Délmagyarország, 2006. február (96. évfolyam, 27-50. szám)

2006-02-18 / 42. szám

t 10 SZIESZTA 2006. február 18., szombat » BÁTYI ZOLTÁN TARCAI TIZ EVE JELENNEK MEG HETROL HÉTRE Humorban pácolt közélet Belami a Parlamentben Napra pontosan tíz esztendeje annak, hogy heti rendszerességgel olvashatják lapunkban Belami, a nyugalmazott szépfiú kalandjait, történeteit, szócsatáit az ő kedves társaságának tagjaival: Plüss Etával, Smúz apuval, Snájdig Pepivel és másokkal. A szerzővel, Bátyi Zoltánnal a napilapos újságírásban ritkaságszámba menő sorozat kulisszatitkairól beszélgettünk. Egyszerű lenne kiszámolni, 10 év, ennyiszer 52 hét, az 520 Belami-tárca. De nem, ennél is több, mert a szerkesztők pluszban is rendeltek: „Te, Zoli! A szépfiú szilveszterezzen, locsolkodjon már, füstölögjön a benzin árán, és így tovább." így aztán 550 írás született az elmúlt évtizedben. Az első Belami-tárca egyébként 1987-ben jelent meg lapunkban. Honnan a név? A kolléga azt mondja, arról fogalma sincs. Akkortájt sok vidám beszélgetés folyt a Sajtóház klubjában a világ nagy dolgairól, ott ringott Belami bölcsője. A többi, igen beszédes nevet később találta a főhőshöz. Mivel Rejtő Jenő könyveit ronggyá olvasta gyerekkorában, és Moldova György írásai is a kedvencei közé tartoztak, volt kitől ötletet merítenie. A figurák jöttek-mentek, maradtak, a jellemek változtak, mostanra beállt egy húszas állandó társulat. Kulisszatitok következik! Zsuga Bubus figuráját Bagaméry László kollégáról mintázta, aki mindenhez úgy áll hozzá, gyerünk, csináljuk szívvel-lélekkel! Visszalapozva a tárcákat remek korrajzot, korrajzokat láthatunk, heti pillanatfelvételeket arról, akkor mi foglalkozBelamit, a szépfiút Bátyi Zoltán teremtette FOTÓ: SCHMIDT ANDREA tatta az embereket. A rendszerváltozás éveit, a magyar labdarúgás történetének alakulását, de akár a parlamenti csatározásokat is nyomon követhetjük, felidézhetjük Bátyi Zoltán tárcáival. Azért jó műfaj, mert a beiskolázás költségeit éppúgy napirendre tűzheti, mint a NATO-, vagy az EU-tagság kérdéseit. Semmi mást nem csináltam - vallja a szerző mint a baráti beszélgetéseket igyekeztem humoros formába önteni. Amit fontosnak tart, és amiért kitalálta, a mai napig szorgalmasan írja a Belamit: bármit elmond az ember a világról, ha azt humoros formában teszi, akkor arra vevők még azok is, akiket esetleg pellengérre állított. Sajnálja, hogy a közéletből, a politikából egyre inkább eltűnik a humor, helyette marakodás, élethalálharc tapasztalható. A világ feszültségét egyedül a humorral lehetne feloldani - véli Bátyi Zoltán. Természetesen a Belami folytatódik lapunkban. A tárcák gyűjteményéből eddig két könyv jelent meg. Az 1993-ban kiadottat az azóta elhunyt kolléga, a szerző jó barátja, Czakó János illusztrálta, a két évvel ezelőttit karikaturistánk, Németh György. Utóbbiban 66 tárca jelent meg, az idén - ha minden jól megy, fogalmaz Bátyi Zoltán - 99 Belami tölt majd meg egy új könyvet. V. FEKETE SÁNDOR És akkor Belami végigsétált a padsorok között, megigazította halványzöld mintákkal ékesített pepita nyakkendőjét, összehúzta mellén frissen kikefélt érettségiző öltönyét, s fölballagott a pulpitusra. A T. Házban pedig néma csönd honolt, csak egy régen üldözött honatya horkantása zavart bele a frissen támadt áhítatba. - Tisztelt Uram! - kezdte rekedt, borízű hangján mondókáját Belami. - Tudom, most azt kérdezik, hogyan kerültem én ide? Hát elmondhatom. Csak úgy, véletlenül. De hát demokrácia van, és azt mondták nekem, hogy egyszer, igazán csak egyszer nem lehet baj abból, ha egy élő magyar melós bejön ebbe az épületbe, aztán elmondja, mi nyomja a lelkét. A csönd egyre vastagabb lett, a képviselők arca egyre borúsabb, és Smúz apu - kit a karzatra véletlenül beengedtek, akárcsak Snájdig Pepit és Plüss Etát - attól tartott, valami vihar készül. Pedig nem. így aztán Belami folytathatta: - Én pedig úgy döntöttem, el is mondom. Például a kéréseimet. Azt, hogy mi, ott vidéken, ahol madár még jár, de miniszter annál ritkábban, szóval hogy ott vidéken mi igencsak szeretnénk, ha a képviselő urak nem egymás mószerolásával lennének annyira elfoglalva, hanem velünk. Igen, velünk - nézett körbe Belami - akik ugyan nem vagyunk annyira műveltek, meg nem üldöztek olyan nagyon, meg aztán százezer holdakat sem buktunk, amikor bejött a néphatalom, de hát élünk, mit is tagadjam, élünk ott vidéken, megpróbáljuk kiszorítani a pénzt huszadikáig, aztán meg csak bámuljuk a plafont, de nem szidjuk a rendszert, mert hát minden rendszert azért csak nem szidhatunk. - Ki ez? - hallatszott egy suttogás a padsorokból. - Mit tudom én! Úgy néz ki, mint egy állampolgár. Bár ki tudja - érkezett az ásításba fulladó szó. Belami pedig tüzesedett, mint ló lábán a patkó: - Tudom, nem vagyunk mi a nemzet dísze meg virága. De hát mi vagyunk a nép. A magunk hibáival, kínjaival, vádjaival; s terveivel. És azt mondják, belőlünk van éppen tíz millió. Nekünk nem jut az új Nissan Sunnyból, és mi nem is készülünk a Citadella bárjába. Nem nekünk nyitották az Alfa Rómeó autószalont, és nem is mi bálozunk a kongresszusi központban. Mi nem lessük, milyen ajánlatokkal csalogat az IBUSZ a Bahama-szigetekre, és sítúrát sem tervezünk a svájci Alpokba. De azért még... -, s itt elakadt Belami hangja, Smúz apu pedig rémülten tördelte az ujjait, ott fenn a karzaton. - Azért még kérhetünk tán annyit, hogy önök, tisztelt honatyák fejezzék már be meddő vitáikat. Hát az itt most a fontos, kiről mit írtak zuglapokban? Az, hogy ki jobban liberális mint a másik, s kikben több a népi gerinc, mint a nemzeti? Hát nem veszik észre, hogy ez az ország már nem figyel magukra, legfeljebb akkor, ha legyinteni kell. Miért nem látják már be végre, hogy frázisokból, közhelyekről, múltunk széttépéséből, egymás vádolásából nem hogy országot, de még egy kertvégi budit sem lehet építeni. Mikor látják már meg kérem, hogy lehetett itt bármilyen heves a rendszerváltás, a bürokrácia még mindig fojtogat, vezető posztokon képzetlen embereket váltják a még képzetlenebbek, mert a pártkáder nem vész el, csak más pártba menekül. - Bravó - rikkantott föl Plüss Eta a karzaton, s bizony egy víg nótára is rágyújtott volna, csak hát nem volt nála gyufa. - S persze az sem lenne rossz, ha a döntések előtt megkérdeznének. Igen, például engem is. Mert amikor szavazni kellett, majd lecsöpögtek a plakátról nagy jóságukban, és azt se tudták hány kezet rázzanak meg egy-egy gyűlés után. Most meg kifejezett sértésnek számít, ha bekopogtatunk a képviselő úrhoz, hiszen annyira, de annyira fáradt. - Mert ha nem tudnák, hát a nép, aki bizony olyanokból áll, mint én, Belami, meg a Plüss Eta, meg a Smúz apu, meg a Snájdig, de olyanokból is, mint Zoltán úr, ki néha Parnasszusra jár, néha meg operát ír, vagy Zsugabubus, a sportriporter, hogy hirtelen másokat már ne is mondjak... Szóval a nép úgy érzi, itt bizony valami nagy baj van. Nem, nem sírja vissza a múltat, mert hogy a nép nem hülye, még ha ezt ki is mondják határozatokban, de azt azért állítja, hogy másfajta jelent akar. És ebben önök segíthetnek, tisztelt uraim. S akkor a Parlamentben fölálltak a honatyák. Orbán Viktor Torgyán József nyakába borult, Torgyán Horn Gyula kezét markolászta könnyes szemekkel, a 33-ak a 12-kel indultak pirospacsizni, az SZDSZ nemzeti színű kokárdát tűzött összes mellére és csángó népdalokkal szórakoztatta az MDF liberális szárnyát. Emberek, itt most mindent Szabad - szólt a házelnök, s Antall József bejelentette, hogy ellenzék nélkül az ország félkarú óriás, míg Pető Iván szép szívű rigmust költött miniszterelnökünk nagyságáról, tizenötmillió magyar tükrében. Ám ekkor Belami keze belelógott a bilibe, s fölébredt. Épp jókor, mert bé neje (szül.: Görcs Jolán) már visítani készült bizonyos pénz miatt, ami nincs. De Belamit ez nem zavarta. Hiszen lélekben még ott élt az álom, s aki ugyebár egyszer bejutott a Parlamentbe, hát hülye lenne szóba állni mindenféle népekkel. (Az írás 1993-ban jelent meg.) KI VOLT AZ IHLETOJE AZ ARANYKOPORSO TITANILLAJANAK? Móra múzsái és szerelmei Móra Ferenc számára gyötrelemmé vált a házasság, így más asszonyoknál kereste a boldogságot. A híres írót körülrajongó nők közül több is kiemelkedik: ők Mórának nem csupán szerelmei, de múzsái is voltak. Férjes, özvegy- és menyasszony iránt is lángra lobbant az érzékeny lelkű író szíve. „Megismerünk egy lányt és nőül vesszük? Nem. Nőül vesszük, és azután ismerjük meg." Az 1934. február 8-án, életének 55. évében elhunyt Móra Ferenc Bolondságok című aforizmagyűjteményében olvashatjuk az előbbi keserű bölcsességet, amely az író személyes tapasztalatainak összegzése. A diákkori szerelmet követő ötéves jegyesség után kötött frigy nem tette boldoggá. Ellenkezőleg: a házasság kötelékét oly gyötrelmesnek érezte, hogy idővel barátai előtt is nyíltan megvallotta szenvedését. így hát más asszonyoknál kereste azt, amit költekező (sőt: pazarló), s őt „gyűródeszkaszagű értetlenségével" kínzó feleségétől nem kapott meg: a szerelmet. Minderről a 80. születésnapja alkalmából a közelmúltban a Somogyi-könyvtárban köszöntött Péter László irodalomtörténész írásaiban olvashatunk. A Délmagyarország (1987. február 28., Móra múzsája), a Szeged (1999. október, „Beszívta az asszonyok illatát", Nők életében - nők műveiben) cikkeiből megismerjük Móra szerelmeit, akiket egyben az író múzsáiként is számon tarthatunk. (A lapunkban közölt, 1987-es írás utóbb a szerző Szőregi délutánok című kötetében is megjelent.) Mely regényhősnők alakjában állnak ma is előttünk az egykor ihletet adó asszonyok? Időrendben első közülük Móra barátjának, Domokos Lászlónak a felesége, Lölbach Emma. A kapcsolat nem maradt titokban, a jóhiszemű férj azonban haláláig ügy hitte, csupán szellemi, lelki barátság köti egymáshoz feleségét és az írót. Móra A festő halála, későbbi kiadásokban Négy apának egy leánya című regényében így ír: „Az egyetlen asszony volt, akinek a lelkével is tudtam csókolózni." A könyvtár- és múzeumigazgató Móra munkatársa, az első ú f P HL"*'^ .AO "LJÊÊË I«B ¥ MTW smáL -IW^ JÁL^ M * IJMIMBHHFR . ^ÉRAGÉFC^ - "I¡|¡ S ; " 1 LÊÈÈt '' ^^-^^^^WMBIFE w^^^m^^ÊÊSÊ^Ê m ~'"%ÍÍTPLÍ'" VTMÚ^TÓJTTST ... Kalmár Ilona és Móra Ferenc szegedi szakképzett könyvtáros, Fischof Ágota átköltött alakja mint megszöktetett postáskisasszony jelenik meg az előbbi műben. A negyvenéves írót csupán belső, titkolt vonzalom fűzte a huszonkét esztendős lányhoz. A sorban ismét egy férjes asszony következik. Diósszilágyi Sámuel makói kórházi főorvos (az intézmény későbbi névadója) vendégszerető házába fogadta Mórát. így szövődött szerelem a hivatalosan még házasságban élő, de ágytól már elvált aszszonnyal, Dybisewszky Annával, akinek 1925-ben megjelent Georgikonját dedikálta. Hamarosan belépett az író életébe a következő nő, ezúttal egy özvegyasszony és író képében. Gulácsy Irénbe is beleszeretett. Az írónő beszélte el Mórának az Aranykoporsó történetének alapjául szolgáló legendát Szent Bonifác vértanúságáról. A regény írásának kezdetén azonban már új műzsa közelsége melengette az éppen Balatonföldváron üdülő író szívét. Itt ismerte meg Kalmár Ilonát, aki akkor már menyasszony volt... A kétszer annyi idős kétszeres nagyapa belátta helyzetét, mondván: „a férfiak akkor kezdenek el öregedni, amikor fiatal lányoknak akarnak tetszeni". Péter László megfogalmazása szerint „így a szenvedély átömlött a műbe, az Aranykoporsóba". Titanilla, a kis Tit alakjában pedig talán nem is egy, de több múzsa emlékét is megőrzik a regény lapjai. NY. P. Csókmadarak „Pajtáska, halotta-e, hívtam magát ma délután? Kint jártam a parton, ahol a tutajokon ültem végig egyszer magával egy szombat délelőttöt, nyárinduláskor, istenem, milyen áhítatos voltam én, mikor elém tartotta tenyérkéje mélyedését: - Ebbe a fészekbe kell csókocskákat ültetni, innen kelnek majd ki a csókmadarak." (Móra levele Domokosnéhoz, kelt: 1921. június 13-án.)