Délmagyarország, 2008. november (98. évfolyam, 256-279. szám)
2008-11-22 / 273. szám
NINCS VÁLSÁG Hetente tízezrek rohamozzák meg Szabadka híres piacát a vajdasági nagyváros szélén. A balkáni népek vásárlós fesztiváljába sok magyar is örömmel bekapcsolódik, hiszen a rendkívül kedvező árak, a hatalmas választék még a szupermarketekkel kidíszített Szegedről is mágnesként vonzza a vevőket. Az itteni üzlet nem tűri a haragudós nacionalizmust - van itt minden, mi szem szájnak ingere Gyerekkoromban még azért kuporogtam anyám mellett azon szépemlékű, gázolajszagú, farmotoros Ikaruson, hogy egy originál farmer reményében eljussak az olasz piacra... Forintért, dinárért, euróárt kínálják a portékát Trieszti áru - Ja, ja - mondja a parkolóőrként háromszáz forintért jegyet osztogató aszszony -, bizony hívták úgy is, mert egyenesen Triesztből jött akkoriban a vevőt csalogató áru. De a Vajdaságban volt, aki nejlonpiacnak szólította, s tucatnyi más név is megragadt azon a területen, ami mára nemes egyszerűséggel csak szabadkai piacnak szólíttatik. Hogy mikor nyitotta meg a kapuit? - Jaj, lei tudja azt, leérem, mi, szabadkaiak már úgy éltük le az életünket, hogy itt, a zombori út mellett mindig is állt a piac, s remélem, nem is zárják be soha - magyarázta az aszszony, s mire nevét kérdezhettem volna, már rohant is a kocsikáoszban parkolót kereső autók felé. Mert hát a biznisz az biznisz, egyetlen fillérről se maradhat le. Fejszámolóművészek Szabadka messze földön híres piacán forintért, dinárért, euróért kínálják a portékát, s a vásárló biztosra veszi már az első sor végére érve: itt adott randevút egymásnak az összes fejszámoló. Ugyanis olyan sebességgel osztják, szorozzák, mibe kerül a farmer, ha magyar pénzt kínál érte a vevő, s hogyan mondatik az ár, ha euró kerül elő a bukszából. Hogy aztán mennyi pénzzel indulnak rohamra az ide érkezők? Adóhivatal nincs, ami megfejtené. Egy biztos, nem kell degeszre tömni a pénztárcát ahhoz, hogy valaki teli szatyrokkal köszönjön eh a vásárlás végén a szabadkai piactól. - Levi's farmer kéne? Tizenöt euró! magyarázza az árus. Tőle pár méternyire a márkás sportdzsekiért van, Kovácsné Tóth Mária, Majoros Gabriella, Rucz Ágnes és Kelemen Katalin örömmel jár át Szegedről Szabadkára egy kis nosztalgiázós vásárlásra A SZERZŐ FELVETELEI aki harminc, van, aki ötven eurót kér, s megesküszik szerbül, magyarul is: olyan eredeti biztos van az ő Törökből jött dzsekije, mint amit a magyar boltok kínálnak, Made in China felirattal. Hangjuk elvész a jókedvű zsivajban. A tömeg garantált minden hétvégén, úgy tűnik, nincs az a világválság, ami innen elriasztaná a vásárlót. Szerb beszélget itt teljes barátságban horváttal, macedón bosnyákkal, albán a magyarral. - Az üzlet nem tűri meg a haragudós nacionalizmust - mosolyog rám az illatszereket kínálgató Marika, amikor beszédbe elegyedve arról faggatom, honnan érkeznek a törzsvásárlói. És eszembe jut: ezt a mondatot akkor is feljegyezhettem, amikor évekkel ezelőtt utoljára írtam Szabadka piacáról. - A legtöbb vevő egyébként magyar. Ott van a pénz. Annyi biztos, hogy a mi piacunkra fussa - magyarázza. Közben azt is megtudom tőle: nem éppen rózsás a helyzet Szabadkán. Boldog lehet az a munkásember, aki 150 BIZNISZLISTA. A hatvanas években megejtett határnyitás óta tucatnyi divatot átélt már Szabadka piaca. Az idősebbek még biztosan emiékeznek arra, amikor ezernyi fehér nejloning és blúz utazott az orkánkabátok, farmerek alá gyűrve. A Napoleon vinyak Is nagy kinccsé vált, akárcsak a jó kis szerb szilvapálinka, s persze a tiszta szesz különösen, ha sikerült átcsempészni a határon. Aztán egyszer csak megérkeztek a ciripelős kvarcórák, a legnagyobb nyugati slágerekkel kibélelt hanglemezek, hej, micsoda bizniszt kínálva a hiánygazdálkodásra épülő magyar piacon! Ma, úgy tűnik, a sportruházat és edzőcipők iránt a legnagyobb az érdeklődés, de Ingek, pólók, pulóverek, bőráruk is ezerszám indulnak Szabadkáról Szegedre. eurót érő dinárt visz haza, vagy az a tanár, akinek 400 eurónyit számfejtenek hónap végén. Egy kis vinyak? Megegyezünk: ez bizony roppant kevés. Sajnálkozásra nincs idő: a tömeg már sodor tovább. Hopp: vagy tucatnyi ismerős szegedi arcot fedezek fel. Köztük van Kovácsné Tóth Mária, Majoros Gabriella, Rucz Ágnes és Kelemen Katalin, akik jó barátnőként évente többször is ellátogatnak Szabadkára. Azt mondják, nem csupán a szinte szemet kápráztató árubőség vonzza őket ide, hanem a hazaihoz képes nagyon is mérsékelt árak. No meg a nosztalgia, hiszen a ma már középkorúnak számító generáció úgy nőtt fel Szegeden, hogy az első „márkás cuccát" Szabadkán gyömöszölte a szatyorjába. - Innen a városba megyünk egy kávéra, aztán irány haza! - nevetgélnek a hölgyek. Látszik az arcukon, biztosra veszik: ezen a napon is jó vásárt csináltak. De nem csak a négy szegedi barátnő vidámsága elvarázsoló az őszi napfényben fürdőző piacon. Akármerre fordulok, csak mosolygós emberek néznek vissza rám. Az egyik eladó késkészletet szorongat a kezében, papírt tol elém, bizonygatva: ilyen acélt még Svédországban sem gyártanak. Egy kis bódéból bajszos úr ugrik ki: „Termozokni, termozokni!" - kiabálja, s amikor továbblépek, nevetve mondja: „Nem baj, madzsar, majd máskor." Már azon töprengek, vajon melyik sarkon is tévesztettem el a kettes csarnokhoz vezető utat, amikor egy népes magyar család vágtat el mellettem: ők a legközelebbi lacipecsenyést keresik. - Csak háromszázötven a húsos lepény, de bucira eszed magad vele magyarázza az apuka, csordul szája szélén a nyál. - És egy kis vinyakot nem is visz? Akkor talán rizses csokit! - szól rám egy testes úr, természetesen ő is talpig mosolyba öltözve. Én meg előkaparom utolsó euróimat, és azon töröm a fejem: vajon mikor és hol veszhetett el az a farmer, életem első farmernadrágja, amibe kiöltözve szájtáti maszatos kölykök előtt parádéztam Szegeden, a Hunyadi terén.
