Délmagyarország, 2008. augusztus (98. évfolyam, 179-203. szám)

2008-08-30 / 203. szám

101 Szieszta Szombat, 2008. augusztus 30. Elfelejthető-e a város, Európa, a világ kettészakítottsága? DIE BERLINER MAUER, AZAZ: FOTÓ: ŐRFI FERENC Mementó: a berlini fal egy darabja Brüsszelben, az Európai Parlament épülete előtt ke sivárság és katonák, katonák. A fal nemcsak elválasztott, de ölt is. A fal környéke halálsáv volt, s a branden­burgi kapunál manapság is ott sora­koznak a kicsiny emlékművek, me­lyeket a menekülés közben lelőtt em­berek emlékére állítottak. Azóta a fal halotti sávja csodálatosan beépült Berlinben, főállomás, üzletközpont, hatalmas kormányzati negyed emel­kedik az egykori senki földjéből, de az áldozatok emlékműveit, tiszteletre méltó módon „elvitték" a csillogó-vil­logó kormányzati negyedbe is, a Spree partján ott sorakoznak a kicsiny keresztek. A fal egy darabja még áll az Ostbahnhof környékén. Mementó. m pn hy AKADÁLYOK. Ötven éve, 1958-ban Hruscsov megkísérelte a nyugati ha­talmakat eltávolítását Nyugat-Ber­linből. Ez meghiúsult. Az NDK 1961. augusztus 12-éről 13-ára virradó éjjel lezárta a Nyugat-Berlinbe vezető utakat, és 15-én kezdték el a fal épí­tését... Az Európa megosztottsága legfőbb jelképének tekintett fal első darabját 1989. november 9-én döntötték le a kelet-német kom­munista állampárt ellen tüntetők. A hidegháború legfőbb jelképe a berlini fal, vagy ahogy a németek nevezik: Die Mauer. Hatvan éve, 19A8 nyarán zárta le a Szovjetunió a berlini belnémet határt, majd 1961 augusztusában kezdték építeni a falat. A Nyugat-Berlint bezáró építmény megrendítő látványa sok szegediben máig él. Talán azért is, mert a kettészakítottság élményét a Tisza-parti város lakóiba is beleégette a történelem: az 1919-es szerb megszállás miatt elszakított Újszegedre csak 1921. augusztus 21-ére virradó éjszakán vonulhattak be a magyar csapatok. Ez ugyanúgy népünnepély volt, mint 1989 és 1991 ősze, amikor politikailag, majd valójában is leomlott a Fal. De végleg eltűnt-e a megosztottság? * Épül a fal FOTÓ: DM/DV Minden kilencedik berlini polgár vissza­kívánja a hírhedt-híres berlini falat - de­rül ki egy felmérésből most, amikor a német főváros már megkezdte az előké­születeket arra a jubileumi ünnepre, amelyet a világ egyik legszörnyűbb építményének tartott monstrum lebon­tásának huszadik évfordulója alkalmá­ból, 2009. november 9-én rendeznek. A német diákok 71 százaléka pozitívan íté­li meg, hogy az NDK-ban mindenkinek volt munkahelye, és sokuk szerint a nyugdíjasoknak is jobb életük volt „odaát". A brandenburgi fiatalok nagy része azt sem tudja, ki és miért építette föl a berlini falat. E közvélemény-kutatá­si eredményről hallott Bátyi Zoltán új­ságíró is. A Szegedi ítélőtábla sajtórefe­rense azonban nagyon is emlékszik, mit jelentett a fal - anno. - Velten, e picinyke település rendkí­vül közel fekszik Berlinhez. Ezért vol­tam boldog 1977-ben, amikor a szegedi egyetem hallgatójaként bekerülhettem egy olyan csoportba, amit szeretettel és nagyon nehéz munkával vártak egy hó­napra a velteni csempegyárba. De mit számít a forróságot árasztó tüzes ke­mence, éjjel-nappal Berlint járjuk majd ­tervezgettünk, amíg ki nem derült: órá­kig kell utaznunk, hogy bejussunk Ber­linbe, Velten és a főváros között leg­alább három átszállást kellett beiktatni ­meséli a diákkori élményt Bátyi Zoltán. - Két hétnek kellett eltelnie, míg rájöt­tülc: a berlini fal miatt nekünk tulajdon­képpen egész Nyugat-Berlint meg kell kerülnünk ahhoz, hogy bebocsátást nyerjünk az NDK-s főparadicsomba. Mondtam is a mellettem dolgozónak: „Nem a menetrend, a fal, az itt a gond". Nem válaszolt. Mintha a fal - Die Berli­ner Mauer - szó nem létezne. Legalábbis a kifejezést oly mélyre elrejtették - vala­hova a Stasi szó mellé - a külföldiekkel folytatott beszélgetés során, mit tudva, ki figyel a párbeszédre. - Befalazták a brandenburgi kapu kö­zelében álló magyar nagykövetség épü­letén a Nyugat-Berlin felé néző ablakot is. A Kelet-Berlinben autózóban a bezárt­ság élményét erősítette meg a város kü­lönböző pontjain újból és újból feltűnő fal. Ugyanakkor a kíváncsiságot is ébren tartotta: „Mi lehet a túloldalon?" - szol­gáltat új adalékot a fal történetéhez Hor­váth Lajos. A Csongrád Megyei Kereske­delmi és Iparkamara titkára a szegedi egyetem német szakos hallgatójaként is többször járt az NDK különböző városai­ban, így Berlinben is. A mindennapokat megismerte 1977 és 80 között, mikor csa­ládjával együtt Lipcsében élt. Azután is gyakori vendég volt Németországban, de a berlini fal „túloldalát" ő is csak 1991-ben látta. - Die Mauer a berliniek Trianonja. Az építmény és a nyomán fenntartott szétszakítottság a gazdaság­ban, a kultúrában olyan erős nyomokat hagyott, hogy bár eltűnt a határzár, de a lelkekben máig él a megosztottság. - Valamikor a nyolcvanas évek leg­elején láttam a falat, osztálykirándu­láson jártunk Kelet-Németországban ­meséli Darvasi László, lapunk publi­cistája. - Egy nap elsétáltunk a bran­denburgi kapuhoz, holdbéli táj, szűr­A legszebb évnyitó Aznap a városban mindenfelé évnyitókat tartottak. Furcsa szó volt ez, évnyitó, hiszen akkor már inkább a színháznak van iga­za, aki évadot mond, az iskola azonban mindig nagyképűbb, a színház csak művészet, és a művészet nem valóság, az csak a szertárakból borulhat rá a kedves tanulóifjúság nagy fejére. Reggel finoman esett, majd valami közeli világszerencsétlenség felől hamut és édes pernyét kevergetett a tetők fölött a szél. Szív jött-ment a városban, s azon tűnődött, hogy kevesebb szívszorító naptári pillanat van az ilyen nyár végi fellobbanásoknál. Köszönte is szépen, alázattal Ady Endrének a felvilágosítást. Érdekes és fontos nap volt ez, mert mindenfelé évnyitókat tartottak a hőségtől kínzott, pihegő városban, pedig a naptári év már tartott, hah, mit tartott?!, a drága bakelitlemez második oldala forgott, érett, nagy keblű, széles csípőjű és kendős nő állt az ajtó előtt, ő volt az Ösz. Évnyitókra gyűl­tek össze a papnövendékek, az ördögfiókák, a rendőrhallgatók, az orvosok, a jogászok, de még a tengerészek is. Szív sétált, dúdolt, pedig borzalmas hangja volt, és közben Nyeszterenkóra gondolt, a híres szovjet énekesre, aki szerint nem szabad úgy énekelni, hogy közben könny áztassa az ember arcát. Mert minek?! Az énekes szeme maradjon csak száraz, a közönség sírjon. Szív befordult egy furcsa utcán, és máris hallotta a hango­kat. Ezt az iskolát még nem ismerte, nem volt új az épület, de az ablakokban suta gyerekrajzok és megkínzott virágok hivalkod­tak, és az udvaron természetesen állt egy hatalmas nyárfa. Ebben az iskolában is javában tartott az évnyitó, és Szív olyan beszédet hallott, amit soha még. - Én, az igazgatótok kérlek benneteket, hogy már most gon­doljunk azokra a házi feladatokra, melyeket léhaságból, feledé­kenységből vagy egyszerűen pimaszságból nem oldotok meg! Lesz ilyen házi feladat, lesz, bizony nem is kevés! De gondoljunk azokra a feladatokra is, egyenletekre, találós kérdésekre és szöve­ges példákra, amiket nemhogy megoldani nem tudtok soha, de nem is értitek majd őket. Mert kevés lesz az eszetek, és az intelli­genciátok hozzájuk! Gondoljunk ezekre a megoldhatatlan és ért­hetetlen feladatokra, amiket majd az egész életetekben magatok­kal cipeltek, amik ott fognak nyomasztani benneteket a családi ágyban, a szülőszobában, a templomban, a temetőben! És gon­doljatok arra, hogy ha ugyan most gőgös felfuvalkodásotokban érteni vélitek azt a feladatot, ami ti magatok vagytok, gyerekek, eljön az a csodás pillanat, amikor arra döbbenhettek, éppen ez a feladat a legnehezebb és a legérthetetlenebb! Már most gondol­junk arra, hogy az a tudás, amit mi iskolánk kínál nektek, olyan csekély, hogy szinte nincs is, hogy azokkal az ismeretekkel, ami­ket a mi tanáraink gyömöszölnek a homlokotok mögé, vagy ri­mánkodnak be a szívetek tyúkudvarába, aligha segít majd élni, aligha segít a szerelemben, a lopásban, a feloldozásban, a bűnbo­csánat elnyerésében! Szív a nyitott, virággal díszített udvari kapun át a beszédet hallgató szülők és barátok tömegébe vegyült, majd udvariatlanul előrefurakodott. Persze más is alaposan meg volt rendülve, nem csak ő. Más szülőkkel együtt tátott szájjal hallgatott az első sor­ban, sok anyuka a zsebkendőjét nyomogatta a szeme sarkához, az apukák meg úgy forgatták a kalapjukat, mint akiket megdi­csért az adóhatóság. - Barátaim, már most gondoljunk azokra szegény a kisisko­lásokra - kiáltotta hatásos szünet után az igazgató -, akik nem fe­jezhetik be a tanulmányaikat! - és ekkor a tanulók felé mutatott. - Igen, veled is megtörténhet, éppenséggel téged is érhet tra­gédia, valami jó kis baleset, te is lehetsz utcai vagy családi erő­szak áldozata! És akkor már jövőre nem leszel itt! Érhet autóbal­eset, rád omolhat a föld, rád eshet az égből az Isten, perverz alak csal a kabátja alá a közeli parkban, és aztán a véres alsónemüdet egy őszi hárs lombjában találják meg a városi avarmunkások! Az igazgató még jobban kieresztette a hangját, de egyáltalán nem volt fenyegető. - Igen, kis barátaim, bármelyikteket kirúghatom, akár kará­csony előtt, mert hol van az megírva, hogy minden gonosz és sem­mirekellő gyereknek az én iskolámban kell tanárokat verni és lógni?! Szív elismerően bólogatott, hogy igen, így kell ezt, így kell egy tanévet megnyitni, elkezdeni, ez már döfi, amikor megragad­ták a karját. Hatalmas alak magasodott föléje, rendkívüli lehetett az ereje, és szép volt. Vasszínű, nagy arc, hosszú szempillák, erős arcszőrzet. - A maga gyermeke melyik osztályba jár? - kérdezte halkan, szigorúan a férfi. Szív gondolkodott, aztán bólintott. - Az elsőbe - mondta. A nagy, szép ember úgy fürkészte, hogy a pillantása szinte csiklandozta Szív arcbőrét. Arra gondolt, hogy egy ilyen teremt­mény körülbelül félúton lehet az angyal és az ember közötti eg­zisztenciális sétaúton, ha akarom, hírhozó angyal, ki diszkréten megsúgja, ma ne tanuljuk a másik testét, mert rossz kedve van az Úrnak, és így könnyen eltéved a kezünk, az ölünk, de ha úgy aka­rom, ő a mindenható és nélkülözhetetlen pedellus, aki, például, szakkör után bemegy a szertárba, és egyetlen öleléssel boldoggá teszi a biológia-tanárnőt, aki két hete sírva tanít, mert arra jött rá, hogy a férje újra megcsalja. És újra a régivel csalja. - Hogy hívják a gyerekét? - kérdezte a pedellus. Még a halk­ságában is volt valami kedvesen érces. Szív remélte, hogy való­ban pedellus az illető. Na de most mit mondjon?! Hazudjon? A gyerekek felé pillantott, akik persze szokás szerint mozgolódtak a csodás beszéd alatt, és akadt köztük mindenféle, kedves, okos ar­cú, nyílt tekintetű, ábrándozó, már kicsinek is félénk, mogorva, kihívó nézésű, már törpének is rémesen antipatikus. Nem, nem fog hazudni, gondolta aztán. - Ernő - mondta Szív Szív Ernőnek hívják a gyereket. - Miért hozzánk íratta be? - kérdezte a pedellus. - Gondoltam, maguknál jó kezekben lesz. Hogy amit nem ta­nulhat meg, valahogy azt is tudni fogja. Nem lesz baj, ha éppen­séggel megbukik. És az sem lesz nagy baj, ha stréberkedik. - Jól van, helyesen válaszolt, uram! - bólintott elégedetten a pedellus. - Most pedig menjen, és vegye meg a lurkónak a tansze­reket! Vegyen neki eget, földet, egy kis vizet, és néhány vörösre égett, őszi levelet. És Szív így tett, vásárolt port és hamut, lélegzetet és könnyet, vett nevetést és bánatot, megvette a tanszereket. Ám azt az egyet­len, a tanulmányokhoz szükséges tankönyvet, benne a megoldha­tatlan és érthetetlen feladatokkal, ő maga írta meg. Egy falon áttörő Trabant festménye a német fővárost korábban kettéosztó betonmonstrumon, a berlini Potsdamer Platz mellett FOTÓ: MTI/AP/FRITZ REISS

Next

/
Thumbnails
Contents