Délmagyarország, 2005. augusztus (95. évfolyam, 178-203. szám)

2005-08-13 / 189. szám

10 SZIESZTA 2005. augusztus 13., szombat TERRORIZMUS - HITEK ÉS TÉVHITEK Ellenséget kreáltak belőlünk A tények arra vallanak, hogy az utóbbi húsz évben lényegében nem nőtt a terrorcselekmények és az áldozatok száma. Amiért rendre mégis a lapok címoldalaira került manapság a terrorizmus, annak az az oka, hogy Izrael, Csecsenföld, Pakisztán, India, Irak, Algéria után az Egyesült Államok és Európa is az iszlám terror frekventált célpontjává vált. A londoni és a legutóbbi, az egyiptomi Sarm-es-Sejknél elkövetett merényletekben Európa, tágabban pedig az egész modern civilizáció látszik elveszíteni egyik legfőbb értékét: a biztonságba és a kiszámíthatóságba vetett hitét. Mindenki magyarázatot keres manapság arra, amire csak kevesek számítottak. És sokféle magyarázat születik a történtekre. Arra, hogy békés turisták, nagyvárosi lakosok veszítik életüket kiszámíthatatlan terrorcselekmények következtében. Amelyek ráadásul az iszlám világban egyúttal ellehetetlenítik az ott élők megélhetését is. A gond az, hogy a magyarázatok egy része nem állja meg a helyét. Ráadásul úgy tűnik, igazán senki nem tudja, miért és merre tart a terrorizmus folyamata. Mégis, próbáljunk néhány lehetséges választ keresni kérdéseinkre. A harcos iszlám A merényletek többnyire az iszlámhoz kötődnek. Általában az al-Kaida valamely csoportja - vagy önmagát annak deklaráló szervezet - vállalja a felelősséget a robbantásokért, amelyek szinte naponta megrengetik a világot. Az iszlámisták ilyen szerepvállalása nem új. Már az 1972-es müncheni olimpián az izraeli sportolók ellen elkövetett terrorakció is egy iszlám-palesztin szervezet rovására volt írható. Csakúgy, mint Entebbe, manapság pedig a World Trade Center, London vagy Sarm-es-Sejk. Mivel sokan rendre ismételnek egy nézetet, amely szerint az iszlám a béke vallása, és a terror képviselői voltaképpen az iszlám ellenében cselekednek, közkeletűvé vált a nézet, miszerint mindez így igaz. Abból a szempontból kétségtelenül így van, hogy a politikusok nem akarják növelni a feszültségeket, és mindent elkövetnek azért, hogy ne hagyják mintegy vallásháborúvá fajulni az általuk pragmatikusan kezelni kívánt problémát. A dolog azonban messze nem ilyen egyszerű. Kezdjük azzal: sokféle iszlám létezik. Illetve az a sokféle mégiscsak egy. Az a kérdés, ki hogyan interpretálja. Mert az igaz ugyan, hogy az iszlám a béke, a megértés és a befogadás vallása is, de az is igaz, hogy a harcos iszlám is minden érvét megtalálja a szent könyvben, a Koránban. Ha valaki veszi a fáradságot, és belelapoz a Koránba, szinte oldalanként bizonyságot talál arra, amit a történészek bölcsen tudnak: az iszlám a kora középkori harcos nomád törzsek vallásaként jött létre. E közel-keleti törzsek fia volt Mohamed próféta is, aki saját világának napi és történeti tapasztalatai alapján foglalta össze az élet céljaira és az ennek alárendelt mindennapokra vonatkozó téziseit. Aminek következtében aztán a Korán éppúgy tartalmazza a vendégbarátság, mint az ellenséggel szembeni cselszövés vagy a szent háború kötelmeit. Azaz: ha valaki valóban tanulmányozza is az iszlámot, kénytelen megállapítani, hogy ez nemcsak az élet szinte minden tevékenységére kiterjedő szabályokat adó, hanem az egyetlen harcias vallás is. Akkor is, ha egyben a béke, az elfogadás vallása. És az egyetlen vallás, amelynek szent könyve a dzsihád, a szent háború meghirdetését kívánatossá teszi, deklarálja, és annak muszlim hőseit azonnali üdvösséggel kecsegteti. Az egyetlen harcias világvallás. Mert a kereszténység ugyan fölmutatta a keresztes háborúk, az inkvizíció, a konkviszta és az erőszakos hittérítés rémtetteit, ám mindezek nem levezethetők a Szentírásból, csupán bigott vagy praktikus emberi-egyházi-politikai túlkapások. Áz iszlám viszont gyökerei révén és deklaráltan is harcos vallás. Mindez természetesen nem működik ilyen tisztán a gyakorlatban. Európa török megszállása idején például az iszlám néha valóban toleránsabb volt a keresztényekkel szemben, mint a katolikus egyház a reformátusok irányában. Ám amíg a keresztény hit mára jórészt visszatért békét és szeretetet hirdető eredeteihez a magánszférába, és jórészt megszűnt az államokat öszszetartó funkciója, a muzulmán hit úgy látszik visszatérni eredeteihez, hogy egyre inkább harcos, államalkotó nézetrendszerként kíván megjelenni. A nyomor ideológiája Valamikor az 1980-as években jelent meg az az amerikai tanulmány, amely úgy vélte, hogy a terrorcselekmények elkövetőit a nyomor és a kilátástalanság motiválja. Ez a nézet az 1990-es évekre általánossá vált. Olyannyira, hogy máig is vannak képviselői, holott az utóbbi bő évtized messzemenően cáfolta ezeket a nézeteket. Egyértelműnek tűnik, hogy az al-Kaida-féle csoportosulások szervezik, tervezik, és részben pénzelik a terrorizmust világszerte, föltehetően néhány fundamentalista vagy a cselekményekben politikailag érdekelt állam csöndes támogatásával. Ráadásul messzemenően nem a nyomorgó, kilátástalan helyzetben lévő emberek felhasználásával szervezik akcióikat, hanem jól képzett, a civil életben szemlátomást jól boldoguló, nyelveket beszélő, elkötelezett hívekre építve. Mindebből leszűrhetőnek látszik, hogy nem annyira a személyes elkeseredettség, nyomor és kilátástalanság tesz valakit általában öngyilkosjelölt terroristává, hanem valami más. Az iraki példa Amit már-már természetesnek veszünk, Irakban naponta öt-tíz merénylet történik. Többnyire azt mondjuk: persze, az irakiak így tiltakoznak az amerikai megszállás ellen. Csakhogy nem ilyen egyszerű a kép. Részint azért, mert a Szaddám-rezsim valóban népirtó diktatűra volt. Tízezreket kínoztak és gyilkoltak meg, sokszor szinte semmiért. Szaddám két háborút is elindított, Irán és Kuvait ellen, több százezres emberveszteséget okozva országának és szomszédjainak. Mindemellett vegyi fegyvereket vetett be saját kurdjai ellen. Ennek feléért Nürnbergben halálra ítélték volna. Adódik a kérdés: valóban irakiak állnak a Szaddám-rezsimet megdöntő amerikaiak elleni támadások mögött? Részben igen, talán úgy, mintha elkötelezett és hithű KGB-sek az ideokratikus szovjet birodalom összeomlása után még évekig robbantgatták volna a moszkvai piacokat és áruházakat. Azonban látható, hogy a merényleteket mára jobbára nem irakiak követik el. Szíria például bejelentette, hogy az utóbbi hónapokban mintegy 1200 muzulmán szélsőségest vett őrizetbe határainál, akik Irakba igyekeztek. Ez is azt támasztja alá, hogy nem elsősorban irakiak a merénylők. Erre vall az is, hogy míg kezdetben szinte kizárólag amerikai katonák voltak a célpontok, ma már többnyire nyilvános, nagy forgalmú helyeket választanak, ahol az áldozatok szinte kizárólag irakiak, nők és gyermekek. Iraki követne el ilyesmit saját népe ellen? Ráadásul az ottaniak nagy többsége mást sem szeretne, mint békében élni. És a fölvilágosultabbak azt is tudják, hogy az iszlám ellenségének kikiáltott Amerika muszlimok tízezreinek életét és vallásgyakorlathoz való jogát mentette meg, például a balkáni konfliktusban. Szóval, mintha Irakban az irakiak többsége láthatóan nem igazán szeretné a terroristákat. Mint ahogyan Afganisztán lakói is szemlátomást örülnek annak, hogy a szélsőséges, az al-Kaidát is befogadó iszlámista tálibokat kisöpörték az országból, elviselhetetlen diktatúrájukkal, avítt, középkori normarendszerükkel és kegyetlen iszlám bíróságaikkal egyetemben. Láthatóan az afgánok többsége is egyszerűen szeretne nyugodtan élni és boldogulni. Akárcsak az irakiak, vagy bármely muzulmán nép. Ezzel szemben a fundamentalisták szentségtörésnek tartják például- a civil szabadságjogokat megfogalmazó iraki alkotmányozási folyamatot is, mondván: egy iszlám országban csakis a saria lehet a törvények egyedüli jogforrása. Ezzel pedig éppen az iszlám hívők elemi jogait, döntési szabadságát teszik semmivé. Azaz valakik szándékosan és céltudatosan igyekeznek elérhetetlen luxussá tenni a nyugodt, világi életet és a vallásszabadságra is kiterjedő emberi jogokat biztosító világi állam létét a számukra. Vajon miért? Megfélemlítés és ellenségkép Minden jel arra vall, hogy a merényletek többsége az al-Kaidához fűződik. Amely ráadásul nem egy szorosan irányított, központosított szervezet, hanem föltehetően egymáshoz lazán kapcsolódó, nagy önállósággal rendelkező sejtek konglomerátuma. Amelyet sem parancsok láncolata, sem centralizált vezetés, sem összehangolt direktívák, sem a pénz és logisztikai háttér nem köt igazán egységes szervezetté. Akkor pedig vajon mi tartja össze ezeket a szélsőségeseket? Mi inspirálja őket hasonló cselekményekre? A kérdésekre egy egészen meglepő válasz kínálkozik. Valamiféle birodalmi effektus látszik kibontakozni az eddigiekből. Valami rejtett törekvés egy egységes, iszlám világ létrehozására. A múlt nevetséges hivatkozási alapnak tűnik, de mégsem árt feleleveníteni. Valaha, az elmúlt évezred elején Szaladdinnal kezdődött az iszlám térnyerése Európa küszöbén. Aztán a mára világiassá lett török birodalommal folytatódott a harcos iszlám előretörése a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Európában. Igaz, Ibériából kiverték az arabokat, viszont a török birodalom behatolt Európa keleti felébe, majdnem Bécsig tolva ki az iszlám határait. Alapvetően a gazdasági kényszerek által diktált reálpolitika okán, ám deklaráltan többnyire az iszlám szent háború, a dzsihád jegyében. Az igazi cél azonban az ideológiai-katonai eszközökkel végrehajtott birodalmi terjeszkedés volt, amely iszlám védőgyűrűt volt hivatva biztosítani a török birodalmat éltető, milliárdos hasznot hozó ázsiai kereskedelem levantei centruma számára. A hatalom, az üzlet és a vallás totálisan összefonódott. Mostanában mintha hasonlóról lenne szó. A Közel-Keletnek az olaj miatt még úgy sem képes hátat fordítani Európa (és Amerika), ahogyan az ázsiai kereskedelem miatt nem fordíthatott hátat a Földközitenger térségének az óceáni hajózás elterjedése előtt. Az arab világban pedig mostanában mintha olyan nézeteket valló csoportok szeretnének hatalomra kerülni, amelyek a többségükben világi, saját érdekrendszerrel rendelkező, eltérő hagyományvilágú, kultúrájú országokat igyekeznének homogén jellegű, teokratikus iszlám államokká tenni. Ezek a csoportok az iszlám harcos, fundamentalista irányzataira támaszkodva folyamodnak rendre a terrorhoz, érzékelhetően hatalmi kérdésként fogva föl tevékenységüket, melynek messze több muszlim áldozata van, mint keresztény. Hiszen legdühödtebb támadásaikat az olyan „renegát" államok ellen indítják, mint például a világias Egyiptom. És bár célponttá lett New York, Washington, Madrid és London is, mint az iszlám világra nagy hatással bíró világi államok, a terror elsőrendű célpontjai ma is az iszlám országok és hívők. Mindazok, akik az iszlám világban alternatívát mutathatnak arra, hogyan lehet jól élni a szellemileg nyitott, toleráns, a nyugattal együttműködő, világias politikai berendezkedésű, viszonylag demokratikus világban. Ők ellenségnek számítanak a terroristák számára, a nyugatnál is veszélyesebb ellenségnek. Mint például a valaha az Egyesült Arab Köztársaság nevű harcias fantombirodalmat létrehozó, mára pragmatikussá vált Egyiptom, amely most készül történelmének lényegében első, félig-meddig szabad választására. Ahogyan Sztálin is saját, normálisan gondolkodó embereit gyilkoltatta le elsősorban, mint a legveszélyesebbeket, úgy ront rá manapság a harcos iszlám Egyiptomra és Irakra. A béke mint vereség Az iszlám fundamentalista szélsőségesek számára az ellenség nélküli béke és a prosperitás lenne az abszolút vereség. Ha kiderülne, hogy Európa és Amerika nem ellenségük. Ha kiderülne, hogy az iszlám országok lakói számára is a világi, európai modell hozhatná el a föllendülést és a jólétet. Hiszen a harcos iszlám láthatóan éppen a saját országaiban jelentkező világi tendenciákat képtelen legkevésbé megtűrni. És a lehetséges-vágyott út számukra? Láthatóan az iráni mintájú, teokratikus iszlám állam modelljének kiterjesztése az egész mohamedán térségre. Ám ha valaki iszlám „birodalmi" képződményben gondolkodik, sok ország nemzetek fölötti összeboronálásában mint valaha a Szovjetunió tette Kelet-Európában és Ázsiában az ellenségkép nélkül nem megy. A fundamentalisták csak akkor győzhettek néha - és átmenetileg - a pragmatikusok fölött, ha ellenségeket is kreáltak lehetséges híveik számára. Ezek az ellenségek pedig jelen esetben - mi vagyunk. SZÁVAY ISTVÁN