Délmagyarország, 2007. február (97. évfolyam, 27-50. szám)

2007-02-03 / 29. szám

10 SZIESZTA 2007. február 3., szombat ,AZ ÍRÁSHOZ ANNYI SZERENCSE KELL, HOGY A LÓVERSENYZÉS HOZZÁ KÉPEST MEGBÍZHATÓ POLGÁRI FOGLALKOZÁS" A megélhetéstől az öröklétig Ami egy olvasónak olvasmány - az írónak, az irodalom hivatásos művelőjének: pénz. Azt mindenki tudja, a magyar olvasó kevés, a magyar könyvpiac kicsi, s jövője kétséges - ugyanakkor ezzel párhuzamosan mindenki hall legendákat nagy pénzekről, melyeket írók a műveikért raknak zsebre. A közgondolkodás következetlenségét jelzi: sokan egyaránt lehetségesnek tartják - egyszerre mindkettőt. Mi az igazság? Hányféle igazság létezik? Szegedi, illetve Szegedhez kötődő írókat kérdeztünk arról, miből élnek. Magyarországon körülbelül tíz ember tud megélni szépírásból, minden egyéb kenyérkereső foglalkozás nélkül - ismerteti a helyzetet a Szegedről elszármazott Ternesi Ferenc, irodalmunk egyik legnagyobb élő alakja. Minden sorát kiadják Por című szótárregényét mindenki ismeri - a porlódiság azóta is a szegediség szinonimája; már nem is emlékszünk, volt-e idő, amikor nem létezett a szó, „Porlód" -, s aki révén folyamatosan benne van az irodalomban Szeged. Teremtett egy élő, mozgó, azóta is alakuló-formálódó, virtuális Szegedet, megél-e belőle? - Ha nem lenne mögöttem szponzor, kiadó, most nagy gondban lennék - beszéli. - De szerencsére van, kiadóm életműszerződést kötött velem, minden soromat kiadják, mert az előzetes tapasztalatok nyomán megtérül. Egy ilyen szerződés ma óriási dolog, amikor az is egyre ritkább, hogy egy kiadó a szerzőnek egyáltalán fizet. Én nem is tudom, a fiatalok miként tudják megcsinálni a könyveiket a kenyérkereső munka mellett: az íráshoz rengeteg szabadidő kell. Legújabb könyvemet, a Kölcsön Időt csak úgy tudtam létrehozni, hogy hetven százaléka még a könyvben való megjelenés előtt napvilágot látott, országos napilapban, sorozatként, és pénzt kaptam érte. Egyébként pedig az írónak alapvetően minden fölkérést el kell vállalnia, amiből pénz van, cikket írni, forgatókönyvet, rádiózni-tévézni... Szegény embernek mindenhez értenie kell. Pénz még nem számít Az egyetemista, de - még „csodagyerek korszakából" - két kötetet Temesi Ferenc FOTÓ: DM/DV Turi Tímea FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Kölcsön Idő A idő is olyan, mint a pénz: ha kölcsönben van, előbb-utóbb visszajár. Temesi Ferenc mintegy kölcsönnek tekinti életidejét, melyről teljesítménnyel kell számot adni. Egy ilyen számadás a Kölcsön Idő: a világ első újságregénye, két kötetben, több mint ezer oldalon. Mintha egy újság számtalan számát összegyűjtötte-beköttette volna egy könyvtár. - Az ötletet az adta, hogy minden író vágya: legyen egy lap, amiben az jelenik meg, amit ő akar. Hát én csináltam magamnak egy ilyet, ez a lap a Kölcsön Idő, én vagyok a főszerkesztő, írnak bele munkatársak, neves és névtelen levelezők, és mindegyikük én vagyok. Ez a könyv a világ első újságregénye - mondja a rengeteg szegedi utalást tartalmazó, egyszerre szegedi és egyetemes mű szerzője. is jegyző Turi Tímea máris több irodalmi folyóiratnak is dolgozik. Néhány ezer forintos honoráriumokat kap. - Egyelőre nem foglalkoztat a pénz, s remélem, ez még sokáig így lesz - mondja. Köztársasági ösztöndíjából fedezi az egyetemista lét költségeit, nem kell arra törekednie, hogy írásból éljen meg. - így sok újonnan induló folyóiratnak is adhatok kéziratot, pusztán azért, mert jó kezdeményezésnek tartom őket, ahol föl sem merül, hogy fizetnének, és bennem sem, hogy fizetniük kellene. Érdekes, épp most hallottam többektől is: írásból nem lehet megélni, csak élni lehet az írásért. Ez elég elgondolkodtató. Szóval, nem rossz, hogy újságot is tudok írni, s már tudományos munkával is foglalkozhatom bizonyos szinten, és ezeket nem is szeretném abbahagyni. Ha azt kérdeznék, hogy kényszer-e a leendő több lábon állás, vagy választás, azt mondom, inkább választás mondja a Makón gyerekeskedett, Szegeden élő ifjú íróújságíró-irodalmár, aki jelenleg gyűjti az írásokat a harmadik - immáron felnőtt - kötetébe. Látta, hogyan működik Molnár János szegedi író civilben a Debreceni Református Tudományegyetem szegedi vallástanár tanszékének megbízott vezetője. - Oktatásból élek, közalkalmazotti fizetésből, annyiból, amennyi egy egyetemi docensnek jár-mondja. Több kötete is megjelent, vers is, próza is - a legutóbbi: A csorvási Intercity. Éveken át a Szegedi írók Társaságának elnöke volt, ismeri e csapat tagjait. Egyikük sem szépírásból él, legtöbbjük szabadidejében alkot. Köteteik Molnár János FOTÓ: FRANK YVETTE költségeinek előteremtésére évről évre nagyon sokan pályáznak a Szegedért Alapítványhoz, s az önkormányzati könyvalaphoz. Egykori elnökként magam is részt vettem a pályázati pénzek odaítélésében; belülről láttam tehát, a legközvetlenebbül, hogyan működik a rendszer. A beérkező munkák negyven százaléka meg is felelt a pályázati követelményeknek, mivel azonban a pénz csak a pályázatok tört részének díjazására volt elég, végül leggyakrabban szavazással dőlt el: a bírálók elképzelései közül kiké érvényesültek leginkább - halljuk tőle. Élni folyamatosan kell Sok legenda kering az irodalmi művek külföldi kiadásaiból szerezhető pénzekről. - Sajnos nincs szó vagyonokról - mondja Hász Róbert, a Tiszatáj irodalmi folyóirat fiatal szerkesztője. Már németre, franciára is lefordították két regényét, a Diogenész kertje és a Végvár című munkáját - a harmadik, A künde még átültetésre vár -, s most folynak a tárgyalások az olasz kiadásról is. Nálunk is, és más kis népek írói esetében is a több nyelvre történő fordítás talán a legnagyobb lehetőség, sok kicsi sokra megy - halljuk az író-szerkesztőtől. Még szűkebbnek látja az irodalomból megélők körét, mint Temesi Ferenc. - Egy-két „ősbölény" kivételével mindegyiküknek Hász Róbert FOTÓ: DM/DV van egy kis mellékállása, pénzszerzési lehetősége, „mind elvannak valahol" - beszéli. S hogyan lehetne javítani a helyzeten? Az irodalmi pályázati rendszer megreformálásával. Ma pályázni könyvlétrehozásra leginkább a Nemzeti Kulturális Alapnál lehet. Ha a szerző megnyer egy pályázatot, elképzelhető, hogy egy évig csak leendő kötete írásának éljen, szűkösen. De egy ilyen pályázatot csak egyszer nyer meg egy életben az ember, esetleg kétszer-háromszor, élni pedig folyamatosan kell. - A magyar irodalomnak, ha a jelen állapotok nem változnak, nincs jövője - mondta végül az író-szerkesztő. Hangjából olyan keserűség hallatszott, hogy hirtelenjében nem is tudtunk kérdezni tovább semmit. F. CS. Aligátorbirkózás „...Pedig az írás mint szakma sosem tartozott a legvonzóbbak közé. Az aligátorokkal való birkózás után talán ez a legnehezebb foglalkozás. Az egyetlen mesterség, amelyben senki sem találja mosolyognivalónak, ha napi huszonnégy órás munkával se tudsz megkeresni egy vasat se. Ráadásul annyi szerencse kell hozzá, hogy a lóversenyzés megbízható polgári foglalkozásnak tűnik mellette..." (Temesi Ferenc: Kölcsön Idő) Cioran, a román, Párizsban élt filozófus azt mondta, nincsen önteltebb nép a magyaroknál. Azért a magyar cigányzenétől neki is elhomályosult a tekintete. Amerikában a mai napig ismert az a mondás, miszerint a magyart onnan ismerni fel, hogy mögötted indul el a forgóajtónál, és aztán előtted ér ki. Akárha a magyar élelmes, gátlástalanul tolakodó, arrogáns emberfajta lenne, holott mi éppen ennek az ellenkezőjét látnánk. Egy tizennyolcadik századi magyar történész a következőképpen festi le a veszekedő népeket: ha a németek összevesznek, akkor kiabálnak, szitkozódnak, fenyegetőznek. S elég hoszszan csinálják. Ha a horvátok vesznek össze, elcsattan egy-két pofon is, a magyarok bizony véresre verik egymást, a románok veszekedésénél már gyakran előfordul haláleset is, többnyire kés, vagy balta által, a cigányok kiabálnak, aztán jól összekarmolják magukat, a zsidó is rémesen kiabál egy ideig, ám aztán hirtelen elrohan. S ha Aranynál a cseh vitéz mocsok, álnok kígyó, akkor a Svejkben mi, magyarok leszünk menthetetlenek. A magyar mint menthetetlen képződmény, a szó ezt is jelenti, magyar, tehát nem lehet megmenteni. Különben a norvég házakon jólesően lobog a norvég zászló, mellékíze nincsen a dolognak. A norvég, az amerikai, a német büszke a zászlójára. Jegyezzük meg, a német zászló csak a mostani labdarúgó-világbajnokság óta kóser. Leng az ablakban, és rendben van, kóser. Azt mondják, ha a norvég és a svéd állam egyesülne egy régi elképzelés szerint, akkor sem élhetnének olyan békében, mint ma. Kicsit távolabb vakargatják a hasukat a hedonista dán vízszomszédok. A svéd a péntek reggeli ködben átkompozik Dániába, útközben vesz tíz üveg vodkát, öt liter oda, öt vissza, és jó lesz, mint Szomszédok egy filmszakadás. Szokásos nyilvános tábla a dán kikötőben: „Polgártárs, amennyiben vakrészeg svédet találsz, tereld a komphoz, és tedd fel rá!" A horvát-szerb viszonyt újra nagyon megmérgezte a háború. S milyen érdekes, hogy még Ausztráliában is - jócskán vannak menekültek mindkét sebes, véres, nem gyógyuló oldalról - öszszecsapnak a hívek, oda is exportálva a gyűlöletet. Elmész Ausztráliába, hogy tovább gyűlöld a szomszédodat, szép, furcsa és érdekes lelkiállapot. A kedves, könnyedebb szlovének némi történelmi fölénnyel figyelik a gyógyíthatatlan nemzeti viszályt, mely ráadásul a bosnyák relációval is meg van, úgymond spékelve. A román-magyar kellemetlenkedés, tekintettel a határon elkobzott oldalasokra, kolbászokra, egyszerű gyermeki vircsaftnak tűnhet ahhoz, miféle szenvedéllyel viseltetnek egymás iránt a görögök és a törökök. Ciprus jogállása csak könnyű lakmuszpapír a történelmi huzatban. A labdarúgás nem ismeri a határokat, ennél nagyobb haszna szerintem aligha lehet ennek a játéknak. De tud valaki Törökországban játszó görög csatárról vagy Törökországban játszó görög hátvédről?! Egy olasz író azt írta, amikor megtudta, hogy német pápa lesz, akkor mélyen és vigasztalhatatlanul kétségbeesett. Kanada és Amerika viszonya is külön nagyregény. A híres, botrányosan aranyos rajzfilmben, a South Parkban a kanadaiak pálcikatestű, nagyfejű emberként vannak ábrázolva, buták, korlátoltak, bunkók. Az amerikai lenézi a kanadait, odafent túl sok az erdő, a hideg, és ráadásul néhol franciául osztják az észt. Az egyik legterheltebb, bár kordában tartott viszony a német-lengyel kapcsolat. A lengyel komoly, nagy nép. Következésképpen tekintélyes történelmi szenvedéseinek felét a németeknek köszönheti, s ha átjár dolgozni, takarítani, focizni a határ másik oldalára, vagyis átjár megélni, azért fémes fény villan a német nyelvhegyen, amikor kiejti a szót, lengyel. Ez persze az utcanémet. Érdekes, pedig senki, egyetlen nép sem tett annyit, mint a német az utóbbi ötven évben azért az eszményért, amit Európának nevezünk, mégsem igazán kiegyensúlyozott a viszonya a szomszédjaival, a csehekkel, a lengyelekkel. Szóba sem jöhet például azoknak a német nemzetiségeknek a kárpótlása, akiket a második világháború után vegzáltak, ártatlanul, cseh vagy német földön. Agatha Christie amikor megformálta az éles eszű Poirot felügyelő alakját, lázadt a közfelfogással szemben. Poirot ugyanis belga. Mármost a hollandok és a franciák hasonlóan vélekednek a belgákról, lassú, nem éppen éles eszű, voltaképpen élhetetlen népnek írják le őket. Szomszédjaik szerint a belga lassú és tompa. Tessék megnézni a gyarmatosítást. Vagy a művészeteket. Hol vannak a belgák? Nem, belgák alig vannak valahol, mondjuk volt belga Kongó, kicsi volt, alig volt. A második világháborúban az angolok finom viccet találtak ki, mellyel két legyet üthettek egy csapásra. Odavágni Hitlernek, és megszégyeníteni a franciát. A kérdés: Miért sorakoznak nagy lombú fák a francia utak mentén. Válasz: Hogy Hitler katonái hűsítő árnyékban vonulhassanak a gallok földjén. SZÍV ERNŐ