Délmagyarország, 2008. szeptember (98. évfolyam, 204-229. szám)

2008-09-20 / 221. szám

101 Szieszta •áívynö>J ieálüYegésaiO xA avlöiöi lódéynéinolié Szombat, 2008. szeptember 20. FREI NAGY DOBASA € Frei Tamás tapasztalata: a világon minden a munkára tanít A nyomortelepektől a milliárdosok palotáiig sok helyen megfordult Frei Tamás, a Dosszié riportere, s vallja, hogy a munkánál jobbat még nem „találtak ki" az előrejutásra. Ehhez azonban szerinte legelőször nem Gyurcsány Ferencre vagy Orbán Viktorra kell mutogatni. arról - visszatérve a vesszőparipámhoz -, hogy ez az ország, vagy legalábbis a háromnegyed része azt gondolja, hogy Orbán Viktoron vagy Gyurcsány Ferencen múlnak a dolgok. Ezt nevetségesnek tartom. Azt gondolom, hogy mindenkinek melóznia kellene, ennek a két embernek meg a táborának pedig leülni és beszélgetni egymással. Amikor erről a témáról forgattam egy Dossziét két évvel ezelőtt, és azt mondtam, hogy ki kellene egyezni, nem pedig eldönteni, hogy kinek van igaza, mert az húsz éve nem megy, sokan nekem estek. Az internet pedig tele lett negatív kritikával, pusztán azért, mert bedobtam az állóvízbe egy gondolatot. Itt élünk egy nagyon változó országban, s ne gondoljuk azt, hogy egy hatvanéves embernek, aki egy tésztagyárban dolgozta le az életét, ugyanúgy kellene gondolkodnia, mint önnek itt fiatalon, diktafonnal a - Utánaolvastam az interneten Frei Tamásnak, és meglepve láttam, hogy micsoda indulatokat kavar, mennyire megosztó személyiség. Nem bántják a néha egészen durva kritikák? - Ha hiszi, ha nem, örülök nekik. Szeretném provokálni ezt a tunya országot! Mert hiába érzi azt az ember a mindennapokban, hogy mennyi minden történik, ha jól belegondol, semmi nem történt az elmúlt húsz évben. Eljutni az ingerküszöbig - Többször érte az a kritika, hogy prekoncepciókat gyárt: megfogalmaz egyfajta álláspontot egy vitás kérdésben, annak mentén épiti fel a műsorát. - Én ezt nem prekoncepciónak nevezném. Járva száz-egynéhány országban, beszélve számos nyelven, élve különböző kultúrákban természetesen van véleményem a dolgokról. Például FOTÓ: KRIZSÁN CSABA kezében. Éppen az a baj, hogy ezt a különbözőséget túlreagáljuk. Én kifejezetten örülök, ha lemegy a műsorom, és azt látom, hogy véres vita alakult ki róla. Hajrá! Ezek szerint sikerült eljutnom az ingerküszöbig. Az a baj, hogy ez egyre nehezebb... Lánctalpak nyomában - Visszatérve a tapasztalatokhoz: praktikus készségekkel bizonyára jól áll, de ha mondjuk beválogatnák egy valóságshow-ba, és elküldenék a dzsungelbe vagy egy sivatagi túlélőtúrára, vállalná? - Vállalnám, de biztosan küzdenék. Sok mindent tapasztaltam, de folyamatosan tanulok. Ez a tanulási folyamat elkezdődött tizenhét évvel ezelőtt, amikor életemben először jártam háborús területen, Szomáliában. Az első reggel elegánsan kiléptem az ajtón a sivatagba a börtönből átalakított szállodából, amikor egy amerikai srác visszarántott, és figyelmeztetett, hogy nézzem már meg, hol van a lánctalpak nyoma a homokban, máshova pedig ne nagyon lépkedjek. Elsőre nem is esett le a tantusz, de aztán kiderült: ott biztosan nincs akna. Bárhol máshol pedig lehet... -Ez a filozófia azért nem csak a háborúban vagy a kalandtúrákon hasznos, nem? - Ez így van. Az autóvezetéshez hasonlítanám; van is olyan statisztika, ami kimutatja, hogy a kezdő sofőrökkel az első évben semmi baj nincs, csak utána, amikor már azt hiszik, hogy tudnak vezetni. Mindenhol eljön az a pillanat, amikor az ember hajlamos azt mondani, hogy „ó, már értem!", és lazán venni a dolgokat. Na, akkor van baj! Tony a Meru-hegyről - Saját kávémárkája van. Miért pont a kávébizniszbe fogott bele? Nem hiszem el, hogy az útjain nem találkozott ezer olyan dologgal, amit szívesen hazahozott volna... - Találkoztam, de ez annyira komplexen érdekes dolog, hogy nagyon megragadta a fantáziámat. A kávé azért különösen érdekes, mert mi, magyarok még nem értjük, nem tanultuk meg a kultúráját. A bornak már igen legalábbis okosabbak vagyunk, mint tíz éve -, de a kávét csak megvásároljuk, s azt sem tudjuk, melyik kontinensről származik. Csak hogy értse: van egy remek fickó, Tony, akinek a tanzániai Meru-hegyen van kávéültetvénye. Amikor kis zacskókban hozza nekünk a mintákat, 200 méterenként szedi le hozzá a kávészemeket, pusztán azért, mert a hegy egyik részén már több nap, más hatások érik a cserjéket, mint kétszáz méterrel odébb, s ezért a szemek íze is más lesz. Tony lefőzi, megkóstolom, és érzem azt a kétszáz métert - anélkül, hogy kávészakértő lennék. Ehhez képest a mi kávékultúránk ott tart, hogy a kontinensekről sem tudunk... - Azt már tudjuk, hogy megtanult kávét pörkölni, de bizonyára ragad önre az ezerféle életszemléletből, felfogásból is jócskán. Mi az, ami a legmarkánsabban megmaradt? - Munka, munka, munka. Bármerre járok a világban, minden erre tanít. Munka és szorgalom. Ki a hibás? - Azért, ha jól emlékszem, járt olyan helyeken, forgatott olyan emberekkel is, akik nem kizárólag kemény, áldozatos munkával jutottak nagy vagyonhoz... - Nagyon kevéssel. Bizonyos emberek beleszületnek kastélyokba, palotákba, de engem mindig azok ragadnak meg, akik megértenek dolgokat, és aztán megcsinálják. - A hazai viszonyokra ugorva: azért nálunk is vannak sokan, akik nagyon gyorsan meggazdagodtak, mondjuk a rendszerváltás után. Ezt látva nem biztos, hogy mindenki a magáévá tudja tenni a fenti filozófiát... - Máshol is nagyon gyorsan meggazdagodtak sokan. Tény, hogy nem mondanám a mai Magyarországról, hogy az igazságérzetünket nem nagyon piszkáló ország. Olyan történelmi pillanatban vagyunk negyvenévnyi kommunizmus után, amikor nagyon sok igazságtalan dolgot látunk magunk körül. Az is igazságtalan dolog volt, amikor elvették mindenkinek a kávéházát, aztán jöttek a proli forradalmárok, úgy döntöttek, hogy ehhez az egészhez értenek, és odáig tompították az életkultúránkat, hogy azt sem tudjuk, mi az, hogy kávé, miközben a nagymamám még pörkölte. Az sem volt igazságos vüág, amikor olyan emberek építették a házakat, akik kocka panelvackokkal pakolták tele a városokat, és ezt az ingerszegény, neobrutahzmo borzalmat kell még ötven évig nézni. Én is olyan Magyarországot szeretnék, ahol a munkának visszajön a becsülete. De ötvenévnyi láblógatás és amatőrizmus után ez nem fog egyszerre menni. Nem úgy van az, hogy kérem az osztrák életszínvonalat, és majd utána megdolgozom érte! - Ezt látja maga körül? - Én a saját produkciós irodámban és vállalkozásaimban állandóan azzal küzdök, hogy megtaláljam a szorgalmas, melós embereket, mert mindenki irtózatos energiával kéri a magas fizetést, azonnal és rögtön, miközben fél tízkor ér be az irodába, és négykor kiesik a ceruza a kezéből. Sőt azt sem tudom sajnálni, aki látástól vakulásig dolgozik, de egyébként rosszul és képzetlenül. Dolgoztam Amerikában, Svájcban, éltem Angüában, és tudom, hogy ott ez nem így van. Durván hangzik, de legelőször nem Gyurcsány Ferencre és Orbán Viktorra kell mutogatni, hogy majd ők oldják meg az életünket. A legrémületesebb strandriport - Érdekli a téma vagy nem? - a hang gazdája türelmetlenkedett. Sziv nem tudta eldönteni, hogy férfi vagy nő az illető, és még azt sem tudta eldönteni, hogy az életből vagy a túlvilágról hívják. Isten telefonálgatna, ő ajánlana már vagy harmadjára témát?! Szív most is hallgatott. Áldotta magát, hogy eljött a barátjához, mert soha nem látta még ilyennek a tavat. A parton csizmás angyalok horgásztak, a lezárt bódékból elvesztett sirások hallatszottak, és ahogy szokott lenni, néhány vitorlás feltévedt az égre, és felhőket, csillagokat, a nappali Hold sápadt korongját kerülgetve úszott tovább. A strandigazgató a strand bejárata előtt üldögélt, kis széket húzott maga alá, és szorongó várakozással tekintgetett a kanyar felé. Az igazgató a feleségét várta, aki a szezon első napján utazott el, bármelyik pillanatban érkezhetett. - Ilyen nincs - ingatta a fejét Sziv, és nézte, hogyan nyitja ki neki az italosbódét az igazgató. Szív alakú volt a lakat, s az üvegek derengő fényében ott maradt egy férfi arca, aki utoljára ivott. Szív kitette a pultra a jegyzetfüzetét, és az igazgató fáradt arcába pillantott. A férfi talán másnapos volt, túl sokáig próbálkozott egy megfejthetetlen keresztrejtvénnyel. - Nézze, uram, nem tudom, ki ajánlott magának, és nem is érdekel. Ha akarja, megírhatja az életemet. Bár szerintem nem túl érdekes, legfeljebb rémületre ad okot. Tudja, vannak jóleső, kalandos félelmek, melyek után szinte két kézzel kapkodunk, akarjuk, hívjuk, várjuk őket. Mit mondjak, az én történetem félelme nem ilyen. Megijed tőle majd maga is, miközben azt is érezni fogja, ó, istenem, mennyire érdektelen mégis. Szörnyű félelem, ami egyáltalán nem érdekes. Sziv bólintott, tetszett neki a strandigazgató monológja, az ember újabb és újabb ravaszkodásokat talál ki a halálos őszi örvények ellen, és ez is ilyen volt, A strandigazgató rákezdte, finoman malmozott az ujjaival, fesztelenül beszélt, de néha el-elcsuklott a hangja. - Harminc éve ismertem meg a feleségemet, uram. Már tudtam, hogy ennek a strandnak leszek az igazgatója, és én, aki másnapra vártam a miniszteriális kinevezésemet, elvegyültem a fürdőzők között, hogy utoljára még civilként nézhessem őket, hogy belülről láthassam ezt a furcsa lepedőkön és füvön heverő világot. S ahogy járkálok az emberek között, észreveszem, hogy figyelnek. A felismerés nyomban pánikszerű döbbenettel párosult, feljajdultam a félelemtől, melyben már akkor sem találtam semmi érdekest. A lány vékony volt, szőke, a tűző napon ült, és hatalmas, fekete hátlapos jegyzetfüzetbe irogatott. Természetesen odaléptem hozzá, és annyit jegyeztem meg, hogy nyilván ifjú képzőművészhez van szerencsém. Annyira féltem, hogy remegett a kezem, nem tudtam rágyújtani. Nem, mondta ő, és nevetett, ö, ha tudni akarom, férfitest-filozófus. Ez is teljesen új volt, ilyesmi tudományról eddig nem hallottam, és mégsem lepődtem meg. Azon sem csodálkoztam, hogy éppen az én testemről készített feljegyzéseket. Hogy miféle alapvetéseket írt a hatalmas füzetbe, nem tudom. A mai napig nem tudom. A strandigazgató felállt, és töltött. Töményét ittak, már látszott a leheletük. Három napja még fulladoztak a hőségtől, most meg őszi kabátot kellett venni. A férfi bólintott, és folytatta. - Két hétig bírtam, és már igazgatóként megkértem a kezét. Annyira féltem, hogy az esküvön, amit természetesen itt, a strandon tartottunk, hiszen a víz a legősibb templom, összeestem. Nem vesztettem el az eszméletemet. Az egyik nap pontosan olyan volt, mint a másik, szépen éltünk, és mégis rémületes volt. A feleségem kijött a strandra, és feljegyzéseket készített. De csak a férfiak testéről! Nem mertem kérdezni erről. De azért néha elképzeltem, miféle jegyzeteket készíthet. Biztosan osztályozza a lábfejek formáit, a hasat, a pocakok, elhízások, a megereszkedések különböző formáit, vagy például azt a rémületes jelenséget, ahogy a bőr alól az idő kieszi a húst, a férfi kisebb lesz, egyszerűen elfogy, a bőre pedig, akár holmi túlméretezett ruhadarab, lógni kezd rajta. Biztosan feljegyez jellegzetes mozdulatokat. Ahogy a tag megy a lángosos felé, és megvakarja a fenekét. Arra gondoltam, ilyet nö nem csinál. Nem tudja így megvakarni ott, hátul, ilyen lezserül, figyelmetlenül, mégis félelemmel telten. Vagy ahogy egy férfi a pultra könyököl, ahogy behasal a halsütő bódé ablakán, az a mozdulat is. Hogyan megy a felesége, a szeretője, a bakfis lánya mellett. Nézze, szerkesztő úr, ne gondolja, hogy csak a nők szégyellik magukat, hogy csak ők jönnek ki bő ruhákban, testük köré függönyt, óriás lepedőket csavarva, sokszor a férfi is ruhában látogat ki hozzánk, azt mondja, kérek egy ruhás jegyet, és mi azt adunk neki, ruhás jegyet, és aztán ö reggeltől estig az árnyékban üldögél, és véres partitúrákat lapozgat, tömeggyilkosságok jajszavaiból írt zeneműveket memorizál. Nos, azt képzeltem, ilyesmikkel foglalkozhat a férfitest-filozófia. Az idén nyáron, nyitás előtt odalépett hozzám a feleségem. - Igazgatóm - mondta, és a nyakam köré fonta a karjait. Éreztem, mézes mustárt nyalogatott, azt szerette nagyon. Nem akarok több férfitestet, befejeztem. Mindent tudok róla! suttogta. - S én mit tehetnék? - kérdeztem rémülten. - Tilts ki a strandunkról, nem hiszem, hogy jót állhatnék magamért. Az öltözőben kapnám el, a vízben, a parti nádasba csalnám. És ezt nem akarom. Nem akarok olyanokat, akikről mindent tudok. - Félsz te is? - bámultam a száját, nem voltunk fiatalok, de azért beleharaptam volna. - Félek, hát persze, és unom is, drágám - mondta, könny csillogott a szemében. - Engedj el, kérlek. A nyarak hadd legyenek az enyémek, csak a nyarak, hadd menjek el valahová, bárhová, csak el. Talán meg is csallak majd, de bárhogyan is lesz, ha bezársz, visszatérek. A strandigazgató újra töltött, közben elmesélte, hogy a Fürdőstrandok Világszövetségéhez fordult, voltak kapcsolatai, persze, és elérte, hogy a feleségét kitiltották az összes létező strandról. Kitiltották, mint egy cápát, mint egy vihart, mint tavaszból a telet. Ö, az igazgató nyáron igazgatja a húsokat, a felesége pedig felhő lesz, és egyetlen világstrandra sem megy be. Ősszel aztán hazajön. Nagy, fekete kocsi hozza, függönyözött Volga, telik rá a bevételből. - Megvárja? - kérdezte az igazgató, az órájára pillantott. - Perceken belül itt lesz. De Szív nemet intett, felemelkedett, és ment. Nem köszönt el, nem volt értelme. És egyszerre meglátta, hogy az úttesten jön szembe a Volga, az a nagy, fekete Volga, lassan gurul feléje, és ő úgy kezd félni, hogy közben nagyon unja is már. Megállt az autó, csak állt. És Szív tudta, hogy ha félrehúzzák odabent a függönyt, ő hiába fél, és hiába unja már, szépen lehajol, és benéz az ablakán.