Délmagyarország, 2005. december (95. évfolyam, 281-306. szám)
2005-12-03 / 283. szám
10 SZIESZTA 2005. december 3., szombat HOGYAN KÖZLEKEDTEK ELEINK? A delizsánsztól a gőzparipáig A postakocsik korából vett kifejezést kölcsönözve: „zakkanókkal" tarkított út vezetett a mai autópályák építéséig. A közlekedés ötezer éves története során igencsak megviselhették a sáros, köves, homokos, kátyús utakon poroszkálókat a többnapos utazás gyötrelmei, nem beszélve az útonálló haramiák zaklatásairól. A Szegedig vezető sztráda elkészülte kapcsán a régiek utazási lehetőségeit igyekeztünk fölvázolni. Amikor azon mérgelődünk, milyen lassan vergődünk el az 5-ös úton Budapestig, vigasztalódjunk azzal, hogy régen sokkal rosszabb volt a helyzet. A vonatozás előtti időben, a 19. század harmincas éveiben indított lovas gyorskocsijáratok „mindöszsze" 22 óra alatt tették meg a Pest és Miskolc közti 190 kilométeres távolságot. Ez már nagy fejlődésnek számított a korábbi viszonyokhoz képest. Könnyű kiszámítani, Postakocsin Arról, hogy milyen lehetett postakocsival utazni, a Vasárnapi Újság számot be érzékletesen, leírva a korabeli spanyol útviszonyokat, amelyek nem különbözhettek lényegesen a hazaiaktól: „Az utas kénytelen bevárni, míg annyi útitárs akad, amennyit a rendőrileg megállapított szabályzat megkívánt... Ha á- postakocsi megtelt a kívánt számú, s mindenféle állású, s rangú utasokkal, akkor közéje ékelheted magadat mindenféle útitársakon kívül mindenféle bőröndöknek, ágyneműknek, kutyáknak, töltött puskáknak s pisztolyoknak, ládáknak, éléstarisznyáknak, elszánva magadat, hogy meg se moccansz a legközelebbi állomásig. Az országút egy lábnyira apró, sárga süppedő homokkal van beboritva, mely szépen egyenesre takarja el az alatta rejlő kátyúkat és zakkanókat. Az öszvérek patái alól sűrű porfellegek emelkednek elő, s a kocsi hol jobb, hol baloldali kerekeivel zökken a homok alatti mélyedésbe." hogy a fővárostól Miskolcnál kissé távolabb fekvő Szegedről valamivel több időbe tellett az utazás. Római rekorderek Köztudott, hogy a közlekedés története a kerék föltalálásával kezdődött. Az eke, a kétkerekű kordé, a négy keréken döcögő szekér vagy a szán elé sokáig csak marhát vagy bivalyt fogtak. A keleten szent állatnak tartott lovat csupán háromezer éve háziasították, és sokáig csak személyszállításra használták. A magyarok bejövetelét ábrázoló Feszty-körképen is látható, hogy az Árpád vezette honfoglalók is bivaly- és szarvasmarha-vontatásű szekerekkel érkeztek a Kárpát-medencébe. A málhásszekeret és kocsit csupán a középkor óta vontatja a gyorsabb futású ló. A közlekedési hálózat kialakításában - amint annyi másban is - a rómaiak mutattak példát, öt évszázad alatt közel 300 ezer kilométer hosszű útrendszert építettek Ez átlagban évi 600 kilométernyi utat jelent, ami kimagasló teljesítmény. A köves út persze nem autósztráda, bár a már említett 5-ösön közlekedők szerint alig lehet különbség a római kori és jelenlegi útviszonyok között... Gyorskocsi, Mária Teréziától Kisebb távolságra a szegényebbek gyalog, esetleg szamár- vagy öszvérháton utaztak. Lovon főleg az - ugyancsak római eredetű - posta futárai és a hírvivő küldöncök A szegedi vasúti híd, a Belváros, Újszeged Valahára megvan! A Pesti Napló szegedi levelezője így írt a vasútvonal elkészültéről: „Hála az égnek, valahára megvan; teljesült, mit annyiszor tűztünk erre meg arra a napra. Vasútvonalunk tegnap fényes ünnepéllyel megnyittatván mai nap óta a közforgalomnak áll használatul." A Szeged-monográfia idézte cikkből kiderül, hogy déli 1 óra tájban futott be a koszorúkkal ékes „Szeged" mozdony vontatta különvonat. A fényes egyházi segédlettel történt beszentelésl szertartás után „órákig vonult be hosszú keskeny sorokban a tapadó sár miatt leginkább pallókra szorítkozó népsokaság a városba." Az ünnepségen az uralkodócsalád is Albrecht főherceg és Károly Ferdinánd személyében képviseltette magát. száguldozhattak. A vagyonos polgárok persze kocsira szállva tették meg az utat. Az első postakocsik Zsigmond és Mátyás idején jelentek meg. A kocsizásnak nem kedveztek a háborús századok, így csak az 1700-as években lendült föl a rendszeres, és már egyre többek által igénybe vehető „tömegközlekedés". A rossz utak és nagy távolságok miatt hármas-, négyes, sőt: ötösfogatok húzták a kocsikat. Utasokat a posta eleinte csak lóháton szállított. Később lehetőség nyílt arra is, hogy az állomásokon saját, vagy a postamester kocsija elé lovat kapott az utazó, egy postalegénnyel együtt - utóbbi volt a kocsis, ő kezelte a kitérésre fölszólító kürtöt is. Ebben az időben sohasem lehetett tudni, hogy a következő állomáson lesz-e szabad ló, és mikor folytathatják az utazást. Mária Terézia 1749-ben rendelte el a postai gyorskocsi (delizsánsz) közlekedés beindítását. Nyolcvan évvel később már minden fontosabb útvonalon föl lehetett szállni a delizsánszra. Ló és gőzparipa A vasút aztán idővel legyőzte a lóvontatású járműveket. Igaz, az első vonatot még ló húzta az 1837-ben megnyitott, Pozsony-Nagyszombat vonalon. így már érthető, miért nevezték sokáig gőzparipának a mozdonyt, amely először 1846-ban pöfögött végig a szerelvénnyel Pest és Vác között. Csupán nyolc évet kellett várni a Szeged és Pest közti vasút megnyitására. A PestCegléd-Kecskemét-Félegyháza-Szeged-Szabadka vonal tervét még a szabadságharc előtt, Széchenyi István dolgozta ki. Pest és Cegléd között 1847. szeptember l-jén meg is indult a vaspályás közlekedés, a Szegedig továbbfutó szakasz építésére azonban még hat és fél évig kellett várni. A korabeli lapok nagy érdeklődéssel kísérték a vasút építését. A terv fogadtatása nem volt egyöntetű a városban: sok házbirtokost indulatba hozott az egyik korai elképzelés, amely szerint az indóházat a város közepén állították volna föl... Az építést elsőként vállaló Magyar Középponti Vasúttársaság súlyos anyagi helyzete miatt végül a Cs. Kir. Osztrák Délkeleti Államvasút építette meg a csillogó acélsínpárt. A Csongrád vármegye területén átfutó, Félegyházától Szegedig nyúló vonalszakaszt 1854. március 4-én nyitották meg az utazóközönség előtt. Szegedtől Bécsig vasúton ugyanannyi idő, 24 óra alatt lehetett eljutni, mint közúton Temesvárra. Korábban az osztrák fővárosig két héten át tartott az utazás. NYILAS PÉTER Korabeli „autópályák" Bár a Pestről Szegedig vezető utat az 1825-27. évi országgyűlés a tizenkét, országos jelentőségű főútvonal között említette, az utak minősége - nem csak mai, de korabeli mértékkel Is - csöppet sem volt jónak mondható. Akkoriban ugyanis, a vidékünkön hiányzó kőanyag nélkül épültek a korabeli „autópályák". Korabeli leírásokból tudjuk, hogy először vastag homokréteget borítottak a földes áttöltésre. A homokot szekerek járatásával tömörítették. Egyengetés után, a Marosból kimert, apró szemű kavicsot terítettek rá, majd újabb tömörítés következett. A többszöri fölújítás után, néhány év múlva szép, sima és szilárd útfelület keletkezett. MAKK0LÓK, MANGALICÁK, BÖLLÉREK, VEREBEK, KÁNTÁLOK Kóstoló - disznótoros hagyományokból A Balastyán, Domaszéken a hétvégéken már felhangzott disznóvisítások jelzik, hogy megkezdődtek az idei böllérnapok, eljött a disznótorok ideje, megelevenednek a hagyományok. S jól teszi, aki a disznó(ki)múlató „szertartásokba", a toros étkekbe belekóstol. A disznóvágás, a torozás régesrégi magyar hagyomány, bizonyított, hogy már vándorló őseink is éltek sertéshússal, sózott, borsozott szalonnával, István királyunk pedig 1036-ban külön rendelkezett a Bakonyban makkoló, néptápláló disznókról. „Ha búzád van, meg egy disznód, eltarthatod a családod" tartotta a népi bölcselet, a létfenntartás alapja volt az évenkénti disznóvágás. A táplálkozáshoz nélkülözhetetien „zsírozót" adó disznóölések ideje november végével jött el, addigra lett készen a szeptember elején hízásra fogott jószág. A disznóvágás családi esemény volt, évente ismétlődő örömünnepe annak, hogy biztos a família tápláléka. Általánosnak mondható tiltás volt régen, hogy kedden, pénteken és vasárnap nem öltek disznót. Sokfelé újholdkor se vágtak, mert azt vélték, akkor a hús megkukacosodik. A hiedelem szerint viszont porhanyósabb lett az állat húsa, ha az ölés előtt megkergették. Kezdésként a pálinkahörpintési szertartás mindenhol elmaradhatatlan volt. Az ölés szakértelmet kívánó férfimunka, asszony csak azért mehet a közelébe, hogy egy tálba felfogja a jószág vérét, hogy abból reggelire hagymával sült vér vagy véres hurka legyen. A férfinép dolga a perzselés, a szőr, a koszmó lekaparása. A parasztböllérek ezután komótosan szétbontották az állatot, különös gonddal ügyelve arra, amit sózva, füstölve tartósítanak. A belsőségekkel foglalkozni, azokat megtisztítani, megfőzni asszonyi munka, akárcsak az ebéd megfőzése. Délben nem volt trakta, azt az esti torra tartogatták. A szegényebbek, beosztóbbak délben hagymalevest vagy savanyú májlevest ettek, utána frissen sült szedelékhúst kenyérrel, savanyúsággal. A disznó feldolgozásának műveleteiből általában délutánra maradt a kolbászkeverés és -töltés, a sajtkészítés, a zsírnak való összedarabolása. Meg persze a szalonna, a sonka, a borda sózásának felelősségteljes művelete, amit annyira komolyan vettek, hogy közben beszélni sem volt szabad, nehogy féreg essen majd a húsba. A szótiltás érvényes volt a hurkát főzőkre is, azt tartották ugyanis, ha beszélnek, kifakad (szétmállik) a hurka bőre. A hurkaabálás, a szalonnakövesztés, zsírsütés asszonyi dolog, akárcsak a vacsora elkészítése. A lakoma étkei tájanként, koronként változatosak. A disznó „végtisztességét" azonban mindenfelé jó falatokkal illett megadni. A tor ételsorban általában szerepelt a húsleves, azt szárma vagy toros káposzta követte, aztán jöhetett a paprikás, majd a frissen sült hurka, kolbász, pecsenye, hozzájuk szószok, ecetes savanyúságok, krumpli. Aztán pedig jöttek a tészták: a friss töpörtővel sütött pogácsa, a hájas, az új zsírban kisütött fánk, a lepény, a pite, a kalács. Végezetül, „oldónak" ettek almát, befőttet, sült gesztenyét vagy sült tököt. S persze bőven öntözték borral! A zsíros étkekre csúszó itókától, a jól végzett munka örömétől, a teli kamra tudatától víg lett a tor. Illett a disznótorosból a rokonoknak kóstolót küldeni. SZABÓ MAGDOLNA Toros paprikás Vágjunk kis kockákra különféle friss disznóhúsokat, zsírosabbat is, soványabbat is. Zsírban pirítsunk meg apró kockákra vágott vöröshagymát, mikor kihűl, tegyünk rá kanálnyi őrölt pirospaprikát keverjük hozzá a húst Öntsük fel annyi vízzel, hogy ellepje, tegyünk bele sót csöves, erős paprikát, szemes borsot Főzzük lassú tűzön, az alóla elfogyó vizet pótolgatva. Mielőtt a hús teljesen megpuhul, engedjük fel hosszú lére. Lehet a tetejére tett krumplikarikákkal összefőzni fedő alatt, kevergetés nélkül.