Délmagyarország, 2009. február (99. évfolyam, 27-50. szám)

2009-02-21 / 44. szám

Szombat, 2009. február 21. Szieszta - Programajánló 111 A TIZENEGY ÉVES LEVENTE KEDVENCEI A MADARAK LENCSEVÉGEK A TERMÉSZET TONCA: HÍV A VASÚT, VÁR A PICK! Levente gépe egy digitális Lumix FOTÓ: SCHMIDTANDREA Amikor édesapja elküldte szerkesztőségünkhöz Borsi Levente fotóit, nagyon megtetszettek nekünk a felvételek. Kíváncsiak lettünk az 5. osztályos, szegedi fiúra. Megtudtuk: egészen kicsi kora óta kedvencei a madarak. Komolyabb gépet egy éve vett a kezébe, azóta fényképez hóvirágot, katicát, cinkét. Kardos Antal, alias Tonca mozdonyvezetőként a munkabeosztását is a meccsekhez igazítja Tonca csak mesél, mesél, csupa-csupa jó történetet elevenít fel, de sokszor az órájára pillant. Nem véletlen ez. - Lassan indul a vonat, mennem kell. Mozdonyvezető vagyok immár 1989 óta. Októberben lesz húsz éve, hogy ezt a szakmát űzöm. Gyerekként pilóta szerettem volna lenni, repülni a fellegekben. Utána jött a másik szerelem, a vonat. Amikor fiatal voltam, nekem is volt PIKÓ és TT vasutam, és elképzeltem, hogy a miniatűr mozdonyokat én vezetem. Most ez valóság, szeretem a szakmám. A MÁV-nál tudják, hogy nagy Pick-szurkoló vagyok. Szerencsére minden hónap elején kell elkészíteni a beosztást, így ekkor már tudom, hogy mikor játszanak a fiúk. Az elképzelhetetlen, hogy ne legyek ott a meccsen. Egyszer azonban előfordult, hogy megcsúsztam, és szolgálati ruhában ordítottam a B középben. Egy jó meccs elképzelhetetlen a B közép biztatása mellett. A Szegedi Funok verik a dobokat, ordítanak, ezzel is hozzásegítik a játékosokat a győzelem megszerzéséhez. - Nyolc dobunk van, ezek kék-fehér színűek, mi festettük ilyenre. A kis közösségünk, a Szeged Funok lassan egyéves születésnapját ünnepli. Van tagdíjunk, amiből drapériát vásárolunk, feliratokat készítünk, próbáljuk színesebbé tenni a szurkolást. Hamarosan elindul a honlapunk, a www.pickfunok.hu, ahol minden megtalálható lesz rólunk. Igazán különleges a társaság, van közöttünk 16, de 60 éves is. Idén mit várok a csapattól? Két győzelmet: a KEK-ben és a magyar bajnokságban. végre kapni. A széncinegét viszont igen - ez a felvétele meg is jelent lapunkban néhány héttel ezelőtt. Levente szorgalmas, okos fiú, a bizonyítványa is jó. Kedvence - meglepő módon - az irodalom. Szabadidejének nagy részét az állatok megfigyelésével tölti. Kedvenc helye a családi nappali: a balkonajtóhoz húzza a szőnyeget, és nézi a kinti világot. És néha kattint egyet. Ahogyan más is, ő is végigjárta a buktatókat: a kép nem elég éles, vagy éppen a háttér az, és a lényeg, amit fotózni szeretett volna, homályos. Apukája sokat segít neki. - Néha adok tanácsot Levinek, de a családunkban senki nem fotózik mondta a fiú apukája, Péter. - Azt javasoltam neki: egy témáról készítsen több felvételt, és majd a végén kiválasztjuk a legjobbat. Levente gépe egy digitális Lumix - a család egyik barátjától vették. Tanulni kiváló gép, ám Levente már rájött, hogy miket nem tud. Ezért megvan a kívánságlista: ha lesz lehetőségük egy komolyabbat vásárolni, a fiú már tudja, milyen elvárásai lesznek az új szerkezettel szemben. - A katicás képet néhány hete úgy készítettem, hogy apával észrevettük: a hóvirág mellett két katica bóklászik. Egy kicsit ösztönöztük őket, hogy másszanak a virág felé. Végül felmásztak a szárára - mesélte az egyik fénykép születésének történetét az alkotó. Aki elárulta: nagy türelem kell ahhoz, hogy jó felvétel készüljön. És persze szerencse is. Levente még csak ismerkedik a fotózással, de szeretne vele komolyan foglalkozni. Szülei mindenben támogatják, nővérétől és húgától is kap dicsérő szavakat. Azt mondja: szeretne a madarak, a természet közelében lenni. S ha közben van egy fényképezőgép is a kezében, az még jobb. Mi mást kívánhatna még? FOTÓ: MISK01QI RÓBERT Tonca, alias Kardos Antal (b0) az egyik vezérszurkolója a Pick Szeged férfi kézilabdacsapatának. A népszerű együttes meccsein az első'sorban püföli a dobot a B középben. A civil életben immár húsz éve mozdonyvezető, munkatársait is megfertőzte a sportág szeretetével, többen már rendszeres kézimeccsrejárók. A Szeged Funok szurkolói csoportjának a vezetője, jelenleg közel 360 tagja van a csoportnak. A Borsi család, a szülők és a gyerekek - Levente, Zsófi, Judit, Botond - néhány éve költöztek a szegedi társasházba. Szerencsések, hiszen a rólcusi városrész kis utcájában sem kellett elszakadniuk az általuk annyira szeretett természettől: az ablakuk alatti madáretetőben is számos madár éli túl a tél leghidegebb napjait. Levente anyukája, Lívia és apukája, Péter is tanyasi iskolákban nevelődtek Ásotthalom, illetve Balástya mellett, messze mindentől - innen a természet iránti szeretet. Rendszeresen járták az erdőt a gyerekekkel. Figyelték az állatokat, a természet szépségeit. Levente már akkor is napokig tudott lelkendezni, ha meglátott egy őzet vagy fácánt, mondja az anyukája. - Nagyon szeretem az állatokat, főleg a madarakat. A kedvencem a fehér fejű réti sas - mondja Levente. Ez a madár honos Magyarországon, de egyelőre nem volt szerencséje lencseTonca. Mindenki csak így ismeri a Pick Szeged szurkolói között. Nem lehet nem észrevenni, hiszen a B közép első sorában áll mindig, egy hatalmas dobot püföl a meccseken. Legtöbbször rekedtre ordítja magát, él, hal a csapatért. A kézilabda az élete. - A Rókus II-ben ismerkedtem meg a sportággal - kezdte a beszélgetést a még mindig aktív játékos, Tonca -, majd a 600-asban tovább folytattam a játékot. Aki rám néz, az gyorsan kitalálja, hogy a beállós poszt az enyém, itt érzem jól magam. Még most is csinálom, a Szeged Funok csapatával hetente egyszer edzünk, és idén már kézilabda-szurkolói tornákon is indulunk. Nagyon sok szegedi sportbarát lett rabja a kézilabdának. Talán ez nem véletlen, hiszen a nyolcvanas évek eleje óta magas szinten űzik a városban a sportágat. - Én is még akkor voltam először meccsen, amikor a Lele Ambrus fémjelezte csapat ért el sikereket. Gyorsan megszerettem a meccsek hangulatát, sohasem voltam az az egy helyben ülő, szemlélődő néző. Mindig a szurkolók, a B közepesek között éreztem jól magam. Persze, hogy voltak kedvenceim, és ezek általában a beállósok voltak. Szabó Sonka volt az első, utána következett Mezei Ricsi, majd Ratko Djurkovics. öt annyira megsze* Hajrá, Pick! FOTÓ: SCHMIDT ANDREA rettem, hogy még most is tartom vele a kapcsolatot, beszélünk telefonon, vagy SMS-t váltunk. A maiakat is kedvelem, Katzriz Dávidot, Vancsics Janikát, de igazából mindenkit. Nagyon nem szeretem, amikor bántják a fiúkat, sokszor vitatkozni is szoktam a szurkolótársakkal, hogy okoskodni a legkönnyebb. A játékosok sem robotok, gépek, ők is hibázhatnak. Éppen ezért mondtam a héten mindenkinek, hogy a Dunaferr elleni vereséggel már kár foglalkozni, csak a mai visszavágóra szabad koncentrálni. Én tudom és érzem, hogy továbblépünk a KEK-ben a legjobb nyolcba. Katicaszerelem FOTÓ: BORSI LEVENTE SZÍV ERNŐ A világ rémületes helyei Nem azokra a helyekre gondolok, amelyben könnyű félni, elveszetten dideregni. Olyan helyekről lenne most szó, amelyekben a rémület kevésbé magától értetődő, de amikor megragadja az ember szívét, talán színesebb és bonyolultabb természetét mutatja, mint a hagyományosan félelmetes alkalmak. Hiszen ki ne aggódna kicsikét a bitófa alatt, az APEH irodában, a fogorvosnál vagy Tower egyik alemeleti vendégszobájában?! De például a könyvtár! Én ott nagyon meg szoktam ijedni, legyen az magánkönyvtár, városi vagy egyetemi, és még az sem segít, ha átölel a könyvtáros kisasszony, és a fülembe suttog, nyugodjon meg, Szív, nem kell mindet elolvasni, megírni meg különösképpen nem, látja, megírták már mások, mindent megírtak. Igaz is, visszahozta már a „Rémület télen, nyáron!" című verseskötetet, amit a múltkor kölcsönzött ki?! Mit tagadjam, engem a templomban is a hideg veríték ver ki, amikor az eszembe jut, hogy talán hiába volt ez egész, azt a sok szenvedést, vért, könnyet, bizalmat, hitet és elragadtatást a semmi végtelen és részvétlen kosara gyűjtötte be! Ha nincsen az, akiért emelték ezt kis külvárosi kongatót! Jaj, ha az összes ilyen építmény, szegény kápolna, rézkatedrális, aranydóm, fölszentelt barlanglyuk a hiábavalóság emlékmüve. Vagy nem az a fontos, hogy legyen, hanem hogy lehessen? Mindig ezzel nyugtatjuk magunkat. Aki járt már utcán, márpedig néhányan jártak, tudhatja, hogy az utca is lehet rémületes hely. Nem a szellemjárta éjszakai sikárotokra gondolok, a homályos mellékutcákra, a kis közökre, amelyek mélyén kitartóan nyikorog valami láncfűrész. Az ember boldogan szédeleg a napfény fürösztötte, tavaszi utcán hol a kirakatok tele vannak dobogó szívekkel és rajongó lelkekkel, mellette szépséges nők és férfiak, drága kisgyerekek sürögnek, váratlanul mégis felsikolt benne valami, nem lehet tudni, hogy mi, de olyan, mintha egyszerre történt volna tűz és baleset a lelkében. Sziréna, sziréna, sziréna! Ilyenkor már a következő sarokig is alig botorkálunk el. S hogy mi a rémület tárgya, oka?! Ö, azt nem lehet tudni. A sziréna, ahogy felsikoltott, úgy hallgat el, de a gyöngyöző homlok felett még sokáig köröz egy rémült és dühös angyal. Van Budapesten egy gyorsétterem, grilles ételeket tömnek az éhes szájakba itt, fiatal és igazán helyes lányok sürögnek a forró olaj párájában, én ide rendre betérek, csirke szárnyat kérek, és miközben falatozok, egészen hideg lesz az arcom a félelemtől. Semmi okom rá, mégis félni kezdek. De jövök újra és újra, csirke szárnyat kérek a gyönyörű lányoktól, és tudom, hogy félni fogok. Vajon milyen ember lehet az, aki nem rémült még meg például a strandon?! És bizony mindegy az, hogy Tisza-part vagy uszoda. Az a rengeteg testi építmény, óriási testek, kicsike testek, tökéletes testek, meztelen testek, ringó, remegő, robbanni készülő, elfáradt húsok, ó, és a rémületes női lábujjkörmök! Megjegyzem, a férfi lábujjai inkább mulatságosak, vagy ha jobban tetszik, nevetségesek. No és a másik ember teste nem kevésbé lehet a rémület temploma. Nem magzatvízben locsipocsizó embriócskákra gondolok, hanem konkrétan a szerelmeskedésre, annak megvalósult testi relációjára, amikor az egyik ember helyet keres, és bizony talál is a másik emberben. Nos, ez az az alkalom, amelyet sokan akarnak, szeretnek, kedvelnek, és természetesen igazuk is van, hanem mégis milyen rémülettel járó processzus is lehet dolog. Nem is az, hogy egymásban vagyunk, hanem, hogy meddig, hogy egyszer vége lesz, vagy már soha nem lesz, vagy elhagy, vagy nem jó neki ez, csak színlel, hogy mással bezzeg, vagy miért nem tart örökké, és aztán persze a félelemből abszolvált csöndes és tűnődő orgazmus. És visszaereszkedik a párnára a fellélegzett cihatoll. Nagyon szépen lehet félni egy óra alatt, ami akkor is jár még, amikor már nem leszünk. Tiktakk, már nem vagy, ilyenek. De hát a legrémületesebb hely mi magunk vagyunk. Hát nem?! És a rémület igazi otthona nem a dohogó szív vagy a méla fej. Az igazi rémület a lélek sürü gomolygásából ordít, vinnyog és sír. Miközben az is olyan érdekes, hogy néha egészen könnyedén be lehet tömni a száját.