Délmagyarország, 2006. december (96. évfolyam, 281-304. szám)

2006-12-23 / 300. szám

Szombat, 2006. december 23, CSENDES ÉJ III. MÜLLER PÉTER: A TISZTELET HIÁNYA, HA NEM FIGYELÜNK ARRA, MIT MOND A MÁSIK Csöppnyi emberség ünnepek előtt den gondunk mögött valójában ez az egyetlen szó rejlik. Magány és egyedüllét - Említette a magány feloldását. Ön szerint miért élnek rengetegen egyedül manapság? - A magány és az egyedüllét nem ugyanaz. A magány oka egyértelműen az, hogy soha még az emberi faj ennyire individualista, ennyire önző nem volt. Soha még ennyire páncélban nem élt ember, mint a mai. Erre nincs is tapasztalatunk. Fokozatosan romlott a helyzet, s ma már ez kifejezetten beteg állapot. Azt mondja Hamvas Béla, s teljesen igaza van, hogy szeretet nélkül az élet őrült. Jelenleg ebben az őrületben élünk, igaz, amikor az ember picit normálissá válik, abban a pillanatban szeretni kezd. Az egyedüllét és a magány között az az óriási különbség, hogy az az ember, aki önmagával jó vi„Minden gondunk mögött ez az egyetlen szó rejlik: szeretet." Müller Péter szonyba kerül, aki önmagát a szó igazi értelmében szereti, az jól érzi magát egyedül, s nagyon könnyen talál társat is. Abban a pillanatban viszont, hogy ha magával rossz viszonyba kerül, rögtön próbál társhoz menekülni. Nagyon sok családi, munkahelyi vita szintén az önzőségre vezethető vissza. A másik iránti tisztelet egyértelmű hiánya, ha nem figyelünk arra, mit mond vagy tesz embertársunk. - Az emberi konfliktusok rendezése sokak szerint azzal kezdődik, ha első lépésben önvizsgálatot tartunk, s magunkban keressük a hibát. Ez a helyes ösvény? - Füst Milán írta, hogy saját sorsunk kíméletlen ítélet-végrehajtói vagyunk. Megfordítva a költő szavait: minden életprobléma megoldása elsősorban bennünk rejlik. Annál rosszabb hozzáállás ugyanis nincs, mint amikor azt gondoljuk, sőt idővel elhitetjük magunkkal, hogy a körülmények áldozatai vagyunk. Néhány éve Tolcsvay Lászlóval és Sziámival átdolgoztuk musicalre Dickens egyik novelláját, az Isten pénzét. Ennek a darabnak az utolsó jelenetében a főhős a szívére mutat, s azt mondja: „Ha itt sikerül megváltoznunk, akkor megváltozik minden." SZEGHALMI BALÁZS A két Müller - Milyen a kapcsolata a fiával, Sziámival? - Röviden: remek. Kicsit bővebben: világéletünkben mindig kijöttünk egymással, gyében születtünk, s bizonyos értelemben hasonló küldetést teljesítünk. Erényeink és „disznóságaink" között is sok a hasonlóság. A legnagyobb próbája azonban a kapcsolatunknak, hogy mindketten Sziámi az apjáról „Sokban egyformák vagyunk kívül-belül, de én inkább sorsnak hívom ezt. Jó az, ha két összetartó ember találkozik; az csupán fintor a sors részéről, hogy nem vér szerint tartozunk össze. (...) Az Öreg mindig járt a koncertekre, s nemcsak a Sziámira, amely már szinte majális, hanem ott tipródott az URH-koncerteken is, s ez nagyon megható." békében éltünk, s nem utolsósorban mindig jól tudtunk együtt dolgozni. Ebben fontos szerepet játszik az is, hogy kölcsönösen nagyon tiszteljük egymást, s soha nem érezzük, hogy veszélyeztetnénk a másik identitását. - Miben luisonlttanak és különböznek leginkább egyművészek vagyunk. A költészet és a dráma egymáshoz közel álló műfaj, de az nagyon ritka, hogy ez a két talentum egyetlen emberben jelentkezzen, hacsak nem Shakespeare-nek hívják az illetőt. Ezt a nüánsznyinak tűnő, valójában hatalmas különbséget csak odafigyeléssel vaIátszik, hogy ellennénk egymás nélkül, csak épp rosszul. A megértés útján - Új művében, a Szeretetkönyvben bonyolult emberkapcsolatokat ábrázol a saját életéből vett példákkal. Arról szól, hogy a legrejtelmesebb, legnehezebben szavakba önthető kapcsolat épp azok között alakul ki, akik a legtöbb szállal kötődnek egymáshoz? - Ahogy előző munkám, a Jóskönyv, a Szeretetkönyv is beszélgetőtárs. Ismeri kérdéseinket, kételyeinket. Amikor a nő-férfi kapcsolatról, a szexualitásról, az anya-gyerek viszony nehézségeiről, az istenszeretetről, a magány feloldásáról, szeretteink elvesztéséről faggatjuk magunkat, s nem sikerül átlépnünk ezeken a vívódásokon, akkor a lelki bajaink kivétel nélkül a szeretet egyetlen, legnagyobb kérdésére vezethetők vissza. Minmástól? Azért kérdem ezt, mert nekem mind személyiségében, mind művészetében két szerfelett különböző embernek tűnik a két Müller. - Mindketten a Nyilas jeMiiller Péternek szinte bérelt helye van az aktuális könyv toplisták élén. A népszerű szerzőt kínai életbölcsességekről, fiáról, Müller Péter Sziámiról, a magányról, s természetesen írásairól faggattuk. - „Ha csak egy napig lennék miniszterelnök, azonnal elrendelném, hogy az iskolában először emberséget oktassanak, s csak utána számtant, mértant, fizikát" - írta, mely elméletben remek ötlet, a gyakorlatban viszont nehéz elképzelni. - Tudom. Persze ezeket a sorokat mindenekelőtt ironikusnak szántam abban a cikkben, szerencsére nem fenyeget az a veszély, hogy miniszterelnökké válasszanak. A viccet félretéve azt azonban valóban súlyos gondnak érzem, hogy a humán tantárgyaknak, főként az irodalomnak és a történelemnek kellene lennie egyfajta emberségre nevelő szerepének az iskolákban, de érzésem szerint ez nem igazán valósul meg a mai oktatásban. -A kínai bölcsességek tárházából, a Ji-Kingből rengeteget merít írásaiban. Miért érzi ennyire fontosnak ezeket a tanításokat? - A Ji-King az egyetlen olyan ókori könyv, mely konkrét élethelyzetekre konkrét válaszokat ad. Életbölcseleteket. Ez természetesen megvan a Bibliában is, de a Ji-King nem vallási alapon közelít örök érvényű igazságokhoz. Ráadásul a Ji-King az egyetlen írás, amit a történelem szeszélye során soha nem tiltottak az emberektől. Ennek oka, hogy a politika sem tartotta veszélyesnek. gyünk képesek pótolni, vagyis pontosan érzékeljük, mit szeretne a másik, s miként tudjuk segíteni. Ha például dalszövegeket írok zenés darabokhoz, a fiam mindig átnézi, hisz ő a költő, ha viszont Sziámi próbálkozik színdarabírással - ami esetében többnyire jóval merészebben rugaszkodik el a hagyományos színháztól akkor én igyekszem néhány apróságra felhívni a figyelmét. Tán ebből Müller Péter: Figyeljünk arra, mit mond a másik FOTÓ: KISALFÖLD Szent Pál szeretethimnusza Szólhatok az emberek, vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat, és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemeta nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély, Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent megbocsát. A szeretet nem szűnik meg soha. (lKor. 13,1-8) A karácsonyi kiskabát Még néhány hónapja is ebben az utcában dohogott a szerkesztőség. Ugyan, hiszen nem is utca ez. Különben pedig sétánynak nevezik. Annak viszont túlontúl kurta, és nem is elég népszerű. Az effajta téli hónapokban, délután négyre - az utca, a sétány, a köz, végtére is, mindegy, hogy minek nevezzük - a déli félteke fölé fordul a nap, s ilyenkor mintha a dóm tornyára tűzve izzana egy óriási sztaniolkorong. Havat jószerivel nem láttunk az idén. De ha a deret szitáló, fehér ágak karcán mégis átszakad a fáradt, délutáni fény, s a sétányt, elmúlt életünk rövidített szakaszát bevilágítja, annál én szebb városi látványt keveset ismerek. Ám ez most csak emlék volt, mert mint egy nagy fekete szőnyeg, vitt hazafelé az éjszaka. Éppenséggel a kávéházból jöttem. Rendes kávéház nem megy fel emeletre, de ez a kávéház mégis a második emeleten munkálkodik, úristen, és milyen jól teszi. A város fáradt volt, aludt, szinte nem is volt. S ott, ahol Dankó Pista ponyvával fedett szobra állt, s ahol régen még villamossín is futott a vásárhelyi út felé, megálltam kicsit. Oldalt a rádió épülete, most sötét, néma. Dankó Pista meg letakarva vigyázza a szálló szomorú papírmaséját. Tényleg, s mintha játszana is. A prímás szobrát beteg, ősztől kócos fák állják körbe, némelyikük a színház felé dől, mintha évtizedek hallgatózása öltene formát e tartásban, hogy meg kell hallani a tapsot, a nézőtéri döbbenetet, a felszisszenést. Bizonyos írók szerint egy városról a fák tudnak a legtöbbet. Mások a kövek tudására és tapasztalatára esküsznek. Megint mások a város vizére, ha éppenséggel van neki vize, folyója, folyama, valamicske ere. Hát igen, lentebb, a derékmagas kőgát alatt a sötétségben csordogáló Tisza most önmaga békés karikatúrája. Lassanként viszszaad mindent, mit ez elmúlt évben megkapott, mocskot, elragadott halászó botot, fillért, urnát, életet. S ha az ember visszafordul, szinte a mellkasának dől a mélységes, túlvilág csend, a kihalt, párától fénylő utcák magánya, mely csak ilyen kései órákban tapasztalható. Talán már a színészbüfé is bezárt, sőt egészen biztos, hogy így van, nem dől Hamlet a pultnak, hiszen nincs, nem is volt előadás, alszik a rendező, a koravén mellékszereplő, a befont hajú kóristalány, aki talán holnap három és fél mondatos szerepet is kap. Még délelőtt hidegfront tolakodott a városba, s a szél nagy, szürke lepedőként lenget át az utcákon. Hanem erre az éji órára ő is elfáradt, s az enyheség bizonyos helyekre, és közökbe viszszaóvakodott. S ahol én állok most, ebben a semmi kistérségben, a romos szálló, a park bokrai, s a rádió sárga tömbje által határolt, alapvetően cúgos kis helyen, nos, itt mégiscsak megült valami bátor, kedves kis enyhület. Észrevettük ezt, és köszönjük szépen. S akkor láttam meg a földön. Egy levetett, eldobott kabát volt, azt hiszem, női kabát, és olyan színe volt, amilyen szín csak ebben az országban terem, ez a szürke, végtelenre sokszorosított fehér vé betűs mintázatú boldogságos rémkabát. Ilyen kabátot még Kínában sem készítenek, nincs az a nyomorult külpekingi bérmunkás, aki ezt a színt, ezt a hamisdzsörzé rokokót képes lenne odafércelni a világ dolgai közé. Ezt csakis itt, nálunk gyárthatták, gondolom, húsz éve, harminc éve, egy olyan korban, amikor ez a kabát volt a divat, pontosabban nem is divat volt, hanem valami szükségszerűség, adottság, valami elkerülhetetlenség. Amikor az idő úgy telt, hogy nem múlt, és egyáltalán nem lehetett hinni abban, hogy egyszer máshogyan is lesz. Én eddig csak egy emberről hallottam, aki, talán 1981-ben azt mondta, el fog múlni. Figyeljetek csak oda, fiúk, lányok, nagymamák, egyszer csak nem lesz. De hogy van mégis az, ami elmúlt? Pontosan tudjuk, hogy a múlt csinálva van, akár a karácsonyfa, a bejgli vagy a szögesdrótkerítés, s hogy az emlékezés egyúttal a felejtés nagyszabású gesztusa is. A kitekert karú, sáros női kabátot nézem, és erre gondolok. A kabát, melyet akartál, nem akartál, mégis megkaptad, s ha nem is tetszett, ha kiálltát, kihátráltál volna alóla, hát utánad dobták, könnyedén a válladra vetették, olykor még nyáron is, a táncolós, lengyel sörökkel telerakott strandasztalon, a sivár téeszirodában, hol bolsevik retusa függött a falon, egy külvilági öltöző fogasán, az egyetemi menzán, a nővérszállón. Hát igen. A kabát most a földön van, nem kellett, eldobták. És ahogy így nézem, eszembe jut, hogy miféle díszek várják a kamrába állított fenyőt. Szép, komoly fánk lesz az idén. Hogy úgy mondjam, tartalmas fa lesz. Azt nem mondanám, hogy nagyszabású, de zsúfolt. Mert a fák valahogy mindig olyanra díszíttetnek, mint amilyen évet hagynak maguk mögött a kedves ünneplők. Lesz ezen a fán kicsi ritter, lesz olcsójános-figura, lesz paprikajancsi, lesz rajta kődísz, ott lesz a türelmetlenség, a szolidaritás hiányának homályos üveggömbje, ott lesz az önáltatás csokifigurája, ott lesz a vak indulat csillagszórója, a bizonytalanság ropogós kiskeksze, ott lesz a forradalom üres karikája, melyen, túlzás nélkül, egy egész ország esett át, ott lesznek ez elrontott temetések gyászszalagjai, de ott lesz az a titkos kis szaloncukor is, amely hivalkodás nélkül lóg valamely belső, szív fölötti ágon, és annak a kimondhatatlanságnak a letéteményese, amelytől a nehéz, bonyolult és oly nyűgösen gyakorolható szeretet van. És akkor én még, mondjuk, képletesen idehúzom a fa alá ezt az elhagyott, sáros kiskabátot is. Pihenjen ott ő is. Láttassák, hogy volt, és hogy van. És nem azért, mert jó kabát volt. Vagy mert kényelmes kabát volt. Ó, dehogyis. Borzalmas kabát volt, de ezzel együtt bonyolult kabát volt, csak mert az élet nem igenből és nemből, igazságból és hazugságból áll, hanem sokkal inkább a talánok, a töltelékszavak, vagy az elhallgatások csikorgó rendjéből és egymásrautaltságából, az összefüggések sűrű hálójából. Áll tehát ez a fa, fel van díszítve, s nem feltétlenül szép és ünnepi, azonban a miénk. Elnézzük, mi minden van rajta, vele, és ellene. S arra gondolunk, hogy tán nemcsak arra nézvést lenne felelősségünk, ami lesz, hanem arra is, ami elmúlt, bár egészen elmúlni mégsem képes soha. DARVASI LÁSZLÓ