Detroiti Magyar Újság, 1975 (65. évfolyam, 2-49. szám)

1975-10-03 / 38. szám

4. oldal:.

DETROITI MAGYAR ÜJSÄG

1975. OKTÓBER 5.

Somogyi Ferenc dr.:

MAGYAR

NYELV ÉS IRODALOM

1825-től 1925-ig

i— Folytatás

PETŐFI HATÁSA

Mint bevezetőnkben mondtuk, Petőfi Sándor költészete szinte felmérhetetlenül nagy hatással volt a magyar verselés művelőire. Utánzói, követői közül a felsoroltakon kívül csak példaként idézünk még néhány költőt; olyanokat, akik a nagy népies költőfejedelmet, vagy a forradalmi érzés dalnokát, a szabadság szerelmesét tekintették eszményképüknek s így verselésükben akár tudatosan, akár öntudatlanul az ő nyomdokain járlak.

* * *

Petőfi István (1825-1880) Petőfi Sándor édes testvéröccse volt. Amikor apja nehéz anyagi körülmények közé került, az aszódi gimnáziumból kénytelen volt kimaradni. 1845-ben Várpalotán mészároslegény lett. A szabadságharc idején katonai szolgálatot teljesített és kapitányi rangig emelkedett. A világosi fegyverletétel után az osztrákok közlegényként sorozták be, de 1851-ben mint altiszt szerelt le. 1853-ban az emigrációval fenntartott kapcsolatai miatt elfogták. Előbb 1 heresienstadtban, később Prágában raboskodott, fogságát azonban szorgalmas tanulással, önképzéssel hasznosította. Kiszabadulása (1857) után egy évvel (1858-ban) Geiszt Gáspár földbirtokos . gazdatisztje lett. 1863-b an meg is házasodott, felesége azonban 8 heti együttélés után otthagyta. Költeménye, amelyekben bátyját utá nozta, 1848-ban az Életképek’ című lapban, 1857-től 1859-ig1 pedig a ‘ Vasárnapi Újság”-ban és a “Hölgyfutár ban jelentek meg. Dalokat írt, amelyeket az olvasóközönség annak idején tetszéssel fogadott. Ilyen a Dal című katonadala is.

DAL

Katona vagyok én, önkénytes katona.

Nem kell már szerető, se szőke, se barna;

Nem oszthatom én meg senkivel szerelmem, Szerelmet, hűséget hazámnak esküdtem.

De meg is tartom én szentül fogadásom, Hazámat, ameddig kívánja, szolgálom;

Míg bíróm erőmet s fegyvert a jobb karom. Ellenségünk ellen örömmel forgatom.

Dicső a halál olt künn a csatatéren,

Hogyha meg kell halnom, ott múljon el éltem,

Ott porladjak én el, habár sírom felett Nem leszen. nevemet hirdető sírkereszt.

* * *

Petőfi Sándorné Szendrey Júlia (1828-1868) a seges vári csata után félévig^ Kolozsvárott várta ura visszatérését aztán édesapjánál, Enclrődön töltött néhány hónapot, majc Pestre költözött, ahol Garay János otthonában húzta me< magát, 1850 július 21-én azonban már feleségül men Morvát Árpád egyetemi tanárhoz, akivel boldog házasélete élt s akitől három gyermeke is született. Költeményeiben amelyek egyébként mély kedélyre vallanak, urát utánozta Verseit Szana Tamás gyűjtötte össze és díszes kötethet 1890-ben adta ki. Borongó hangulatú dalai közül a Keze már tombolni , “Keserű kín , “Ne higgy nekem és a “Sö tét óra’’ címűt kell megemlílenünk.

KEZD MÁR TOMBOLNI

Kezd már tombolni az őszi vihar, Meg-megcibáfja a fák üstökit És szerteszórja a leveleket,

Miket pusztító keze leszakít.

Nyögdelve hajlong a fák dereka,

És reszket rajta valamennyi ág, Egy-egy sóhajtás, oly hosszú, nehéz, Mint haldoklóé, vonul rajtuk át!

Hisz haldokolnak, mert most hagyja el Őket az élet, a tavasz jele:

A zöld levél, az árnyas lombozat.

Mit letép róluk az ősznek szele.

Fölöttem is már őszi ég borong S lelkem zilálja őszi fergeteg; < Letép-e róla minden örömet,

Miként a fáról a leveleket?

KESERŰ KÍN

Keserű kín és gyötrelem Volt énnekem a szerelem;

Ami másnak életet ad,

Az hozza rám halálomat.

Meghaltam én réges-régen,

De nem nyughatom békében. Kísérteiként járok, kelek,

Keresve, mit nem lelhetek.

Keresve a boldogságot,

Mire sehol nem találok;

Mi messziről annak látszik:

Árny, mint én, mely velem játszik.

Hogyha közelébe érek,

Rémképétől elszörnyedek S futok vissza koporsómba Uj kínoktól ostorozva,

S rám vonom a búbánat szőtt Gyászos halotti lepedőt,

S várom, hogy az ég majd megszán. Hogy majd meghalok igazán.

NE HIGGY NEKEM

Ne higgy nekem, ha mosolygok,

Álarc ez csak arcomon,

Mit felöltök, ha a va lót Eltakarni aka rom.

Ne higgy nekem, ha daliásra Látod nyílni ajkamat:

Gondolatot föd e dal, mit Kimondanom nem szabad.

Ne higgy nekem, mikor hallassz Fölkacagni engemet:

Megsíratnál, hogyha látnád Egy ily percben —> Ielkemet!

SÖTÉT ÓRA

Naponként árvá bb egy reménnyel S egy csalódással gazdagabb,

Szívünkből ekként fogy az élet.

Cseppenként így fogy, így apad.

S így lesz kietlen pusztaság, hol Előbb virágos kert vala,

Hol úgy megdalolt, fütyörészett Az életkedvnek madara.

S lesz temető a szív, hol nyugszik Annyi szép és ifjú halott.

Kiket az élet csak gyilkolni.

De feledtetni nem tudott.

Holttesteinken ott élődnek — S gyötrelmeinket ez neveli —Az emlékezet telhetetlen.

Szüntelen éhes férgei.

És e keservtől, gyötrelemtől.

Mit életnek nevezünk.

Nincs szabadulás, nincs menekvés,

Míg a földben nem pihenünk.

Ó, örök álom, miért késel?

Miért nem logod be szemeim?

Nem róttam még le tartozásom?

Vannak még sírni könnyeim?

* * *

Petőfi Zoltán (1848-1870), a nagy költő' fia, ugyancsak utánozni akarta lángeszű apját. Verseket írogatott, 1867- ben pedig megszökött az iskolából, ahová mostohaapja járatta és színésznek csapott lel előbb Debrecenben, aztán Nagyváradon. A rendetlen, kicsapongó életmód hamar felőrölte amúgy is beteg szervezetének életerejét. Mellbajára külföldön is hiába keresett gyógyulást, fiatalon elhúnyt.

Ránkmaradt költeményei közül talán az alábbi mond .legtöbbet:

OROSZ DAL

Leány: Jó ápolónőin, kedves nénikéin,

Nem l om, mi az, mi történik velem.

Mint ki tűzben van, égek mindig én,

Nincs nappalom s nyugalmas éjjelem.

Dajka: Keresztet vess magadra, gyermekem.

Bizonnyal egy mesém ijeszte meg. —

Miket látsz, nemde, mostan szüntelen,

Az alakok sötétek, rémesek.

Leány: Nem, nénikém, mit Iátok: szép alak.

Tartása büszke, bogyba megjelen’;

Mint a mesében egy királyfinak,

Ruhája gazdag, bársony és selyem.

Dajka: Ez bizonyosan maga Lucifer,

Vagy a pokolnak egy más ördöge.

A félele mtől már a szívem ver, \

Ha megigézne, lelkem öröme!

Leány: Nem ördög az, kedves jó nénikém.

Szépen beszél, szavai édesek.

És a jó Istent arra kérem én:

E szép fiúnak adjon életet.

Dajka: Ó, jaj nekem, susog a vén dada,

Öreg vagyok és mégis oly szamár!

Üres fejem ördögre gondola,

Megnőtt a lány s most szíve szívre vár!

* * *

Sárosy Gyula (1816-1861) mint a szabadságmozgalmak lelkes híve lett hírneves költővé. Eredetileg Pókai Lajos Gyula volt a neve.1'’ Édesapja elhúnytakor mindössze másfél éves volt. Édesanyja újra férjhezmnet s vele a kis Gyula Aradról Füzes gyarmatra került, ahol aztán gyermekéveit is töltötte. Középiskolai tanulmányait Eperjesen végezte. Az ottani magyar társaság Jácint' címmel kiadott zsebkönyvében 1836-ban már 13 verse jelent meg. Mint joghallgatót, a magyar nyelv gimnáziumi tanításával bízták meg. O maga francia, angol, német és tót nyelvet tanú??; Tótul (szlovákul) ügyes verseket is tudott írni.

Jogi tanulmányai befejeztével Sáros vármegye szolgála tábej, lépett, később Aradon a: váltótörvényszék bírójává, 1849-ben pedig —< korábbi áthelyezése után >— a felsőbb vóltótörvényszék elnökévé nevezték ki. A szabadságharc idején “Arany trombita című, 12 énekből álló költeményével keltett nagy feltűnést, amelyet ponyván terjesztettek és körútakon maga is országszerte szavalgatott. Mivel az Arany trombita a forradalmi költészet egyik legszenvedélyesebb terméke volt, szerzőjének Világos után bujdosnia kellett. Csak 1850-b en telepedett le Gyöngyösön, ahol nyelvtanításból tartotta fenn magát. Amikor 1852 novemberében elárulták, Vachotl Sándorhoz menekült Rédére, de hamarosan elfogták és előbb halálra, később életfogytiglan tartó szabadságvesztésre ítélték. 1855-ben kegyelmet kapott és rendőri felügyelet alatt Pesten élhetett. 1857-ben itt a legjelesebb írók közreműködésével ‘Az én albumom címen díszkötetet adott ki, amelyben talán legszebb költeményét, az “Ingeborg önszületése napján ”-1 is közölte. Saját verskötete 1858-ban jelent meg. Sikerei merésszé tették, aminek nem maradt el a következménye. ‘ Krinolin-vers című költeménye miatt 1859-ben felségsértési pert indítottak ellene, amelyben felmentették ugyan, de lakóhelyéül Budweiset jelölték ki, ahol nagy nehézségekkel kellett megküzdenie.

Csak I860 novemberében térhetett vissza újból Pestre. Ott is húnyt el 1861 november 16-án.

Költeményeit három kötetben adták ki, közülük az előbb már említett és minden jel szerint önmagáról szóló “Ingeborg önszületése napján’ címűt kell idéznünk.

INGEBORG ÜNSZÜLETÉSE NAPJÁN

Midőn anyám keblén viselt még,

Ezer reménnyel volt tele,

S gondolva szíve magzatára Örömtől duzzadt kebele.

Lehullt a fájdalom gyümölcse:

De a gyümölcsből, haj, mi lett? . . .

Szegény anyám, ha tudta volna.

Dehogy szült volna engemet!

Lágy volt, midőn világra jöttem,,6<i)

Majdhogy meg nem vett a hideg!

Attól csak jó. anyám szerelme Melengetőleg óva meg.

A könny, mely reszketett szememben,

Velem egy percben született. . .

Szegény anyám, ha tudta volna,

Dehogy szült volna engemet!

Nem a világ volt e világon,

Mi I én először láthatók,

Ha van sötétebb a sötétnél,

Az: egy behullt síromla dék;

S hogy nincs apám, szívem-szememnek Legelső látománya lett. . .

Szegény anyám, ha tudta volna,

Dehogy szült volna engemet!

Eltűnt az iljúkor fölöttem Valósulatlan álmival.

Az álmok gondra vetkeződtek A lettre vágyott férfival.

És jött a vész és elragadta

Magával izzó Ielkemet... _

Szegény anyám, ha tudta volna,

Dehogy szült volna engemet!

Szerelem átnőtt a hazára,

S lett a világból koszorú;

Melynek, ha nem volt semmi fénye,

Kölcsönze nérnit a ború.

Megfúttam a vész trombitáját,

S magamra fújtam sírszelet. . .

Szegény anyám, ha tudta volna,

Dehogy szült volna engemet!

Alacsony volt bár börtönajtóm,

Nem léptem abba szomorún,

Tudván, hogy az, ha meghajoltam.

Le nem korholja koszorúm.

Egy jobb hit olvasóba fűzött Könúyembő! minden gyöngyszemet. . .

Szegény anyám, ha tudta volna,

Dehogy szült v,olria engemet!

Dicső anyám, mégis ha látnád:

Mi bölcs tűrővé tett a hit;

Dicső anyám, ha élvezhetnéd Önérzetem fennálmait;

Ha tudnád, mily híven betöltém E földön honfi-tisztemet:

Nem tartanád te fájdalomnak Még egyszer szülni engemet!

(1857)

* * *

7 árkányi Béla (1821-1886) Miskolcon született, családi neve Viperina Józse I volt s az egyik legjelesebb katolikus magyar papköltő lett. Mini egri kispap, honáldozat című balladája már 1840 ben dicséretben részesült a Kis faludy-T ársaság pályázatán, ahol a következő évben Az indítványok című szatírája is hasonló sikert aratott. 1844 februárjában, amikor Petőfi Egerben járt, kispaptársaival együtt meleg fogadtatásban részesítette a későbbi költőóriást, akivel életreszóló barátságot kötött. Ugyanebben az évben szentelték pappá is*. Szenterzsébeti lelkész. 1846-ban érseki szertartó, majd a hajdúi Egyek plébánosa, kanonok, végül borsmonostori apót lett. Az irodalom terén is szép sikereket ért el. A Szent-István-T ársulatnak előbb aligazgatója, később alelnöke folt, 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1867-ben pedig a Kisfaludy- Társaság rendes tagjai sorába választotta. Több ének- és imakönyve közt az 1855-ben megjelent “Katolikus Egyházi Énektár’ különösen jelentőssé vált. 1852 áta érseki megbízás alapján Káldy György bibliájának átdolgozását végezte, amiről 1869-ben “A legújabb magyar Szentírásról című tanulmányában számolt be. Költeményeit Toldy Ferenc gyűjtötte össze s 1857-ben “Költemények’’ címmel a Szent-IstvánTársuIat adta ki. 1872-ben a KisfaludyTársaság kiadásában jelent meg Klopstock-fordítása (a Messiás I-X. éneke). 1886 február 16-án Egerben húnyt el.

Hazafias költeményei és balladái sokáig szerfelett népszerűek maradtak. Az előbbiekre Boldogasszony Anyánk! , az utóbbiakra “Coriolán című versét idézhetjük példaként.

BOLDOGASSZONY ANYÁNK!

Bús szívem elfogul, könny fakad szemembe.

Midőn Magyarország sorsa jut eszembe.

Nem tudok gondolni szép hazám múltjára,

Hogy meg ne induljon könnyeimnek árja.

Ekkor, mint az elmúlt idők szellemének Bús hangja, megzendül szívemben az ének.

Mellyel jobb eleink, midőn bajba estek.

Az Isten anyjához sírva esedeztek.

Sírva szól az ének: Boldogasszony Anyánk!

Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: Magyarországról, romlott hazánkról,

Ne feledkezzél el szegény magyarokról ”.

Elmentek csatákra, víttak, elvérzettek,

Üj hősök szállottak a síkra helyettek.

S míg ők a hazáért vérüket ontották,

A családok otthon buzgón imádkozták.

Sírva imádkozták: “'Boldogasszony Anyánk! Nagy ínségben lévén stb.

Midőn a bosszús ég legnagyobb csapása,

A pártviszály rontott e szegény hazára:

A jobb érzésűek. kikben sírt a lélek,

Látván, mint üldözik egymást a testvérek,

Fájdalmasan zengék: “Boldogasszony Anyánk! Nagy ínségben lévén’’ stb.

Midőn a jó erkölcs s régi szent szokások Romlásnak indulván, eljött a nagy átok.

Az elkorcsulás és hitetlenség átka.

Mely a sírt még minden nemzetnek megásta,

Kikben az önzéstől ment honszeretetnek Szent tüze még lángolt, a nemesebb lelkek,

Szívrendítve zengék: Boldogasszony Anyánk!

Nagy inségbeh lévén stb.

És midőn megkondult*, miként a halálra Vált embernek, a végveszély nagy órája,

Mid őn napja leszállt, eltűnt a régi fény,

Midőn nem volt segély, nem volt többé remény,

Eöljajdult az ének: Boldogasszony Anyánk!

Nagy ínségben lévén stb.

Nem tudok gondolni szép hazám sorsára,

Hogy meg ne induljon könnyeimnek árja,.

'1 ’ 1 £' ' • .. >

S ekkor, mint az elmúlt idők szellemének I Bús hangja, megzendül szívemben az ének.

Keseregve zengem: Boldogasszony Anyánk!

Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: Magyarországról, romlott hazánkról.

Ne feledk ezzél el szegény magyarokról. ’ j

CORIOLÁN

Átok reád, viszály hona!

Már nem vagyok fiad:

Átok reád igaztalan ítéleted miatt.

E sebhelyek, az ég s a föld Tanúk, hogy hű valók;

Most számkivetsz, de él bosszúm,

S te Iéssz a martalék!

Még dörg az átok mennyköve A hon határinál.

Megy, fut, rohan a száműzött,

Majd visszanéz s megáll.

Halálos bosszúvágy tanyáz Szétdúlt vonásain,

Szemében káröröm ragyog.

Szitok kel ajkain.

Nézzétek a hiénafajt,

Az átkozott kajánt.

Mint szór honára átkokat.

Halljátok Coriolánt. *

Még egyszer bosszút esküszik,

Még egyszer visszanéz;

S miként a dúló förgeteg.

A messzeségbe vész.

D ühös haraggal ront elő Egy bérlett hadsereg,

Bosszút s halált visz fegyverén,

Nyomán a föld remeg.

Elül egy óriás ragyog.

A termetes vezér.

Honára villog fegyvere.

Hév szomja honfivér.

Táborba szállá már Tibér Partján, s ostromra int,

S a lázadó csoportokon Őrszemmel áttekint.

Már megriadt, mái zúg a kürt,

A zaj magasbra nőtt. . .

De ím, egy gyászos, ősz anyá Áll a vezér előtt.

Körötte nők és gyermekek,

A zaj lecsendesült,

A hölgyek bátor arcain Magas önérzet ült.

Ing, sápad a kemény vezér S leejti fegyverét:

Anyám! <— kiált s az agg fel Terjeszti vaskezét.

A tisztes asszony visszalép,

A hős eltántorul.

Keblében a fölzaklatott Érzelmek harca dúl.

“Megállj, vezér! Még nem tudoni, Fiamhoz jöttem-e?

Fiam vagy-e, így szól az agg —

Vagy Róma ellene?

Hagyd tudnom: rabnő, vagy szülőd,

Ki most előtted áll?

Reá öröm, vagy a bilincs Halálos átka vár?

Azért őszült meg agg fejem Oly számos év alatt,

Hogy téged majd száműzve, most Mint ellent lássalak?

Folytatás 5. oldal első hasábján i—<