Délmagyarország, 2008. szeptember (98. évfolyam, 204-229. szám)

2008-09-13 / 215. szám

m I Col**-*. I&vyosX iaélÚ<epés«C sA 1U I jZieSZld svío 1ÓJ tód&^itoiol Szombat, 2008. szeptember 13. HÁTUKRA VEnÉK A NAGY KERESZTET Mai árakon számolva átlagban minden egyes domaszéki k5 ezer forintot adott arra, hogy 1988-ra felépüljön a Szent Kereszt-templom. Rengetegen két kezük munkáját is felajánlották, keverték a betont, tolták a talicskát. így tett a település akkori plébánosa, a 66 éves Laczkó Ferenc is - a húszéves jubileum kapcsán vele beszélgettünk arról, hogyan „ment a templom a hívek után". összetett kezet szimbolizál az a hatalmas torony, amely immár két évtizede számit Domaszék jelképének. „Csak úgy juthat felfelé az ember, ha imára kulcsolja a két kezét - vélekedett az építkezéskor Perczel Dénes, a Szent Kereszt templom tervezője. Pontosan 20 éve annak, hogy felszentelték ezt az építményt, melyért oly sokat tett a település és az akkori plébános, Laczkó Ferenc is. S amely az évfordulóra újfent kívül-belül megszépült, a hívek adományai jóvoltából. Krumpliföldre épült, 133 millióból „Egy falu nem falu torony nélkül" - hangoztatták a nyolcvanas évek elején a domaszékiek. Bár 1938-ban felépült a Zöldfás templom a község és Zákányszék között, a falu másfelé kezdett terjeszkedni. - A kommunizmus nem engedte a templom köré épülni a községet. Így a tempszedem a pénzt, és külföldre szököm vele - érzékelteti az indulás nehézségeit Laczkó atya, hozzátéve: „az államiakkal az volt a szerencsénk, hogy a kommunizmus akkor már nagyon gyenge volt, ők már érezték, hogy baj lesz, még ha mi nem is tudtuk". Mégis: egy évbe került, míg a megyei tanács egyházügyi titkára engedélyt adott az építkezésre. Az egyetlen akadály így már csak a pénz volt: a templom ugyanis 15 millió forintba, a mai építőipari árakon - a Központi Statisztikai Hivatal számítása szerint - mintegy 133 millióba került. A domaszékiek 6-7 millió forintot adakoztak össze (ennyihez ma minden domaszékinek 45 ezer forintot kellene felajánlania - a szerk.), mintegy 5 millió forint érkezett az egyházmegyétől, Udvardy József szeged-csanádi püspök közbenjárására, valamint 2 milliónál többet kaptunk Nyugatról, Ausztriából, Németországból és Olaszországból Laczkó Ferenc (balról) egykori és Sóki Károly jelenlegi plébános a domaszéki templomban. „Csak úgy juthat felfelé az ember, ha imára kulcsolja a kezét" FOTÓ: SEGESVÁRI CSABA Húsz év alatt hét új római katolikus templom Két esztendővel a domaszéki templom felszentelése után, 1990-ben épült fel Szeged-Szentmihályon a Szent Mihály arkangyal oltalmába ajánlott templom. (Illésen 2000-ben, Csengelén és Új-Rókuson, a piarista gimnázium mellett 2001-ben készült el az új imaház. 2006-ban Újszeged és Ferencszállás is felszentelhette új építményét - vagyis az elmúlt 20 évben összesen 7 római katolikus templomot emeltek Csongrád megyében. lomnak kellett a hívek után jönnie - magyarázza a 66 éves Laczkó Ferenc, aki 1982 óta teljesített lelkipásztori szolgála tot Domaszéken, ahol a hívek - mintegy ezren laktak ekkor a faluban, kétezren a tanyákon - már érkezésekor közölték vele: templomot építenének. - A templom helyén 1985-ben még krumpliföld volt, a telket Vőneki Józsefné Etelka néni adta az egyházközségnek. A falunak csupán egy „zöld dió betétkönyve" volt, rajta 120 forint megtakarítással. Amikor adományt kértem a hívektől, néhányan azt mondták: összemárkában, dollárban és lírában. Be is hivattak az egyházügyi tanácshoz: azt mondták, ez valutaüzérkedés - meséli Laczkó Ferenc. A falu falazott, és talicskát tolt „Történelmi pillanat ez a falu életében" - köszöntötte 1985 szeptemberé ben az alapkőletételre érkezett püspököt láger István. November 20-ára álltak a templom falai. Az alapokat 3 nap alatt ásták ki. Mégpedig jórészt maguk a domaszékiek. - Ezernél többen dolgoztak itt három év alatt, naponta 30-45-en. Falaztak, tolták a talicskát. Egy kocsi állandóan járta a környéket, összeszedte azokat, akik házszenteléskor jelentkeztek - emlékezik Laczkó atya. Maga Laczkó atya is így tett. - Előfordult, hogy temetnie kellett, ilyenkor levette a rövidnadrágot, a malteros pólót, elmondta a misét, eltemette a halottat, majd jött vissza, és kevertük tovább a betont - meséli az egyik „alkalmi segédmunkás", a domaszéki Tóth Imre. Egyik társát, Mózes bácsit majdnem be is építették: az 1,2 méter mély úsztatott betonalapot készítették, amikor a bácsi leereszkedett az árokba, hogy elegyengesse a betont. - Jó fél óra múlva mondtuk, most már kijöhet: de nem bírt, megkötött a beton. Az árok két szélén megállt egy-egy társa, egy villanyelet tartottak fölé, abban megkapaszkodott, és úgy húzták ki mondja még most is nevetve Laczkó Ferenc. Helyén a harang, a kereszt 1987 szeptemberére állt a torony, az összes fal - benne egy darab, a római Szent Péter-templomból kicsent téglával. Ebben az évben rendezték a templom első búcsúját. Csupasz téglafalakkal, üres ablakkeretekkel, az oltárszekrény helyén egy lyukkal a falban. De a hívek végre megtölthették az épületet, melyért oly sokat küzdöttek. A szentelési misén, 1988. szeptember 11-én 2500-an imádkoztak itt. Ekkorra felkerültek a harangok is a toronyba: először a legkisebb, 72 kilogrammos, majd a 150 és 450 kilós is. Elkészültek a sarkokat díszítő színes ablakok - ezek egyenként 120 ezer forintból épültek, a tanácsháza, a helyi termelőszövetkezet felajánlásából, illetve a helyi ministráns gyerekek gyűjtéséből és Császár Illés magánadományából. Helyére került a Makóról, egyben érkezett hatalmas alumíniumkereszt is, amely a torony dísze, s a templom nevére is utal. - Hogy miért Szent Kereszt? Az én gondolatom volt, mert tudtam, mindenkinek nehéz lesz az építkezés, nekem is, a falunak is, annak is, aki pénzt ad hozzá - vallja Laczkó Ferenc, aki 1999 óta Kistelek plébánosa, és 2001-ben szülőfalujának, Csengelének is építhetett egy templomot, érzékeltetve: a közös erőfeszítést szimbolizálja a név: mindenki hátára vette a keresztet Domaszéken a templomért. 250 EZER TÉGLA, 500 TONNA VAS. 1988. szeptember 12-én lapunkban Horváth Dezső írt a felszentelt építményről: „szép az új templom. Egyszerű és modern. Fala kívül-belül tiszta fehér, tornya nyitott". A 27 méter hosszú, 13 méter széles, 28 méter magas tornyú templom 250 ezer téglából készült, tetőszerkezetébe 500 tonna vas került. Szeptemberi Balaton Olyan volt az egész, a táj, a víz, a helybeliek mozdulatai, mint amikor egy színésznél vagyunk vendégségben, az otthonában. Amikor nincs már szerep, nincs mórikálás, nem mások szavait mondja, és nem a szerepek fájdalmai miatt gyötrődik. Egy órája még Bánk bán volt, most pedig a papucsát keresgéli. Minden apró részlet, a kocsma, az utca lejtése, a nyaralók őszi virágai és persze a fák vagy a kihalt strand ismerős, de már másik világ volt. Lejött a színpadról, és így is él. Néhány napig halálos forróság fojtogatta az országot, aztán a kánikulát kisöpörte egy kisebb lehűlés, ám a gyerekciklon csak a szokásos természeti rendet állította vissza, az ég újra vakított, a víz enyhe maradt, a hatalmas nyárfák lombjaiban nyüzsögtek a seregélyek, és aztán mint fekete háló, keringtek a falu fölött. Szív megállt, átnézett a kerítésen. Ebben a házban lakott az a nő. - Csináljon vele valamit, doktor úr! - szólt az öregasszony, aki a szobát adta ki, és aki paradicsomokat, uborkát, tököt nevelt az udvarban. De volt pimpója is. Szív arra gondolt, milyen szép virág a pimpó. Az öregasszony tegnap azt mondta neki, szerkesztő úr. Szív holnap igazgató úr lesz, holnapután művész úr. Az öregasszony kicsi volt, fürge és előrelátó, már megvette az őszi seprűket, ott támaszkodtak a fal mellett. A nő ablakán most is elhajtva a függöny, soha nem húzza el. - Csináljon vele valamit, titkár úr! - kérlelte az öregasszony, őszinte fájdalom volt a tekintetében, Szív bólintott, a strand felé indult. A nő most is ott volt, hol lett volna másutt, öt napja érkezett Szív, és öt napja is ott találta, az első, hőség utáni hétfőn, amikor letette a bőröndjét a barátja nyaralójában, ki sem pakolt, és máris lesétált a strandra. Zárva volt a világ, lelakatolva minden bódé, a part legjobb lángossütője, a hekkes, a palacsintás, a fagyialtos és a kis stand, ahol viszonylag rossz fröccsöket lehetett kapni. A strand füvén néhány barna nyugdíjas, itt van nyaralójuk, és nemsokára itt lesz belőlük felhő, kavicságyás, békebeli családi fénykép. Szív állt a stégen, a víz sárgás kékjét nézte, egyetlen ember úszkált. Csupán csak egy, és ez gyönyörű volt, ám aztán hamar ö is kigázolt, nő volt, negyven év körüli, jól állt neki a piros. Pirosak voltak a lábujja körmei, a vádliján halvány viszszerek, enyhe, barátságos túlsúly lazította a combok és a has vidékét, és persze az arca. Szívnek a krizantém jutott eszébe az arcáról. A nö ült a mólón, nem törülközött, csepegett róla a víz, csupa borzongás volt a bőre. A nő a vizet nézte. Szív érezte, nem szabad bántani. - Viszontlátásra - mondta, és visszaballagott az üdülőbe. A nő másnap is ott volt, kint a strandon, és aztán harmadnap is. Szív akkor reggel hétkor ment a partra, még az újságvétel előtt, és éppen látta, hogy a nö visszasétál a vízbe. Olyan mozdulatokkal mosogatta a kezeit és a karjait, ahogy az orvosok teszik az operáció előtt, mindenki tudja, hogy a szívműtét előtt tart a legtovább a kézmosás, áttétes ráknál éppen csak lögybölnek. Szív arra gondolt, megvárja, míg kijön. Arra persze nem számíthatott, hogy délelőtt tíz óra lesz, mire a nő rálép a strandlépcső első fokára, majd leül a móló deszkáira, s ahogy szokta, maga alá húzza, és átkarolja a lábait, és hagyja, hogy lecsöpögjön róla a víz, ülni a szomorú akvarellfoltok között, a szél meg csak maradjon nagy, őszi frottírlepedő. A haja még nedves volt, a bőre már fényes, az ajkai még mindig lilák. A távolból nagyokat morajlott valami óriási állat, munka a kőbányában vagy hadgyakorlat, vagy valaki, egy erre szakosodott világbetörö megint kirabolja az eget, az ég váratlanul ellenkezik, dulakodnak, mire elsül az óriási mordály, vajon kit ér a lövés, az eget vagy a világbetörőt? Na igen, és nemsoká kezdődik a szüret is, bólintott Szív, ilyenkor már, akárhogyan is, hevesebben ver a borászok szive. És megint megöl néhány óvatlant a mustgáz. A nő ajkai végre éltek, megduzzadtak, nézte a vizet, az ujjaival fésülködött. - Mióta? - kérdezte Szív, mire a nő feléje fordította az arcát, kelletlen, de nem barátságtalan tekintetet vágott, talán el is fintorodott. Szív azt gondolta, pontosan negyvenéves. - Május huszonnyolcadika óta - mondta a nő, és már nem törődött Szívvel, gyorsan felemelkedett, visszagázolt a vízbe, és aztán sokáig állt mozdulatlanul egy olyan helyen, ahol a hullámok a combjai közé nyalhattak. - Csináljon vele valamit, drága fiam! - kapaszkodott a kerítésbe az öregasszony, délután volt, várta már Szívet, és nagyon kétségbe volt esve. Szív hat napja érkezett a telepre, regényt írt, itt akarta befejezni, reggelente megvette az újságokat, de nem olvasta el őket. Mert minek, ha itt van. A nőtől meg úgyis megtud mindent. Valóban olyan megnyugtató volt, hogy most is ott ült a mólón, és aztán együtt nézték, hogyan dobálják fel magukat a kis halak, mintha fényes érmékkel, pénzecskékkel játszott volna a Balaton. - Mit mondott? - kérdezte Szív. A nő reszelt a hangján, és Szív csodálkozott, mert bár most hallotta először beszélni, egyáltalán nem volt ismeretlen a hangja, lágy, szomorú tónusok, a nyelvhegyen málnaszem vagy darázs, az ember meleg tenyérrel simogatja a saját combját, az is így hangzik, aztán a kis reccsenések, ahogy a körmeivel a húsba vág. - Azt mondta - bólintott a nő -, hogy csak felugrik a nyaralóba, mert hirtelenjében nem tudja, elhozott-e magával egy munkát. Szív bólintott. - Értem, egy munkát. - Mióta ismeri? - Nyolc éve találkoztunk itt - mondta a nö. - Nyolc év. Már pontosan értem, mit beszél álmában. Pontosan el tudom mondani magának egy napját. Hogyan kel, öltözik, hol ebédel, tudom a telefonjait, vagy ahogyan és akinek hazudik. Tudom, mitől lesz boldog. Maga szerint milyen munka volt? Szív felállt, menni készült, majdnem a mólón végezte egy játékos halacska. - Fontos - bólintott. - Nagyon fontos munka lehetett. Este dolgozott, s közben az eszébe jutott, hogy míg ő írja a regényt, addig a nő ott ül a mólón, a csillagok alatt, csöpög róla a víz, és a vízcseppek is csillagok. Másnap reggel azt látta, hogy a nö nagyon beúszott, pici pont volt már csak, néha eltűnt egy hullám mögött. Öreg horgász pakolgatta a botjait Szív mellett. - Júniusban még nem tudott úszni - jegyezte meg. - Igen - bólintott Szív -, ha nagyon várunk, megtanulunk olyan dolgokat is, amikre korábban egyáltalán nem gondoltunk. - Csináljon vele valamit, drága kisfiam! - suttogta az öregaszszony a kerítés mögött, és Szív bólintott, és aztán sétált a kihalt telepen, regényt írt, és szeptember volt, és a mólón ott ült a nő, és most már ott fog ülni, és várni fog, amíg világ a világ. Amíg lesznek neki vizek és hullámok, szelek és morajlások, és ott lesznek neki az égen a nagy, sötét vásznakat áthunyorgó csillagok.