Délmagyarország, 2007. december (97. évfolyam, 280-303. szám)

2007-12-24 / 299. szám

Hétfő, 2007. december 2k. Csendes éj | VII. S MOLNÁR FERENC KARÁCSONYI NÓTA Bámulj gyerek, bámulj felnőtt, Hívjátok a férfit, delnőt. Minden jóval megrakodva Itt van, itt a karácsonyfa! Van rajt' aranydió, S mi jó: Van rajt rézalma, ezüstkörte, Cukorrámás kis tükörke, Cukorbaba, cukorló, Cukorteknő, mángorló, Cukorkés, cukorolló, Bábu, ezüstcsillag, Aranyhaj is csillog... Üveggolyó, pléhkatona. Rezgő-rengö aranycsimbók, Ezüst csimbók, cukorbimbók, Aranyputtony, fényes bicska, Bádogvirág, vattahó, Kristályüveg-jégcsapocska, Betlehemi ezüst-rocska. Csokoládé-kéményseprő, Cukor-üst, Aranyfüst És ezüst Füst, Papírrózsa, virágfüzér, Fahuszár és ólomfüzér Pléhtulipán, pléhmalac, Drótmajom és cukorpuska Ezüstcsík, aranyhaluska, Cukortehén, cukorbika, Csokoládé-britannika, Cukorból kis férfi meg nő, Köpülő és mosóteknö, Füge, Kugler, datolya, Szaloncukor, borbolya, Cukoralma, cukorkrumpli, Krumplicukor, török méz, Aranytökmag, kos, meg ürü Üveggyémántos drótgyűrű, Cserépdisznó, cukorperec, Karperec, Fehérszőrű barika, Pettyes cukorkarika, Pólyásbaba, pápaszem, Pirosboros butélia, Fehér cukorkamélia Tintatartó, pezsgősüveg, Aranyfüstös püspöksüveg, Drága üvegdrágakövek, Cukorretkek, ezüstfüvek, Ostyacsövek, Csattos övek, Bádogágyú, cukorlöveg, Kávécukor pattantyúval, Pléhgárdista sarkantyúval, Háromszögű üvegprizma, Üvegcsizma, Aranymadár, fapapucs, Papírlepke, cukorhab, Cukorbab, Bojtos ustor, kis fokos, Óralánc és óra, ingó, Parasztszekér, úri hintó, Képeskönyv meg táncos mackó, Dohányzacskó, kecskeköröm, Krampus, mitől ki sem retten... Tyhű, de nagyot lélekzettem! (Budapesti Napló, 1901. dec. 25.) S NAGY LÁSZLÓ Adjon az Isten Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet ­nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem. Boldogsággal mutat fityiszt a gyilkos kórnak OTI, AKI AZ ONKOLÓGIÁN IS VICCELŐDIK Nem sokan látták szomorúnak Moldovai Gézáné Otit. Az 53 esztendős, koráb­bi muzeológus mindig vidám, szókimondó és bájosan harsány. Családja köré­ben, barátai között törzshelyén, a Szabadság úszóházon, vagy a Mars téri piacon. Ugyanígy viselkedik az onkológián is, bátorítja, erősíti, megvicceli a súlyos, rákos betegeket. Teszi mindezt szintén súlyos betegen. Úgy, hogy az elmúlt hat évben kétszer esett át kemoterápiás kezelésen. Oti gondolatainak lejegyzése közben pedig a szerző arra eszmélt rá: egy közhelyet mennyire átértékelhet az élet. Távozáskor ugyanis arra gondolt: Isten éltesse sokáig! „Hat évvel ezelőtt éreztem, hogy cso­mó van a mellemben. Elmentem a nő­gyógyászomhoz, a nevét inkább hagy­juk. Meg se tapintotta, kaptam tőle egy beutalót három hónappal később­re. Gondolhatja, miként vélekedtem az orvosokról. Mára ez teljesen meg­változott. Ügy gondolom, nem engem kell sajnálni. Sokkal inkább azokat az orvosokat, akik naponta harminc, tel­jes joggal aggódó és síró beteget hall­gatnak végig, és próbálnak meggyó­gyítani. A magam módján én is segí­tek, az orvosokat vigasztalom, a bete­gekkel viccelődöm. így könnyebb mindkét félnek. Megismerem, aki elő­ször jár onkológián, persze, hogy be van szarva - teljes joggal. Az orvos­nak meg lesz rá öt perce, hogy diag­nosztizálja, bátorítsa, tanácsot adjon, beszélgessen vele. Persze, hogy el lesz keseredve. Pedig azért, mert valakiről kiderül, hogy rákos, nem kell ácsolni a koporsóját." Hat év alatt egyszer sírt „Negyvenhét évesen, amikor beteg lettem, azért nem mosolyogtam. A családomnak elmondtam, mi a hely­zet, szóltam a férjemnek, hogy csinál­tasson végre magának rendes fekete öltönyt. Gondoltam, felcímkézem a gyerekeimnek, Ádámnak és Panni­nak, hogy mit kapnak tőlem örökség gyanánt. Aztán rájöttem, hogy ez egy hülye­ség. Szenvedni a legrosszabb az élet­ben, és mindenki csak önmagát teheti boldoggá. Aki reggel fölkel, bármikor meghalhat, ugyanolyan esélyem van, mint bárki másnak. A lelki betegség­dalmak. A másodikon fel-felkel az ember az ágyból, néha ebédet is főz, aztán mire jön a harmadik hét, ami el­viselhetőbb, már az jár a fejedben: né­hány nap, és kezdődik minden elölről. Az lendített át, hogy utálom a nyo­masztó hangulatot. Megviselt a reggel­től estig tartó saját nyomorúságom, egyszerűen meguntam, hiszen én nem ilyen vagyok. Ügyhogy vigasztalni kezdtem a családom, a gyerekeimnek elbagatellizáltam az egészet. Rádöb­bentem: csak így szabad élnem. Egyet­len egyszer sírtam el magam, akkor is azért, mert a nagy, lakli fiam elbőgte magát miattam... Aztán amikor újra mosolygott, rögtön mondtam neki: ne örülj, még jó ideig nem örökölsz. Azt is hülyeségnek tartom, ha azt hallom: az ember számára ilyenkor átértékelődik az élet. Ugyanazt tartom fontosnak, mint korábban, és igenis, boldog időszaknak számít az utóbbi hat esztendő. Persze, ha egyedül len­nék, nyilván nem ezt érezném, csodá­latos család, nagyszerű baráti társa­ság vesz körül." Hátizsákkal az autóbuszon „Annyi apró, jó dolog van az életben. Szerencsére ezekben a hetekben nem fáj a gerincem, úgyhogy kalandvágy­ból buszozni kezdtem. Felveszem a hátizsákom, és irány a piac. Látom a buszsofőrön, hogy meglepődik, mikor köszönök neki, de aztán visszamoso­lyog. Szeretem észrevenni, hogy nyílik a kertemben a kikerics, jó etetni a cin­két, és örülök, ha szebben jár a sánta, idős néni az utcánkban. Abban azért nem hiszek, hogy a jó­Édes élet a Szabadság úszóházon. Oti az évzáró bulin is felhőtlen örömmel ropta a táncot nél nincs rosszabb, és őszintén taná­csolom, aki magától nem tud átlen­dülni a holtponton, az forduljon bát­ran pszichológushoz vagy pszichiáter­hez. Mert nehéz pillanatok azért bőven adódnak. A háromhetenkénti kemote­rápia az valami borzasztó. Roppant erős méreggel támadják a rákot okozó sejteket, és ez a szer az egész szerve­zetet megviseli. A kezelés utáni első hét fekvés, szenvedés, hihetetlen fáj­kedv befolyásolná a betegségem. A halált nem tudjuk befolyásolni. De az életet igen. Azon tudunk változtatni, azt boldogabbá tehetjük. Engem pedig egyébként se sajnáljanak. Az utolsó nyugdíjamat is az úszóház büféjében hagyom, nekem ne koszorút hozza­nak, hanem rúgjanak be alaposan. Ol­vastam valahol: nem az a boldog, aki­nek mindene megvan, hanem akinek semmi se hiányzik. Így vagyok én ez­zel. Fotó: Miskolczi Róbert vele tölthetek, és látom rajta, mi min­denen megy keresztül. Agyon vannak terhelve az orvosok azzal a nyamvadt adminisztrációval. Ráadásul egy akko­ra helyiségben ül két orvos és két páci­ens, hogy a pedikűrösnél nagyobb az elkülönítettség. Sokan mondják a fo­lyosón várakozva: nem foglalkoznak velünk, nem értik, mi tart ennyi ideig. Nincs igazuk. Naponta legalább har­minc súlyos beteget látnak el. Én előre felírom a kérdéseimet, mert tudom, Még sok minden szeretne lenni „De hagyjuk már a betegséget a fené­be, hiszen itt a karácsony. Nálunk minden úgy történik mint évek óta. A férjem, Géza főzi a halászlét, abból a halból amit ö fogott, a roston süllő az én feladatom. A szenteste a családé, másnap meg a barátokkal töltjük az estét. Mit válaszolok, ha majd meg­kérdezik, hogy vagyok? Mit válaszol­nék? A sajnálkozós hangsúlyt ki nem állhatom, de nem csinálok problémát ebből sem. Ha egy fess húszéves ba kától trippert kap az ember, az titkol­nivaló. Az én betegségem nem az. Hiszek abban, hogy a sorsnak nagy szerepe van, az ember életének úgy ki lencven százaléka előre meg van írva, így ez is. Az sem véletlen, hogy én vol­tam már kosárlabdázó, botanikus, mu­zeológus és játékboltos. Sok minden. És még sok minden szeretnék lenni." LUfőYEZTE: SZCTtY ANDRÁS • Moldovai Gézáné Oti: Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! Fotó: Frank Yvette Hanem ami aggaszt, az az ország jö­vője. Tavalyig valamennyi híradót megnéztem, ma már átkapcsolok más csatornára. Nem tudom jobbá tenni a helyzetet, pedig mindig is szerettem volna alapítványi, adományozó hölgy lenni, és a tehetetlenségtől majd szét­vet az ideg. Ügy érzem, az emberek korábban nem voltak ennyire telhetet­lenek. Itt nemcsak anyagiakra gondo­lok, hanem arra: mindenki mindent hamar akar, és senki sem elégedett önmagával. Meg kellene tanulni a kis dolgoknak is örülni - mert mindenki­nek van jó az életében." hogy nem sok időm lesz. Különben is lehetetlen egy orvosnak minden em­ber betegségét fejben tartania. Mire pe­dig a sok szürke dosszié közül előkerül az éppen illetékesé, megint értékes percek telnek el. Vettem is egy sárga •j • Mindenkinek szürke a # # dossziéja. Én vettem egy sárga tehénkéset, hogy rögtön megtalálják. Nem szürke, rákos beteg akarok lenni, hanem egyéniség. Moldovai Gézáné, Oti Az orvos objektív marad „Ha lehet, a kezelőorvosomat feltétle­nül meg szeretném említeni. Furcsa egy neve van, de nagyszerű ember. Doktor Uhercsák Gabriella. Képzelje, boldogan járok az onkológiára miatta. Alig várom azt a néhány percet, amit tehénkés dossziét, azt könnyű megta­lálni, meg egyébként se rákos, szürke beteg legyek, hanem egyéniség. Ennyi­vel is jobban érzem magam. Hogy akkor miért kedveltem meg a doktornőt, ha ilyen rövid ideje van rám? Talán, mert hasonló tempera­mentumú. Az embernek ebben a hely­zetben a sorsát az orvosa kezébe kell tennie, márpedig az szimpátia nélkül nem megy. A kiszolgáltatottság érzé­sét odaadássá kell formálni, bízni és hinni kell abban a kezelésben, amit ja­vasolnak, hiszen nem a vagyonokba kerülő, rengeteg szenvedéssel járó ke­moterápiát használnák, ha a lándzsás útifű is meggyógyítana. Az orvos egyébként sem szenvedhet, nem hal­hat meg minden betegével. Neki mu­száj objektívnak maradnia, tudnia kell, mi a célszerű. Nem érezhet együtt ennyi emberrel, azt senkinek sem bírná el a pszichéje."

Next

/
Thumbnails
Contents