Délmagyarország, 2005. szeptember (95. évfolyam, 204-229. szám)

2005-09-03 / 206. szám

10 SZIESZTA-REJTVÉNY 2005. szeptember 3., szombat JAPÁN KAPITULÁCIÓJÁVAL HATVAN ÉVE ÉRT VÉGET A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ Kódfejtők párbaja Csata a Midway-szigeteknél. Amerikai bombázók a Mikuma japán cirkáló fölött, illetve égő olajtartály Bármennyire is a fegyverek szava döntött a hatvan évvel ezelőtt, 1945. szeptember 2-án véget ért második világháborúban, az emberi szürkeállomány sem bizonyult elhanyagolható tényezőnek. Különösen igaz mindez a csendes-óceáni harctérre, ahol az amerikai kódfejtökkel eleinte macska-egér játékot űztek a japán rejtjeles üzenetek kiötlői. A betű- és számkódokkal többszörösen kombinált utasítások meccsén először 1942 májusában fordult a kocka. Történelmi közhely, hogy 1941. december 7-én derült égből villámcsapásként érte Amerikát a japán támadás. Egészen addig a végzetes napig az Egyesült Államok vezetői abban a hitben éltek, hogy a „bezárkózás" politikáját követve, hadieseményekben közvetlenül részt nem vevő nagyhatalomként sikerül átvészelni a második világháborút. (Tűnjön a XXI. század elején bármennyire furcsának, a „bezárkózás" alatt azt kell érteni, hogy a két világégés között a csiilaglobogós állam deklaráltan nem volt hajlandó tudomást venni a világ történéseiről.) Egy kis üzlet persze megfért e szép elv mellett: az amerikai politikai elit 1940-től hadieszköz- és bűzaszálh'tmányokat hitelezett előbb Nagy-Britanniának, majd Arhangelszk és Murmanszk kikötőin át a sztálini Szovjetuniónak. (A kommunista birodalom jó hírnevéhez hűen „visszaadta a kölcsönt", a hidegháború éveiben minden háborús segítséget imperialista koholmánynak titulált.) Ezeket a témánk szempontjából jelentéktelennek tűnő momentumokat azért érdemes megemlíteni, mert általános tévhit, hogy nulláról indult volna az amerikai hadigépezet, miután szilánkosra lőtték a japánok Pearl Harbort. Hobbikémkedés és betűkódok Más kérdés, hogy „puskaporos levegőben", hadi helyzetben felettébb idegenül mozgott eleinte az amerikai hadsereg, s e szempontból tényleg óriási hendikeppel indultak. Hatványozottan így voltak ezzel kódfejtőik is, akikre egyik napról a másikra hatalmas nyomás nehezedett. Az ő feladatuk volt ugyanis „megálmodni" a japán haditengerészet mozgását, kvázi, melyik újabb csendes-óceáni támaszpontokra készülnek lecsapni a felkelő nap katonái. A „JN-25" fedőnéven futó japán kódrendszer feltörésén egy emberként kezdtek el dolgozni, ezek a titkos kódok rejtették a szigetországi flotta hadműveleti parancsait. Egyetlen kiindulási pontjuk akadt, egy évekkel korábbi „hobbikémkedés" során megszerzett, a New York-i japán konzulátuson lefényképezett „Red" című írás. A vékony könyv ugyan tartalmazta a japán kódok betűit, tekintettel azonban arra, hogy a császári haditanács és Yamamoto tengernagy közötti rejtjeles üzenetváltásokat számkódokkal is variálták, első pillantásra fabatkát sem ért. Itt jött képbe Joseph J. Rochefort, aki eredetileg vadászpilótának készült, de egyedülállóan magas intelligenciahányadosának köszönhetően rövid úton a kódfejtók agytrösztjévé avanzsált. Rá várt, hogy a Nippon haditengerészet rádióforgalma alapján Nimitz beazonosítsa a japán számkulcsokat és rejtjeleket. „Nagy halra" fájt a foguk S hogy Rochefort és csapata mennyire „tű és szénakazal" effektussal küzdött, jól példázza, hogy bő hónapjukba tellett, míg megfejtették a Pearl Harbor-i invázióra bólintó, december 3-án keltezett császári kódokat. Ráadásul néhány nap múlva szomorúan állapíthatták meg, hogy huszonnégy órával a támadás után, december 8-án már űj kódokat dobtak be a japánok, tehát pokoli gyorsan váltogatták rendszereiket. Emellett égető szükségük lett volna korunk kommunikációs vívmányaira is. A Heeián berendeProfi kódfejtők és lelkes amatőrök tizenöt éve próbálják megfejteni a CIA Langleyben álló főhadiszállásának egyik szabadtéri szobrát. 1989-ben az amerikai kémelháritás igazgatója és az egyik hivatásos kódfejtő közösen tervezte a több ezer karakterből álló Kryptost. A rejtélyes megoldást kettőjükön kívül a mai napig nem tudja senki, annak ellenére sem, hogy a négyszakaszos kód első három részét már többen kioldották. A teljes szöveg feltehetően egy olyan hely koordinátáit tartalmazza, amely a CIA területén van, s elástak oda valamit. Rochefort zett amerikai lehallgatóállomás és Rocheforték főhadiszállása, Honolulu között ötven kilométernyi távolság volt, miközben telex- és rádióösszeköttetés híján terepjárókkal robogtak a friss üzenetekért. Rochefort munkájának gyümölcse akkor kezdett beérni, mikor Chester W. Nimitz tengernagy jobb keze, Layton flottaparancsnok felkarolta fáradozásait. Layton tudta, hogy Rochefort talpig becsületes ember, s véletlen sem engedné meg munkatársainak, hogy eltúlozzák a hírszerzői jelentéseket. Éppen ezért többnyire „felkerekítette" az asztalára kerülő anyagokat, s úgy továbbította főnökének, Nimitz tengernagynak. 1942. május 14-én Rochefort sem fogta vissza magát, biztosra vélte, hogy a japánok űjra „nagy halat" akarnak fogni, s a Midway-szigetekre fáj a foguk. Igazából nem is a helyszínnel akadt gond, hisz a Midway-szigetekről emelkedtek fel a Tokiót, Oszakát és Nagaszakit bombázó jenki repülők, logikusan idő kérdése volt csupán az ellenYamamoto csapás. Csakhogy az akció időpontját nem postázták dísztáviratban a japánok... Nem délibábot láttak Yamamoto tengernagyot sem kellett a szomszédba küldeni egy kis trükkért, a kopasz admirális bonyolult tengeri rajtaütést eszelt ki. Elképzelése szerint öt különálló haderó, összesen kétszáz hajó és kétszázötven repülő, ebből tizenegy hadihajó, nyolc repülőgép-hordozó és huszonhárom cirkáló vett részt az offenzívában. A taktika a következő volt: az Északi Haderő elterelő hadműveletbe kezd, s az Aleut-szigetekig csalja az amerikai tengerészetet, majd tűzharcot kezdeményez. Eközben a Fő Haderő kamikaze pilótái megtisztítják a Midway-szigeteket a hátramaradó amerikaiaktól, s előkészítik a terepet az ötezer fős szárazföldi kontingensnek. A kétségkívül hatásosnak látszó haditerv egyetlen szépséghibája az volt, hogy az amerikaiak időben megneszelték, s Nimitz már május közepén, enyhe túlzással lazán felkészülhetett a várható támadásra. Aki egyébként nem bonyolította túl a szituációt, Yamamoto ravasz hadmozdulataihoz viszonyítva Nimitzé maga volt az egyszerűség. Az amerikai haderő előbb ér a helyszínre, bevárja a hódítókat, s egy az egyben rajtaüt a rajtaütőkön. Nimitz számításai tizedesre pontosan bejöttek, a június 4-i sorsdöntő ütközet során a jenkik megalázó vereséget mértek a japánokra. Egyetlen nap leforgása alatt megsemmisítettek négyet a Pearl Harbort földdel egyenlővé tevő hat anyahajó közül, háromszáznál több repülőt lőttek le, s közel háromezer ázsiai katona vesztette életét. Yamamoto állítólag még a csata végén sem hitt a szemének, honnan termett hirtelen a hatalmas amerikai flotta a sziget partjainál. A sors fintora Ahogy általában az igazán korszakos művészekkel, újítókkal, Rocheforttal és csapatával sem bánt kegyesen a sors. Még a katonai parancsnokok körében ritkaságszámba menően intellektuális Nimitz is kételkedni kezdett a kódfejtők sikerében, s szerencsés véletlennek tartotta a Midway-szigetek elleni akcióról megkaparintott információkat. Ebben szerepet játszott valószínűleg az is, hogy Rochefort mind többször különbözött össze prominens washingtoni hivatalnokokkal, magyarán nem tudta tartani a száját. Rochefort végül önként kérte áthelyezését, harctéri szolgálatra szeretett volna jelentkezni. Csakhogy a rejtjelfejtők nem kerülhettek harctéri övezetbe, túlságosan sok mindent árulhattak volna el, ha az ellenség elfogja és megkínozza őket. így aztán a második világháború egyik zseniális kódfejtőjének nyugdíjazásáig be kellett érnie egy űszódokk parancsnokságával San Franciscóban. (A cikkhez két amerikai történész, Stephen Buáiansky Elmék harca és John Lewis Gaááis Most már tudjuk című könyvét használtuk fel.) SZEGHALMI BALÁZS Kryptos titka FÜLÖP-SZIGETEK VAGY A PANAMA-CSATORNA? A köznyelven forgó összesküvés-elméletek egyik gyöngyszeme, hogy Roosevelt elnök jó előre értesült a Pearl Harbor elleni támadásról, s szándékosan hunyt szemet a veszélyre. A háború évei alatt született washingtoni belső jelentések, naplók melyeket csak 1998-ban oldottak fel a titkosság alól - mindezt nem támasztják alá. Az iratokból kiderül, hogy Roosevelt nagyon is számolt egy potenciális támadással, csak a formálódó amerikai hírszerzés vészes információhiányban szenvedett, vagy dezinformációkat vett át, miszerint a Fülöp-szigetek és a Panama-csatorna az első számú japán célpont.