Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Keresztury Dezső: Udvaros Hold (vers)
KERESZTURY DEZSŐ Udvaros Hold A Telihold úsztatja pára-udvarát, sápadt-kéken didergő éjbe hamvad át; valami pirreg, reccsen árnyékfák mögül, fényszóró vet csóvát, fordul, villan s elül; a szél megállt, ki sem gyúltak a csillagok, csend van, nyirkos hűvösben összeborzadok; ez már október vége, hulló ősz, halál, bár kert és völgy még színes lombcsatakban áll, mindent elnyelnek nékik-mindegy hajlatok, hályog ablakaim — mögöttük hallgatok — kizárják a derengést is: alig tudom már, mi jár kint: kutya, szél, ember, lidérc, boszorkány; lehet, azért szorítja torkom oly vadul szívem, mert sok halott emlékem feltolul, reszketve sírni volna jó, sikoltani, de némán kotlom meglassuló életem hordalékán; nem barátokat, jóakarókat, de kártevőket is őriz korhasztván, csiráztatván a tőzeg, mi nehéz múltamban mezőkön, lápokon lerakódott; felszívódik újra a sok rokon jó s rossz nedv, táplálék, méreg: nőhetek magasabbra: bár magára maradt, bozótnál mégis magasabb fa; új kalandra, futásra űz a nyugtalanság, a rettegés, hogy a vizek partom kimossák; — kidőlök és Isten egyszerre Mindenséggé tárul, túl téren és időn, elválván Leikétől, Fiátul, forr, únt létét ledobja és ellentétébe csap, világosodó szellemből lesz kitáguló anyag, megosztja magát, szétrobban s a végső csenddel eljön az Eszkaton, hogy abban végre minden egyesüljön; — s akkor mibe kapaszkodom, ha nem tudom már, mivégre, hogyan s kinek kell akkor az oltár; ha minden egy lesz, fordulhatok-e magamba; hol minden egy, hol lelsz napokra, csillagokra?
