Délmagyarország, 2007. július (97. évfolyam, 152-177. szám)

2007-07-21 / 169. szám

10 SZIESZTA-HÉTVÉGE 2007. július 21., szombat MARICA GRÓFNŐT LUKÁCS GYÖNGYI ALAKÍTJA A világsztár díva először a Dóm téren Lukács Gyöngyi a Dóm téren, mellette Tordy Géza térdel fotók: karnok csaba Üstökösként robbant be a nemzetközi operaéletfoe más­fél évtizeddel ezelőtt Lukács Gyöngyi, akiért ma már Bécs­től New Yorkig a világ leg­rangosabb operaházai vetél­kednek. A Szegedi Szabadtéri Játékokon a Marica grófnő jö­vő pénteki premierjén debü­tál. Különleges lesz számára ez a bemutatkozás: először lép fel operettben és először énekel magyarul. - Az iszonyatos hőség en­gem is megvisel, minden­nap azzal kezdem, hogy a próba előtt nagy beéneklést tartok. Ilyenkor figyelni kell arra is, hogy a melegtől „le­ül" a hang. Ráadásul tánco­lunk is, így folyik rólunk a víz. De tudomásul kell ven­ni: semmit sem adnak in­gyen - mondja kedves köz­vetlenséggel a Marica gróf­nő próbájára kétliteres vizes palackkal érkező Lukács Gyöngyi. A díva örül neki, hogy Eszenyi Enikő forma­bontó előadást rendez a Dóm téren, szerinte a ha­gyományos, cukormázas, giccses operettprodukciók­ból már a nézők sem kér­nek. - Többszörösen debütálok a Marica grófnőben: soha­sem mondtam még színpa­don prózai szöveget, nem énekeltem még magyarul, nem játszottam még operet­tet, és a Dóm téren is most lépek fel először. Szegeden nem, mert pályakezdő ko­romban, a kilencvenes évek elején egyszer beugróként Tatjána voltam a színház Anyegin-előadásában. Na­gyon élvezem, hogy most szí­nészekkel próbálhatok, ők sokkal jobban játszanak, mint az operaénekesek. Nehéz emberek, óriási tehetségek Amikor Király Levi bácsi sze­repe szerint először bejött a színpadra, és köszöntött, azt hittem, hogy az életben, iga­ziból mondja, annyira termé­szetes volt. Tordy Gézát is óriási színésznek tartom, so­kat tanulok tőlük. Mielőtt pró­bálni kezdtünk, Enikőről azt hallottam: nehéz ember. Ál­lítólag ugyanezt mondták neki is rólam. Meg azt is: úgyis összeveszünk majd. Kelleme­sen csalódtam. Azt tudtam ró­la, hogy kivételes színésznő, nemzetközi rendezői karrier­jéről is hallottam, de az is hamar kiderült: nagyon tudja a szakmát. Ránéz egy ember­re, és rögtön látja, mi rejlik benne, mit lehet kihozni be­lőle. Óriási tehetségnek tar­tom, már az első próbán úgy éreztem: teljesen rábízhatom magam. Bármikor szívesen dolgozom vele újra - hang­súlyozza Lukács Gyöngyi. A világsztár szoprán úgy véli: pályája sikerességét jórészt annak köszönheti, hogy a moszkvai Csajkovszkij Zene­akadémián olyan mester ta­nította, aki maga is nagy ope­raénekes volt, Olaszországban tanulta a bel canto technikát, ismerte a szakma minden csínját-bínját. - Elfogadhatatlannak tar­tom, hogy idehaza olyanok is tanítanak operaénekeseket, akik el sem jutottak a szín­padig. Nem jó az sem, ha egy énekes mindent akar énekel­ni, a hangom engem az olasz repertoárra predesztinál, ami Bellimtől Verdin át Pucciniig épp elég széles. Sok felkérést kapok Wagner-szerepekre is, de valószínűleg sohasem fo­gok ezekre vállalkozni. Féltem a hangomat, sok a rossz példa előttem. Operettet viszont nem repertoárszerűen, ha­nem egy fesztiválon, ami kü­lönleges, ünnepi alkalom, szí­vesen énekelek. Jólesik néha kilépni egy kicsit a tragikus hősnők szerepköréből. Ezek lelkileg is megterhelik az em­bert. Mindig szerettem volna valami vidám darabban fel­lépni, nevetni, táncolni, kicsit más gesztusokkal játszani. Kálmán Imre muzsikája rá­adásul csodálatos zene, Ma­rica pedig egy igazi prima­donnaszerep. Régen a legna­gyobb operasztárok, Házy Er­zsébet és Moldován Stefánia énekelték az operettek fősze­repeit is, szerintem nem vé­letlenül. Színházi gyerekek Lukács Gyöngyivel két lánya is eljött Szegedre. A hatéves Emma táncol és énekel is az előadásban, láthatóan nagy örömmel próbál. - Nagyobbik lányom 15 éves, járja velem a világot, a legnagyobb éneke­seket hallotta, ismeri a leg­nagyobb operaházakat, szinte ezekben nőtt fel. Nagyon kri­tikus velem is. Szeptembertől a Bartók Béla Konzervatóri­umban kezd énekelni tanulni. Tudatosan készül a pályára. Most mindketten annyira él­vezik a próbákat, hogy egyik éjszaka alig tudtam hazapa­terolni őket. Abszolút színházi gyerekek. Ehhez a pályához egy olyan társ is kell, aki ma­ximálisan érti és elfogadja, hogy sok szempontból más egy énekes élete. Időnként ar­ra is szüksége van, hogy ki­szolgálják. Ettől még nem lesz papucs egy férj. A nyugodt családi háttér elengedhetet­len, mert nélküle nem lehet sikeresen járni a világot. Sze­rencsés vagyok, hogy a jó csa­ládi élet megadatott nekem. El sem tudnám képzelni az éle­temet úgy, mint sok kolléga­nőm, aki a szerepeit tartja a gyermekeinek. A férjem fes­tőművész, az ő szakmája sok­kal nyugisabb, jól kiegészítjük egymást. Ismeri a hangomat, Szegeden is rám szólt, hogy túl sokat beszélek - nevet Lukács Gyöngyi. Egy világkarrier állomásai Azt is elmondja még: a ber­lini Deutsche Oper talán a leg­kedvesebb színháza. Desde­mona szerepével onnan in­dult világkarrierje. Jól érezte magát New Yorkban is, ahol negyvenötezer ember előtt énekelte Toscát a Central Parkban, majd nagysikert ara­tott vele a Metben is. A milánói Scalában A végzet hatalma Leonórájaként debütált, óriási sikere volt tavaly Turandot­ként a londoni Covent Gar­denben is. Mindig ott szeret lenni, ahol szép feladatokat kap. Most épp Szegeden. - Ilyenkor nem strandolha­tok, mert a napsütés nem jó a toroknak, de szoktunk sétálni a gyerekekkel, mert gyönyörű a város. Az énekesnek mindig vigyáznia kell magára, és nem csak a torkára. De azért a híres szegedi halászlét biztosan megkóstolom. HOLLÓSI ZSOLT Teli a naptára Sokan csodálkoztak rajta, hogy Lukács Gyöngyi elvállalta Marica grófnő szerepét. Akadt, aki azt terjesztette: biztosan nem megy már neki külföldön. A világsztár díva ezen jót kacag, és sorolja, hogy a következő évadra mi mindennel van teli a naptára: San Franciscó­ban és Szöulban Lady Macbeth, Barcelonában Turandot, Los Angelesben Tosca, Bécsben Abi­gaille szerepét énekli. A magyar közönség a Nabuccóban, az Andrea Chenier-ben és a Tu­randotban hallhatja az Operaházban. - Fon­tosnak tartom, hogy itthon is folyamatosan énekeljek, mert nem szeretnék azok sorsára jutni, akik tesznek a magyar közönségre, amíg külföldön megy a karrierjük, majd hatvanéve­sen hazajönnek, és a harmincévesekkel verse­nyeznek a szerepekért. ms A fölfedezést az Egyesült Államok keleti partvidékén abszolváltuk, miután volt szerencsénk megtekinteni két mexikói labdarúgócsapat mérkőzésének utolsó negyedóráját, kint szürkén és bánatosan esni kezdett, a CNN és a You tűbe televízió-történeti előadásra készült, amennyiben élő videokérdésekkel lehetett vegzálni a demokrata elnökjelölteket, eközben a mexikói fiúk úgy játszottak, mint az álom, öt kötény három perc alatt, és néhány napja volt a Copa Amerika döntője is, ahol a brazil fakó lealázta a nagy argentinokat, érdekes volt ez a kontraszamba, vagy szambakontra, mindenesetre kontráztak, az ember, aki túl sokat tudott, a brazil, aki kontrázni tudott, ilyen alapvetésekre gondoltunk, miközben elnéztük a sűrű testű me­xikóiakat, amikor az egyik szélső elhúzott a balszélen, bekanyarította a labdát, a kapus repült kifelé, akár egy szomorú domb, lehúzta a beadást, majd egy pillanatra megállt, és akkor az arca. Ebben a pillanatban felkiáltottunk. Igen, igen, amikor a kapus lehúzza a beadást! Az arca, a tekintete, ábrázata, a vonásai, mindaz, ami egy emberi koponya első fél­tekéjében történik a szemtükörrel, a nézés csillámló fényével, a hússal, a csonttal, de még az orrlyukból kikandikáló méla szőrszál is. Galilei, Newton, Jedlik Ányos és mi. Például a nő tekintete hihetetlen változékonyságot képes föl­mutatni, mert hogyan is néz a nő a véres húsra, bifsztekre, vagy ahogy megtudja, csalják, ezer éve csalják, vagy a gyermek megfogant, nos, százféleképpen, ezerféleképpen néz, mi például kiváltképp szeretjük a nő bambaságát, nem butaságát, mert az kemény és érdes, mint az öt napja borotvált asszonyvádli, de a bambaságban van valami keresetlen jóság és figyelmetlenség, így együtt, és ez jó. Hányféle arca van a nőnek imádkozás, orgazmus, tanulmányírás, bevásárlás közben?! Ezer és ezer, óriás képeskönyvekbe nem férne bele az a sok nézés. És ezek a nézések igazán nem hasonlítanak egymásra. És ismerjük a férfi'arcát, ha labdarúgóedző, és a csapata gólt kap. Az egyik edzó így néz, a másik úgy pislog, számtalan variáció színesíti tapasztalatunk hirdetöfalát. Vagy amikor a csatár kihagyja a helyzetet. Amikor egy kapus lehúzza a... Az edző arca, a csatár arca, a lelátó arca, ezer és ezer lehetőség. Ismerjük a körzeti orvos szórakozott pillantását, ahogy a boltos Veronka borzongó mellkasára helyezi a fonendoszkóp hideg kagylóját, és azt mondja, vegyen... vegyen mély lélegzetet, kedvesem. De majd a fiatal helyettese másként néz, pedig ugyanazt hallgatja, kicsit sípol a tüdő, és ma, amikor Veronkától 13 deka borjúpárizsit kért, a lány pontosan 13 dekát vágott. De holnap egy másik 13 dekánál ő is máshogy néz majd. Ruhátlan képviselőt állítanak meg a rendőrök, egészen jól látjuk, milyen képet vág, hogyan szalad a homlok közepére a durcás szemöldök, miféle grimasz uralkodik el az archúson, de egy másik ruhátlan képviselő máshogy néz, amikor megállítják. Nos, állításunk, felfedezésünk lényege, egyben tételmondatunk az, hogy a kapusok arca, amikor lehúznak egy beadást, mindig ugyanolyan. Mindig. És bárhol. És bármikor. Mindegy, hogy azt a beadást hajnalban és Amerikában, Mexikóban, Chilében, az esti Szibériában, vagy Kozármislényen kell lehúzni, pontosan ugyanolyan történetté válik közben a kapus arca. Merthogy történetről van szó, semmi kétség. És az is teljesen mindegy, hogy egy idős Shilton, Zoff, Zubizzareta vagy a fiatal Dobó Csaba húzza le azt a beadást, ugyanúgy fognak nézni, ugyanaz történik az arcukkal, és ez szerintünk elképesztő felfedezés, bár hogy mit lehet vele kezdeni, hogy miféle értékkel bír, még nem tudjuk. Aztán a tételmondat igazolása sem igazán könnyű feladat. Annyi bizonyos, hogy a kételkedőknek sok mérkőzést kellene megtekintenie, de talán elég három is, aki nem hiszi, menjen el Patagóniába, Új-Zélandra és Irakba, pörög a kapu elé a beadás, lehúzzák, és ssss... ugyanazt fogják látni a kapusok arcán. Vagy elég csak a legközelebbi három faluba kimenni, a szomszédban vak kapus véd két éve, világtalan is, és gyakran részeg, egyszer a létszám miatt bennhagyták a kapuban, azóta kirobbanthatatlan, és amikor lehúzza a Kalz-féle banánbeadást, ő is ugyanúgy néz. Illetve ugyanúgy nem néz. Miféle nézésről beszélünk tehát?! A beadás érkezhet jobb oldalról vagy bal oldalról, ami szemből jön, azt előreívelésnek nevezik, de ez mindegy, a beadó játékos többnyire a pálya széléről küldi a labdát, amely magasan érkezik a kapu előterébe, a repülésének kifli- vagy banáníve van, máskor csavarodik, pörög, hull, mint egy malomkő. Ez mindig roppant nagy veszélyt jelent. Nagyon fontos, hogy nem élesen és laposan belőtt labdáról van szó, a labda fentről érkezik. Az ég, ugye. De a kapus lehúzza a beadást, s abban a pillanatban, ahogy a kezében van a labda, megkezdődik arcával az a történet, amelyről beszélünk. A labda rendesen a mellkas, a szív fölé szorul. Szerelem. Kétségbeesés. Ragaszkodás. Megnyugvás és szerelem, szerelem. Birtoklás. Az enyém, az én életem. A kapus tekintete megmerevedik, majd a nézéséből hirtelen látjuk kisuhanni a megkönnyebbülés lepkéjét is, talán túl van a nehezén, nem is mosoly ez, nem, alig látható kicsi fátyol, majd a következő pillanatban újra komoly, vagy inkább komor lesz a kapus arca, eszelős koncentráció uralkodik el rajta. Miről szól ez a koncentráció? A felelősségről! Ő itt az előbb megoldott egy nehéz ügyet. Voltaképpen halálveszélyt oldott meg. Ünnepelhet? Meg­nyugodhat?! Kiengedhet?! Nem, szó sincs róla. Máris folytatnia kell azt az eseménysort, amelyet a játék jelent, jutalmát, a labdát, a szerelmét és az életét tovább kell küldenie, menjen el, játsszon vele más, játsszanak vele a többiek, kik, ismerősök, idegenek, rúgják meg, tartsák meg, szeressék, dédelgessék. Mindegy, mit tesznek vele, neki tovább kell adni. És a kapus kirúgja vagy továbbadja azt a drága labdát. Öt másodpercig volt nála. És ez alatt az öt másodperc alatt az ő arca. Erről beszéltünk. A kapus már nincs is a képernyőn, nincs a képen, nem látjuk, mint aki elveszett, mint aki értéktelen, ha­szontalan, nincs is. Mígnem aztán jön, mint egy hulló falevél az őszi ködben, a következő beadás. SZÍV ERNŐ

Next

/
Thumbnails
Contents