Délmagyarország, 2007. február (97. évfolyam, 27-50. szám)

2007-02-17 / 41. szám

18 SZIESZTA 2007. február 17., szombat PAPP GYÖRGY HÚSZÉVES KORCSOLYACIPŐJE MÉG MINDIG JÓL SZOLGÁL A szegedi jégpálya Hetente egyszer csatolja fel korcsolyáját Papp György festőművész, a főiskola emeritus tanára. Gyerekkorában, a háború után tanult meg korcsolyázni, a mozgáshoz és a természethez azóta sem lett hűtlen. Óvatosan siklik a jégen, mert mint mondja: számára már az is kunszt, ha nem esik el. Hétköznap délelőttönként ír le lendületes köröket a szegedi műjégen Papp György. A tanár úr, tűi a sokadik ikszen, rendszeres látogatója a sportlétesítménynek. - Nyugdíjba vonultam, de még mindig az egyetem polgára vagyok, továbbra is tanítok a főiskolán tűzzománcot - meséli két kör között, a pihenőben. - Kell a mozgás, hetente egyszer-kétszer jövök. A korcsolyázást gyerekkoromban szerettem meg, igaz, akkor még nem cipőben róttuk a jeget. Gyerekkorában, a második világháború után a békéscsabai nádas tóra járt ki barátaival korcsolyázni. Akkor még kemény telek voltak, néha hónapokon át „üzemelt" az ingyenes jégpálya. Szegények voltak, nem futotta korcsolyára, ám az elmés fiúk saját kezűleg készítettek maguknak jégen sikló alkalmatosságot. Egy-egy deszkára rácsavarozták az acél éleket, azt rákötötték a cipőre, és máris lehetett siklani a szikrázó napsütésben. Ez egy őskori történet, mosolyog Papp tanár úr, a folytatás pedig a 70-es évek végére datálódik: akkor már Szegeden, fiatal tanárként vitte jégre a gyerekeket, sokukkal meg is szerettette ezt a téli sportot. Műjég még akkor sem volt Szegeden, de a célnak tökéletesen megfelelt a petőfitelepi kanális. A tanár úr a pályán és a főiskolán is jól érzi magát a fiatalok között. Negyven éve tanít, a diákok között lenni számára szellemi és fizikai megújulás. A jégen mindig akad valaki, akivel vált pár szót. - Múltkor egy korombeli, csongrádi férfival beszélgettem. A 90 százalékos utazási kedvezményét felhasználva jött el Szegedre, nagyon ügyesen korcsolyázott, öröm volt látni. Papp tanár úr büszkén mutatja fűzős műkorcsolyáját: húsz éve szolgálja őt a pár cipő, amit legalább hetente egyszer megjárat a jégen. Kiváló munka, élezni is csak egyszer-kétszer kell szezononként. S bár a cipő megengedné, a tanár úr mégsem csinál nagy kunsztokat a jégen. Azt mondja, neki már az is siker, ha nem esik el. Sokáig a felesége is járt vele, az utóbbi időben azonban ő inkább otthon marad. S csak akkor nyugszik meg, ha a jégpálya-látogatás után Papp tanár úr belép az ajtón - épségben, egy karcolás nélkül. - Óvatos korcsolyázó vagyok, egyszerű figurákat tudok. Megy a koszorú előre, hátra, a piruett azonban szóba sem jöhet. Muszáj mozognom, a feleségem is azt mondja: óriási a mozgásigényem. Sérülésem még nem volt, nagyon óvatos vagyok. Az óvatosságot vitorlázóévei Csontironga alatt tanulta meg, hiszen a géppel szárnyalva is nagyon kell vigyázni. Szerinte minden helyzetben - földön, jégen, levegőben - nagyon fontos az előrelátás. - A repülésnél nem csupán a pillanatnyi dolgokra kell figyelni, hanem az elkövetkezendő pillanatokra is - mondja. - Az előrelátás és a partner figyelése kulcsfontosságú, ezért a jégen is mindig figyelem a körülöttem lévőket. Az elmúlt években számos dologra rájöttem, talán ezért úsztam meg eddig sérülés nélkül, ezt most le is kopogom. Papp György szerint sosem szabad közvetlenül kezdők vagy csoportok mögött siklani a jégen - bárki eleshet, s ha az ember nem figyel, még keresztül is bukik a jégre zuhanó társán. Kesztyűt is tanácsos mindenkinek viselni, eséskor ugyanis így nem vágja el a jég az ember kezét. Papp tanár úr azt mondja: „ A legfontosabb, hogy holnap is legyen kezünk-lábunk." NYEMCSOK EVA A sztárok a jégen című, tegnap indult, s ma folytatódó produkciójával a TV2 biztos, hogy sokat tesz a korcsolyázás, az „irongálás" népszerűsítéséért. A korcsolyázásról már a rúna költészetben is találunk feljegyzéseket. Egy izlandi történelmi gyűjtemény a „Younger Edda" szerint Uller, a tél istene, állatok csontján csúszó íjász, és olyan gyors sítalpa van, hogy senki sem tud vele versenyre kelni. Percy Tamás, a XVIII. században élt püspök szerint a korcsolyázás az északi jellem „magasztos tulajdonságai" közé tartozik - írja A korcsolyázás története című, a www.palya.hu internetes oldalon olvasható dolgozatában Halbrucker Tamás. A korcsolya őse a csúszó-csont. A vas éllel ellátott fakorcsolya 1300 körül jelent meg. A korcsolya ősét 1570-ig közlekedésre használták. De nemcsak északon, hanem a magyarlakta vidéken is ismerték ezt az eszközt: a csontirongát Szegeden is látott - írja Hermann Ottó a Magyar halászat című könyvében. Szerinte igen érdekes lábbeli a csusza nevű pásztorbocskor, amelyet a meg nem kötött csúszó-csonthoz éppúgy használtak, mint a megkötötthöz. A legbiztosabb egyensúlyt a rámás csizmára kötött csúszó-csonttal lehetett elérni, mivel a bőrcsizma jobban tartotta a bokát, mint a pásztorbocskor. A legmagasabban fejlett sporttevékenységekben is ott rejlenek a természet legyőzésére törekvő ember felkészülésének mozzanatai, amelyek sokszor összefonódva - mint a korcsolyázás és a síelés - nőttek bele a testkultúrába - írja Egyetemes testnevelés és sporttörténet című könyvében Kun László. Úgy magyarázza: a korcsolyázás és a síelés mögött a helyváltoztatást és az akadályok leküzdését szolgáló tevékenységek, illetve ezek eszközei húzódnak meg. 1869-ben alakult meg a Budapesti Korcsolyázó Egylet, 1870. január 29-én korcsolyáztak először a városligeti műjégen. Az első Európa-bajnokságot 1891-ben Hamburgban Uhrling nyerte meg. Budapesten az első nagy versenyt - az 1895. évi Eb-t - Földváry Tibor nyerte. Sztár a szegedi műjégpályán a nyugdíjas Papp György FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Lélekszakadva futott, percek óta verték a harangokat. 1836 augusztusa volt, a Felsövárosban búcsút tartottak. Már két füstcsík kanyarodott az ég felé, hamar eggyé váltak. Az egész utca égett, recsegve lángoltak a háztetők, s ahogy a forró levegő az arcának lódult, elakadt a lélegzete. A tűz átnyalta magát a melléképületekre, állatok istállóira. Egy udvarban égett malacok visítoztak, kidöntötték a kerítést, és szétfutottak a kertekben. Hatalmas volt a hangzavar, sikoltoztak az emberek, a tűzbe szorult állatok rikácsoltak, lovak nyihogtak, apró állatok bolyongtak a vizes szekerek között. Az özvegy házának tetején is táncoltak a lángok. Füst gomolygott a tornác alól, fent ropogott a gyékény. Péter nem tétovázott, berúgta az ajtót. Az asszony a szobában hevert, szeme nyitva, de nem volt magánál. A fiú felkapta, kirohant vele az utcára. Vízért ordított, az élettelen testet lefektette, s továbbfutott volna, de az asszony megragadta a kezét. Sokára értette meg, mit nyöszörög. Kevéske pénze a konyhában van, a fali teritóbe varrva. Péter meglátta, hogy egy férfi surran ki a házából. Valamit az ingje hasítékába gyűr, s már el is tűnik. A fiú lángcsóvák között futott vissza, szikra csipkedte a nyakát, és a hátát. A konyha lángolt, a falvédő nem volt a helyén. Péter viszszarohant az özvegyhez, útközben nyakon öntötték, érezte saját bőrének, hajának égety szagát. Hiába forgolódott, az asszonyt nem találta, nyilván biztonságosabb helyre vitték. Péter továbbfutott, s újra meglátta az alakot, éppen egy lángoló pajtából dobálta ki a zsákokat. A fickó oldalra vetette magát, összeroskadt a pajta. A termény nagy része mégis megmenekült. Vékony, csupasz állú férfi volt, surrant, mint a macska. Feltűnt mindenütt. Innen bölcsőt hozott ki a nyikorgó csecsemövei, onnan ájult gyereklányt húzott ki a copfjánál fogva, kinek a lábszára sistergett a hamutól. Péter figyelte, ment utána, s már nem is a tűz és a mentés érdekelte, hpnem ez a boszorkányosan ügyes ember, ez a kígyómozgású akrobata, akinek nem ártott a legnagyobb forróság sem, aki könnyedén szaladt át a lángok függönyén, és a forró parazsak közül is kivette a feszületet. Az egyik házból két fiút cipelt ki, talán megfulladtak, élettelenek voltak, az anyjuk a testek fölött tépte a haját. Péter egyszeriben nagyon fáradt lett, visszaindult, hogy megkeresse az özvegyet. Az asszony lehunyta a szemét, amikor elmondta neki, hogy a pénzt nem találta. Nem szólt az özvegy, de Péter érezte, nem hisz neki. S nem értette, hogy miért lesz olyan dühös, hogy akár ölni is tudna.' Haragos legyintéssel ott hagyta az asszonyt. Virágzabálók (REGÉNYRÉSZLET) Fojtogató augusztus köszöntött a városra. Mindenfelé tüzek lobbantak, s az emberek tudni vélték, hogy szándékos gyújtogatásokról van szó. A felsővárosi lángokban legalább száz ház veszett oda. Péter sokáig nézte a leégett utcát, az üszkös gerendákat, a kormos házfalakat, melyek fölül lehamvadt a nád, a zsindely, az utca tele volt mocsokkal, sárba taposott ruhákkal, dunyhákkal, és a széttört bútorokkal, a fiú ilyen rémületes képet még nem látott. Néhány napig csak jelentéktelenebb esetek akadtak, de a feszültség fenntartásához ennyi is bőven elég volt. A sarkokon komor tűzvigyázók álltak, a házak mellé vízzel teli hordót kellett állítani, s megtiltották az utcai dohányzást. Egy pipázó embert úgy megvertek a Rókuson, hogy percekig köpködte a fogait, aztán pöszén átkozta a világot. A kisebb tüzeket sikerült megfékezni, de egy nagyobb tragédia árnya a portól és hőségtől fuldokló város fölött sötétlett. S valóban, csakhamar bekövetkezett az újabb katasztrófa, Péter ekkor találkozott újra Schütz doktorral. A Tisza partján égett le három sor ház, néhány ladik is fellobbant, varsákat, halászhálókat evett meg a tűz. A doktor sérült embereket kötözgetett. Péter odalépett hozzá. Mondja, doktor úr, igaz, hogy leveleket küldözgetnek a városházára, melyekben megjósolják a bajt? Én is hallhatom ilyesmiről, bólintott a doktor. Igaz, hogy szerte a városban tűzszerszámokat, csóvát találtak? Lám, itt is leltek hasonlókat, bólogatott kelletlenül a doktor. Tűzimádó lehet, aki ilyesmire vetemedik? A doktor eltűnődött, a fejét ingatta, arról nem hallott a fiatalúr, hogy néhány módosabb ház biztosítva volt a tűz ellen? Péter nem értette, miféle biztosítás? A tűzmentő, akit már csak így neveztek, újra háztól házig szaladt, és hősként mentett beteg öreget, gyámoltalan asszonyt, gyereket. Házak perzselődtek le a Szabadkai úton is, s Péter újra látta az emberét a mentés zavarában serénykedni. Most már nagyon figyelt. Csak a nyomában járt, őt követte. S délutánra, amikor elhamvadtak a tüzek, ment utána, mint az árnyék. A férfi sokáig téblábolt a zaklatott, rémhírekkel teli városban, míg végül találkozott egy jól öltözött úrral, s annak átadott egy csomagot. A jelenet később megismétlődött egy újabb tűz után. Péter hazáig kísérte a fürge embert, jól megnézte, hol lakik. Néhány nap múlva már mindent tudott, könnyedén leleplezhette volna a kompániát, de nem tette. Mindig az ér többet, amiről kevesen tudnak. Megzsarolhatta volna őket, de a gondolat undorral töltötte el. A vékony fickó gyújtogatott, miközben a házakból lopott is, de csak értékes, kicsi és könnyen elrejthető dolgokat emelt el. A holmit aznap továbbadta, s aztán a biztosítottaktól is megkapta a maga hasznát. Ugyanakkor a biztosító, bizonyos Wolf úr sem járt rosszul. Bár a tüzes hónapokban tetemes összeget volt kénytelen kifizetni, a sokasodó ügyfelek hamar kárpótolták. Péter a szisztémát figyelte. A haszonhoz más kárán keresztül vezet az út. Haszonra magányosan is szert tehetsz, de érdemesebb társaságot szervezni, úgy nagyobb eredményt érhetsz el. Ha a hasznon osztozni kell, haszon keletkezik a haszonban. Ha a haszonnak nincs lelkiismerete, akkor az gonosz haszon. De van-e jó haszon?! A tolvajt Koronának hívták. Péter egy este megvárta, míg hazaér. Korona a szerbek temploma közelében lakott, az anyjával élt. Péter sokáig várt rá a kapuban, csak a Hold világított, a szél az avarban motozott. S amikor a Korona megérkezett, s a kapu felé lépett, Péter kimozdult az árnyékból, s egyszerűen rádölt a másikra, súlyos zsákként rántotta magával. A tolvaj került alulra, csontjai recsegtek, majd fájdalmas sóhaj hallatszott, de a másik csusszant alóla, s már futott is. Péter fektében rúgott utána, a fickónak összeakadtak a lábai, lehemperedett. Nyombán felugrott. A dühtől eltorzult arccal fordult, bicska villant a kezében. Péter csak egyet ütött. Korona rongybábúként csuklott össze. Péter fogta a bicskát, zsebre tette. Felnyalábolta a fickót, s magával vitte, le a partra. Ez így nem lesz jó, mondta Koronának, miután az ocsúdott, s sziszegve fészkelődött. Péter a szájára tette hatalmas tenyerét, le ne köpje, míg beszél hozzá. Megölhetnélek, kútba dobhatnálak, Korona, de nincs kedvem hozzá. Amit te csinálsz, Korona, annak nincsen értelme. És az értelmetlenség olyan, mint a halál. És én nem szeretném, ha ez folytatódna. Érted? Korona értetlenül pislogott. Aztán Péter eltörte mind két kezét, és mind a két lábát. A szekér a töltés végén várta őket. Péter rádobta a nyögdécselő embert. A kocsis nem kérdezett semmit, nem is nézte meg a rakományt. Vigye Schütz doktorhoz, szólt Péter, mondja, hogy én küldöm. DARVAS! LÁSZLÓ