotott takaró egyik rétegében, a sztratoszférában képződő ózonpajzs védelmet nyújt a Földet kívülről ostromló halálthozó sugarak ellen. A széndioxidot felhasználó és oxigént felszabadító zöld növényzet, valamint az ellenkező irányú folyamatokat működtető állatvilág kölcsönös egyensúlya biztosítja a légkör állandó összetételét; nem fogy el a légzéshez szükséges oxigén és nem dúsul fel a széndioxid sem, amely az ún. „üvegház-hatás” révén a Vénusz tikkasztó, félezer Celsius-fokos légkörét valósítaná meg. Ami pedig a szárazföldek és óceánok termőképességét illeti, a jelenleginél tízszerte több embert is eltarthatnának. A világélelmezés körüli hiba nem a mi égitestünkben van... Honnan jöttünk, hová megyünk? Az ősrégi kérdésre minden idők embere a maga módján keresett választ. A svéd Svante Arrhenius idegen égitestről származtatta az életet, a sugárnyomás útján vándorló spórákból, illetve ún. életcsírákból. Tulajdonképpen ez volt a XIX. század végi híres pánspermia elmélet, amely megkerülve az életkeletkezés nehéz problémáját azt hirdette, hogy az élet mindig is létezett az egész világegyetemben. Korunk világűrtudománya ezt a nézetet cáfolja többek közt már azzal is, hogy a világegyetem tágulásából visszafelé következtetve, mintegy 12 milliárd évvel ezelőtt a mai univerzum teljes anyagkészlete igen sűrű állapotban együtt volt és egy gigantikus ősrobbanás szórta szét a mai térbe. Tehát a mai világegyetem sem volt mindig, ennélfogva „életcsírák” sem létezhettek a régi értelemben. Manapság a tudományban leginkább elfogadott Oparin szovjet akadémikus és az angol J. D. Bernal elmélete, melyek egymást kiegészítik. Említést érdemel J. B. S. Haldane angol genetikus és élettan tudós munkássága is, aki
