Délmagyarország, 2005. október (95. évfolyam, 230-255. szám)

2005-10-29 / 254. szám

10 SZIESZTA 2005. október 29., szombat földöntúli erőkkel cimboráló, kísérteties Boszorkányos napok jönnek Jégesőt támasztó varázsló boszorkányok Az ősi hiedelmek szerint a télelőn megjelenik a világban a sötétség istene, hogy a nem termékeny időkre átvegye a hatalmat, rossz lelkekkel, szellemekkel, mágikus erőkkel uralkodjon. Október utolsó napja a boszorkányok szilvesztere, újévkezdete is, nemcsak a keresztény egyház teremtette halottkultuszé. S a természetfölötti erők iránti érdeklődés korunkban újra erősödik. Azt, hogy az életet különleges, földöntűli erők befolyásolják, a kezdetektől hiszik az emberek. A természetfeletti hatalmak, az istenek, a szellemek, varázslók, sámánok, boszorkányok, mágiákat gyakorlók tisztelete, csodálata és félése ősidős és máig élő. A megismerés határait feszegető ember ősi természeti mágiája, az ésszerűségre és kiszámíthatóságra mindig ellenpontot kereső vágy megéledő, vonzó - a „boszorkányos tudomány" öröknek tűnik. Mágia az ókorban Az emberi elme számára megoldhatatlan, magyarázhatatlan dolgok elemzése, gyakorlása, a mágia az ókorban elismert tudomány volt, a mágusoknak kiváltságos helye, szerepe volt a hierarchiában. A szellemvilág bennfenntesei, a démonokkal cimborálók, a karmikus egyéniségek, a kisebb-nagyobb csodatételekre képesek az idők során aztán más-más megítélés alá estek, s nemcsak istenítettek, misztifikáltak voltak, de lettek üldözöttek is. Az események, a természeti jelenségek befolyásolására képesek, a mágia titkos tudományának, a varázslatoknak gyakorlói fontos szerepet töltöttek be a közösségek életében, amit a civilizáció és a különböző tételes vallások sem voltak képesek végképp eltörölni. A „titkos tudások" zárt körökben örökítődtek (például varázsló rendekben, boszorkányszövetségekben, sámánfamíliákban). A mágikus eljárások részben a mindennapi élet céljait szolgálták (például termés- és termékenységvarázslás, egészségbiztosítás, természeti csapások elhárítása), másrészt rontó szándékokat, hiedelmeket kapcsoltak hozzájuk. Úgy tartották, a földöntúli erőkkel cimboráláshoz különleges adottság kell, sőt a boszorkányság sajátos szellemvilágú vallás. (Ennek továbbélése, hogy a mai magyar boszorkányszövetség, aminek több mint tízezer tagja van, egyházként van bejegyezve, s állítja, vallása ősi.) Ami persze ütközött más vallásokkal. Sötétségisten helyett halottak napja A pogány sötétségistent fénnyel, tánccal, tűzzel megtisztelő ősi kelta boszorkányünnep helyére a katolikus egyház például a halottak napját rendeli megtartani a 10. századtól, az ő istenének tetsző szertartásokkal, s a mindenszentek ünneplésével. Az „ördög menyasszonyait", a boTöklátó A töknek a magyar hiedelemvilágban is szerepe volt a boszorkányokhoz kapcsolódva. Baranyában jegyezték fel például azt a történetet, miszerint a keresztútnál egy kifúrt kabaktököt tettek a lábaik közé azok, akik látni akarták a boszorkányokat, s azon keresztül néztek hátrafelé. így látták meg az arra hajtott marhacsordában az egyébként láthatatlan Cúka Katát, a babonáskodó öregasszonyt, aki bosszúból hideglelést küldött a felfedezőjére, s azt csak akkor vette le róla, amikor az megígérte, hogy nem mondja el senkinek a látomását, nem árulja el, hogy Kata boszorkány. szorkányokat pedig a középkorban üldözni kezdték: bűnbakká kiáltották ki betegség, veszteség okozása, rontás, rossz termés előidézése, házi haszon elvétele, bűbájoskodás, ráolvasás, szemmelverés, dögvész előidézése, sátánnal szövetkezés, szervezkedés, s mindenféle egyéb vétkek miatt. A boszorkányperek idején amelyek VIII. Ince pápa „boszorkánybullájának" 1485-ös megjelenésétől a felvilágosodott abszolút monarchiák uralkodóinak a 18. század utolsó évtizedeiben kiadott tiltó rendeleteiig tartottak, különleges inkvizícióval - a becslések szerint mintegy * egymilliószor gyújtottak tüzet a „mágiákon kapottak" alatt. A magyar boszorkányüldöző történelem különösen sajnálatos eseménysora Szegedhez fűződik, a hírhedtté vált boszorkánypörökben, amelyek 1728-ban befogásokkal, kínvallatásokkal indultak, s 21 áldozatuk volt. Hat férfit és hat nőt július 23-án a Boszorkányszigeten három máglyán elevenen megégettek, a 13. Légrádiné Malmos Katónak fejét vették, s teste úgy került a tűzbe, akárcsak az 1729-. március 7-én lefejezve elégetett Koncz Sáráé és Horváthné örzséé. Tizenhárom embert egyszerre sehol másutt nem égettek el (legfeljebb ötöt), pedig 1565. és 1728. között az országban 430 boszorkánypervolt, 1728. és 1756. között pedig 124 (ennek a fele Szegeden). Hogy a jórészt idős korú, szegény, a városban idegen illetőségű perbefogottak, kínvallatásnak (például Tiszába merítésnek, fullasztásnak) alávetettek valódi bűne mi volt, arról kevesen tudtak. Annál is inkább, mert a tiszti főügyész 1830-ban a pörök anyagát titkos levéltárba rakatta, mondván „... ezek a városunk hírének kímélése végett közönségessé ne tétessenek". Varázslás és babona Az évszázadokig tartó európai boszorkányos skandalum, az egyházi és világi üldöztetés azonban együttesen sem volt képes kiűzni a tudatból, a mindennapokból a természetfölötti erőkkel szövetkezést. A néphit tovább félte a rontó képességűeket, de számított a „jó tudományúakra", akik embert, állatot gyógyítani bírtak fűvel-fával, praktikákkal, évezredes tapasztalásokkal. A hiedelmek, a mágikus cselekedetek, s a róluk szóló mondák éltek, élnek, keverednek, egymásra épülnek. A misztikus, mágikus eljárások egy részét a hétköznapokban máig gyakorolják analógiás varázslásként a babonások, mások veszélyt érezve fordulnak hozzájuk, s vannak, akik a hiedelmek hagyományos alkalmaikor élnek velük. Ilyen „hites alkalom" például egy-egy esküvő, ahol gyermekáldásért bűbájoskodnak (mondjuk a vászonlepedő alá tett különböző tárgyakkal), ilyenek az esztendő hagyományosan férjjósló napjai (ólomöntéssel, gombócfőzéssel, pogácsázással), vagy éppen a boszorkányújév első napja. Amiről jelessége kevésbé köztudott, jószerével csak az „elhivatottak" tudják manapság, hogy október-november fordulója a szellemek ideje, az álomfejtésé, a jóslásé, a varázslásé. A boszik ilyenkor hagyományosan összegyűlnek, ünnepelnek. Igaz, mostanság nem seprűn vagy patás ördögön lovagolva húznak a légben, s nem is a magyar néphit szerint fő helyükön a Gellért-hegyen gyűlnek össze éjnek évadján. A varázslónők, a boszorkánymesternek nevezett férfiak zárt körben ünnepelnek napnyugtától napnyugtáig (azaz egy boszorkánynapig), szakrális, jó földsugárzásúnak tartott helyeken, kellékeikkel (koronával, karddal, tőrrel, varázspálcával) felékesítve, ünneplő öltözetben. Füstölőket és gyertyákat égetnek, misebort isznak, Nap, Hold és csillag alakú mézes sütiket esznek, táncolnak, szellemet idéznek, meg-megvillantják asztrológiai tudományukat. Belerévednek az élet jelképének, a gyertya lángjának fényébe, s kémlelik a jövőt. Szertartásaik alatt persze sem a néphitben élő fekete macskává, sem vasorrú bábává nem változnak át. Járnak viszont kultikus táncot a varázskörben, öntenek ólmot, jósolnak kristálygömbből, meg kártyákból. Némelyek társalognak az őszi-téli időszak urával, a szarvasistennel. S közben azon mesterkednek, miként adhatnának több fogódzót az ezotériában, a misztikumban a racionálisnak tűnő, ám összezavarodott világból kiutat keresőknek. SZABÓ MAGDOLNA Csokicsaló Halloween A kelták ósi, sótétségszeItd<tó, szellemeket félő és űző hagyományaiban gyökerezik az amerikaiak Halloween ünnepe is. A 18. században az Újvilágban megtelepedő írek, skótok vitték „írmagját" az október végi szellemidézésnek, a halottak megelevenítésének, hazajárásának, megvendégelésének, illetve a halálon való túllépésnek. A pogány és keresztény elemeket ötvöző, sajátos világot teremtő Halloweenben a „semmittevés idejét", a téli időszakot köszöntik, s a halálon diadalmaskodó életet. A magyar halottkultuszhoz képest szinte groteszk módon „szellemeskednek", mutatnak távolságtartást, elutasítást, gúnyt a halálnak. S nemcsak a nevezetes október 31-i éjszakán, de jó ideje már az egész 10. „fekete hónap"-ban a különböző pumpkin(tök)-partikon. A magukra valamit adó amerikai családok sütőtökből kifaragott lámpások fényénél, pumpkinbábukkai, szellemekkel, kriptákkal, csontvázakat denevérekkel, boszorkányokkal és ördögökkel dekorált kertekben, lakásokban, óriási lepedőkbe, jelmezekbe burkolózva, narancsárga-feketében mulatnak, trükkös játékokkal, egymás ijesztgetésével, tréfálkozással töltik az időt, s majszolják kötelezően a pumpkln-ple-t, a cltromos-répaleves-fahéjas sutőtökpüré tortát. Almajátékokat játszanak- például annak jósolva a társaságban a leghosszabb életet, aki a legtöbb centis egybefüggő almahéjat képes lehámozni. S élvezik a gyereksereg özönlését, akik rémítő jelmezekben jönnek édességet koldulni-fenyegetőzni. A nyitott ajtóban állva kiáltják: Trick ot Treat! (Csokit vagy csalunk!), és nincs, ki ne adna kosárkájukba cukrot, csokoládét, hogy elkerülje „átkalkat" vagy csínytevéseiket. A „hullajó jetmezekre", a vendéglátásra, édesség-ajándékra, a dekorációra egyre többet adnak - egy saccolás szerint a New York-i „néphagyományra" tavaly egy hónap alatt hatmilliárd dollárt költöttek a polgárok. A „haláli buli" tehát nagy üzlet is - és senki sem firtatja, ki csal, ki a banya... A megélt eutanázia (Zorbafüzi Brúnó 1990-2005) Mindig ügy vélekedtem az eutanáziáról: a gyógyíthatatlan, iszonyú fájdalmakkal küszködő, magatehetetlen betegnek meg kell adni a jogot, hogy döntsön saját méltó, emberséges haláláról. És kapjon ehhez orvosi segítséget. Ma már - egy állatorvos keserű arcának emlékét hordozva - nem tudom, hogyan is szavaznék egy esetleges referendumon. A mai éjszakán Itt ülök, egyedül egy üres szobában, a számítógép előtt. A garázsban egy halott spániel vár. Holnap elvisszük apósom dunántúli házának kertjébe, ahol annyi szép napot töltött. Ahol annyira szeretett velünk lenni, ahol valaha boldogan futkározva élvezte a szokatlan-Izgató illatok, a kék ég és a virágok új világát. És ahol most eltemetjük. Dátumok villannak föl bennem. 1990 május vége, amikor először találkoztunk. Négyhetes ha lehetett. Messze kirítt az alomból. Nagyobb volt, elevenebb, érdeklődőbb és barátságosabb testvéreinél. A feje legalább akkora volt, mint a teste, esett-kelt, és végigsírta-pisilte az első éjszakákat. Mi pedig nem győztük dédelgetni, hogy új, szerető családot adjunk neki a miattunk elveszített helyett. Aztán hozzánk nőtt. És mi őhozzá. És amit csak az tud, aki együtt él egy kutyával: ez a szeretet csakis kölcsönös lehet. Soha senkitől ily figyelmet, feltétlen kedvességet nem kaphat egy család, mint az általa is szeretett kutyától. Amit viszont csak lassan tanul meg az ember a kutya társaként, de ami miatt aztán a kívülállók számára nevetségessé is válik: négylábú társunk is feltétlen szeretetet igényel. Nemcsak azért, mert viszonozni akarjuk azt, amit ő érez irányunkban, hanem azért is, mert az ember tud segíteni magán. Még egy gyerek is. De a kutya nem. Ő csak mibennünk bízhat. E feltétlen bizalmat pedig csak feltétlen szeretettel és gondoskodással lehet meghálálni. Ez maga a felelősség. És kőkemény munka. Kirándulások képei villannak föl. Apósom dunántúli kertje, amit mintha Brúnónak találtak volna ki. És amiért a kutya mindig örömmel ült az autóba, mert az utazás mindig új élményeket hozott. Boldogságában sosem győzött visszahozni minden labdát, mindenkit körülrajongani, és a maga módján dédelgetni valamennyiünket. Családtaggá vált. A lábamnál hevert, amikor bekapcsoltam éjjel a számítógépet, hogy megírjak valamit. Most üres szobában bámulom a monitort. Brúnó meghalt. Éjfélkor már nem kellett ölben levinnem a harmadikról. Az éjjeli-sötét lakásban már nem kellett kitapogatnom, éppen hol szenderült álomba, hogy ne lépjek rá. Hirtelen bénítón üres lett minden. Újabb dátumok. 2001, amikor orvoshoz kellett vinni. Daganat hangzott a rémítő diagnózis. Műteni kell. Ki kellett venni a lépét is. Aztán, egy év múlva, újabb daganatos tünetek. Kezelhetetlen áttét. Az orvos néhány hónapot jósolt. Ekkor sírt miatta először igazán a család. Aztán mégis, mintha fölgyógyult volna. Félig-meddig. Mert hályog nőtt az egyik, később a másik szemén. Megvakult. Már nem lehetett elvinni szeretett dunántúli kertjébe. És sehová. Vakon nem tudott tájékozódni, idegen helyen pánikba esett, nem tudta hol van, mindenütt végigugatta az éjszakát. De az ismerős lakásban, itthon, még elvolt. Lassan megsüketült. Már csak a szaglása és az irántunk érzett szeretete maradt meg. Aztán nyáron tovább romlott az állapota. Egyre többször kézben vittük le-föl a harmadikról. És az utolsó idők. Már alig tudott járni. Úgy kellett itatni, kézből etetni. Néha nyöszörgött, reumás lábát fájlalta. És ő, aki (igen, kutyáról lévén szó is: ő és aki) kolbászba csomagolva is mindig kiköpte a gyógyszereket, már úgy vette magához a szalámiszeletbe tett fájdalomcsillapítókat, mint hívő a szent ostyát Nyilván érezte, hogy szüksége van rá. A rettenetes telefon az orvosnak, aki valaha megmentette Brúnó életét: el kellene altatni. - Hozzák - mondta. Aztán nem vittük, mert másnapra Brúnó magához tért. Újra járt. Eltelt két-három biztató nap, aztán ismét összeesett. Mégis, mindent elkövetett, hogy megálljon a lábán. Próbált talpon maradni. Küzdött magáért, ahogyan az egy férfitól elvárható. És újra és újra összecsuklott. Végül csatát vesztett. Az utolsó egy-két napban már nem merte elvégezni a dolgát, nehogy összerondítsa magát. Mert megbénult lábával már nem tudott leguggolni. A fák mellett pedig már jó éve nem tudta fölemelni a lábát. Újabb telefon az állatorvoshoz. Sosem felejtem a sokat látott orvos arcát, aki nem tudott a kutyán segíteni. Sírt az egész család Brúnó utolsó útján. Most pedig itt ülök egy üres szobában, egyedül, a számítógép előtt. A spániel már nem hever a lábamnál melengető-selymes bundájával. És elönt a lelkiismeret-furdalás, hogy mindig ügyeltünk rá, hogy édességet, bár imádta, alig kapott. Hogy ne rongáljuk a fogait. Végül ép fogakkal tért meg az örök vadászmezőkre. És Zorbafüzi Brúnó meghalt. Most az eutanázia gondolatába is beleborzongok. Mert Brúnó „kegyes" haláláról mi, a családja döntöttünk. Nem ő. Ma már tudom, egy szerető lény haláláról legföljebb önnönmagának lehetne határoznia. De az akkor is iszonyú trauma minden résztvevőnek. És mit tegyünk, ha egy kutya ráadásul nem is képes dönteni? Remélem, újra találkozom majd vele az örök vadászmezőkön. Mert mindezek után még a szemébe kellene néznem. így kívánná a tisztesség. Tán majd újra a miéink lehetnek az egymástól kapott, valaha élvezett boldog percek. Ami biztos: amíg élek, sosem lesz részem abban a feltétlen és megváltó szeretetben, amit tőle kaptunk. És amit talán - néha megtanultunk továbbadni másoknak. Most pedig, a mai éjszakán itt ülök az üres szobában, egyedül a számítógép előtt. A garázsban pedig egy halott kutya várja, hogy hajnalban elvigyem oly szeretett dunántúli kertjébe. Eltemetni. SZÁVAY ISTVÁN