Délmagyarország, 2007. február (97. évfolyam, 27-50. szám)

2007-02-10 / 35. szám

101 A PÉNZ BESZÉL 2007. február 12., hétfő SZERKESZTI: ÚJSZÁSZI ILONA, WERNER KRISZTINA 2007. FEBRUÁR 10. Kedd l Szerda Csütörtök Péntek WWW.DELMAGYAR.HU IFJÚSÁGI ATLÉTIKAI VB-RE ES SP0RTL0V0 EB-RE KESZUL EGY CSALAD - A FAMÍLIA KOCSIJA MAR MEGJARTA MÜNCHENT IS a vásárhelyi Iványiéknál A vásárhelyi Iványi család csak este hét körül találko­zik, a konyhában. Norbi, a fit­neszguru elsápadna, ha azt a kései vacsorát látná - de hát estig mindenkinek dolga van. A középiskolás István rövid­távfutó, ifjúsági világbajnok­ságra készül. Idősebbik báty­ja, László egyetemista és sportlövő, az Eb-re edz, és szeretne majd eljutni az olim­piára. Testvéreik is sportol­nak. A szülők kétkezi munká­val teremtik meg mindehhez a feltételeket. A Nemzeti Sport júliusban szá­molt be a Magyar Atlétikai Szö­vetség nyílt minősítő versenyé­ről, és az eredményoszlop egyik szűkszavú sora így szól: „Gerely: 1. Iványi Anna (HÓDI­AK SE) 32.77." Vagyis Anna 32 méter 77 centire dobta el a ge­relyt, és korosztályában ő lett a legjobb az országos versenyen. Aki sportolt valaha, tudja, hogy bár egy-egy ilyen szikár mon­dat mindig a legfontosabbat rögzíti - azért nem mond el minden lényegeset. Rövidtávfutó informatikusok Anna „háttere" is nagyon ér­dekes. A vásárhelyi Kisfaludy utcai családi ház nappalijában azt mondja a hetedikes lány, hogy emellett a négypróba C változatában összetettben ne­gyedik lett, ezeknél komolyabb országos eredménye egyelőre nincs. Három bátyja moso­lyog, aztán László megjegyzi, a húga elfelejtette elmondani, hogy Héraklész-kerettag: min­den sportágban van ilyen, ez a legjobb tíz válogatottja, ők azok az ifjú reménységek, akik­ről azt gondolják a hozzáértők, hogy világbajnokok, olimpiko­nok lehetnek. Anna legfiatalabb bátyja, a 16 éves Iványi István rövidtáv­futó: négyszáz méteren és há­romszáz gáton országos verse­nyeken mindig az első tízben szerepel. Most kezdenek javul­ni az idők - persze, fúj a szél, mondja mellette a bátyja kajá­nul -, és idén lehet esélye arra, hogy kijusson az ifjúsági világ­bajnokságra. Ezért dolgozik, és nagyon elkeserítette, hogy beteg, otthon kell maradnia. Vízszintesen edz, mondják a többiek. Pisti a Kossuth Zsu­zsanna szakközépiskolában tanul - többek között infor­matikát is. Bátyja, a 21 éves At­tila is informatikát tanul, de már a szegedi egyetemen. - Nekem mostanában nin­csenek komolyabb eredmé­nyeim, tanulok, a második év a legnehezebb, a zenekarból is kiléptem, de azért edzésre eljá­rok, műkedvelőként, amikor van rá időm - mondja Attila. ­Korábban indultam többször én is, megyei versenyeket nyer­tem 400-on, de hát ez nem volt olyan nagy szám, az én korosz­tályomban éppen nagyon ke­vesen sportoltak - országos versenyen hetedik lettem, de nyolcan voltunk összesen. Négyszáz váltóban viszont sze­repeltem a megyei válogatott­ban. A legidősebb fiú, a 23 éves Iványi László szintén egyete­mista. Ő is informatikát tanul, és korábban indult atlétikai számokban országos verse­nyen. Ma már sportlövő, orszá­gos versenyekről hozott arany­érmet, ezüstöt és bronzot, nyílt irányzékű légpuska-lövészet­ben volt országos bajnok és második, csapatban is nyert bajnokságot. Járt Szlovéniá­ban, Norvégiában, Németor­szágban. Most az Eb-t célozta meg, a következő kör pedig majd az olimpiai szereplés lesz, ehhez gyűjteni kell a kvótát a versenyeken. - Barátommal ketten alko­tunk egy edző-versenyző pá­rost, tavaly elvégeztem a kö­zépfokú szakedzőit, neki vi­szont nagyobb a versenyta­pasztalata, így segítjük egy­mást - mondja László. - A nemzetközi versenyek azért is hasznosak, mert idővel oldó­dik az ember feszültsége. Ezen a szinten már nagyon sok mú­lik a lelkiállapoton a felké­szültség mellett, nem lehet gyakran hibázni, a tízes találat egy milliméteren múlik. Harminc forint egy töltény A lövész fölszerelése körülbe­lül egymillió forintba kerül, az ötvenméteres távon használt lőszer darabja harminc forint, egy edzésen legalább kétszázat elhasználnak. A szponzorok persze nem ezt a sportot tartják a legjobb befektetésnek. Tehát Iványiék kocsija - Lászlónak köszönhető­en - legutóbb látta Mün­chent is. A fi­atalabbak fu­tócipőinek ára ezekhez a költségekhez képest ele­nyésző. De azért arra is, erre is telik. Mindehhez az kell, hogy lélekben is együtt legyen a család, így takarékos­kodni is könnyebb. A Kisfaludy utcai ház helyén a nyolcvanas években még egy öreg épület állt. Abba költözött be Iványi László és felesége, Anna. A házat később elbon­tották, és a helyébe építették ezt. Nem akartak nagyobbat, mert egyrészt előbb-utóbb űgyis ketten maradnak benne, másrészt, mint Anna mondja, ennyire futotta. - Férjem gépmester és mű­szakvezető a Hódikötből lett belső üzemben, én kötő va­gyok, gépen dolgozom egy vál­lalkozásnál - mondja Anna. ­Férjem kosárlabdázott, és én is sportoltam, hosszútávfútó vol­tam, kézilabdáztam; nem raj­tam múlott, hogy nem lettem ifjúsági válogatott, hanem a körülményeken. Mi tanyán laktunk, és édesanyám azt sze­rette volna, ha inkább otthon maradok, segíteni. Akkor per­sze marad­tam, de meg­fogadtam, hogy ha gye­rekeim lesz­nek, mindent megteszek azért, hogy ők már azzal fog­lalkozhassa­nak, amihez kedvük van. Sportiskolába adtuk, és arra neveltük őket, hogy a sport nemcsak hasznos, de élvezetes is, és bármit látnak esetleg máshol, lehet úgy élni, hogy az ember megtervezi a napjait, jut mindenre idő - a fil­mekre, a számítógépre is és nem érzi azt, hogy valamit el­mulasztott. Mindez persze ke­vés lett volna, ha nekik nincs kitartásuk. Szerencsére volt és van, most már jönnek is az eredmények. Nincs ebben semmi titok. Összetartunk, és nem csak mi, a gyerekek is megdolgoznak azért, hogy a terveik valóra váljanak. Ez alatt nem csak az edzést kell érteni. A házban két fürdőszoba van: merthogy egy kevés lenne reg­gel, amikor ébred a család, és elindulnak, ki dolgozni, ki az is­kolába. A két fiatalabbik hama­rabb megy el, a nagyobbak órái változatos időpon­tokban kezdődnek, és olykor egészen estig tartanak. De az­tán hétkor, legkésőbb fél nyolc­kor mindannyian találkoznak a vacsoraasztalnál. Ha a szülők későn érnek haza, a nagyok olykor megfőzik a vacsorát. Mindenki a maga helyén Az étvággyal sohasem volt gond. Anna azt mondja, mostaná­ban néha szóba kerül, hogy mit szólna „a Norbi", ha betoppan­na hozzájuk este fél nyolc táj­ban. Két világ találkozása a konyhaasztal körül: a népszerű fitneszedző azt tanítja, legalább ennyit és ennyit kell mozogni, és legföljebb ennyit kell enni, hogy ne hízzon el a fogyasztói társadalom gyermeke. Bár megbeszélt időben ér­keztünk, az édesapa nem volt otthon, nem tudott hazaérni. Arra kértük a gyerekeket, hoz­zák le az érmeiket, hadd ké­szüljön egy közös felvétel, rendhagyó eredménylista. Ez aztán sokáig tartott: mindun­talan kicsúszott egy-két nem­zetiszín szalag a kötegekből. Aranyak, ezüstök pengtek a parkettán, mindig lehajolt va­laki, hogy fölvegyen egyet. - Természetesen én elfogult vagyok a sport iránt, de ügy ér­zem, méltadanul szorul háttér­be egyre inkább, pedig a gyere­kek egészsége szempontjából nagyon sok múlik azon, mi tör­ténik velük például az általános iskola első négy évében ­mondja a Szent István Általá­nos Iskola és Halmai Zoltán Sportiskola testnevelője, Szőke Mihály, aki már a negyedik Ivá­nyit tanítja, Annát. - Ebben pe­dig már nem az úgynevezett fejlett világra hasonlítunk. Hi­szen a gyorséttermek hazájá­ban, Amerikában még az egye­temisták nyolcvan százaléka is rendszeresen sportol. Ami Ivá­nyiéknál történik, az nem cso­da, és nincs ebben semmi ti­tok. Azért érdemes odafigyelni rájuk, mert inspiráló élmény nyomon követni, mi születik, amikor mindenki a lehető leg­többet próbálja kihozni magá­ból: a szülők, az iskola, a sport­egyesület és persze a gyerekek. Jó látni, hogy még van ilyen. BAKOS ANDRÁS Élsportolók találkozója a nappaliban. Attila, István, Anna, édesanyjuk és László

Next

/
Thumbnails
Contents