Délmagyarország, 2005. augusztus (95. évfolyam, 178-203. szám)

2005-08-13 / 189. szám

Szombat, 2005. augusztus 13. SZIESZTA 11 Hófehérke és a nép (mese felnőtteknek) Az első áruló persze a kacsatollas vadász volt. Ő ugyanis a mostohakirályné kegyeltje, jó embere volt, sőt azt is elárulhatjuk, hogy a vadász, ez a tokás, kissé elhízott, sértődött, ízesen beszélő férfiú alkalomadtán bebújt a királynő ágyába, és teljesítette kegyenci feladatát. Hogy azt ne mondjuk, koitált. És ne legyen kétségetek arról, hogy a mostohakírálynő haja vörös volt, mint a csillag. Vörös, s akkor ez nem holmi óvodai metafora, hanem szó szerint értsétek. S arról se legyen kétségetek, hogy a vadász, ez a kiváló férfiú ugyancsak kedvelte a vörös színt, hiszen a vörös szín adott neki egzisztenciát, a vörös szín tartotta el, a vörös szín jótékonysága és gondoskodása révén vett vadászcsizmát, puskát, abból építette fel ízlésesen berendezett kilátóját, honnan a rendszer ellenségeit lődözte ki, ha éppenséggel arra volt szükség. És néha mellé is lőtt, persze. Valóban, a vadász nem pusztította el a gyermeket. Éppen csak a farkasoknak, a vadmacskáknak és mindenevő vaddisznóknak adta. A sors kegyére bízta a lányka életét, holott a kommunisták inkább a determinácjó hívei. Tudjuk, a szépséges gyermek túlélte az életveszélyes kalandot, minekutána hova tévedt? Nos, hát a néphez tévedt. A nép ugyanis mindenekelőtt alacsony. Sok kis növésű, ferde derekú, lapos homlokú ember, egyesek szerint törpék, mások szerint gnómok, a hitelesebb fogalmazásra érzékenyebbek szerint az „egyszerű emberek". Van-é persze „egyszerű ember", karistolhatnák föl a kérdést a szűz szeminaristák táblájára, de nem tesszük, mert jól tudjuk a választ, persze, hogy van. Némelyik embertársunk olyan egyszerű, mint a barkochbázó tengerész. A nép mindig is a bányában dolgozott. Mert a bánya voltaképpen az istenadta világ. A nép világa mélyen van, a föld és a világosság alatt, de a bányában éppúgy van ég, föld, isten, halál, mint fent, a nagyok, az óriások, a kiválasztottak ragyogó világában. Azon a forró, nyári napon a nép nyugtalanul ment haza. Mindenféle hírek szállongtak a múlt borzalmairól, s főképpen arról az újdonságról, hogy a bányák bizonyos vájatait, aknáit és részlegeit bezárják, megszüntetik, felszámolják. A nép, mint mondtuk, alacsony, de szereti a nyugalmat. Otthon aztán, kis házában a nép elcsodálkozott, mintha visszatért volna az öreg király, aki Hófehérke születésénél saját kezűleg fojtotta meg az asszonyt, ordított, vajúdott a királynő, és a király hiába kérlelte, hiába könyörgött neki végül már térden állva, hogy legyen a gyermek fiú és ballábas, az a dög némber csak lányt szült neki. Jól van, megfojtotta, arccal a földnek eltemette, a gyermeket pedig szolid ruhákban, puritán módon fölnevelte. És új asszonyt is hozatott a házhoz persze. Az új asszony haja vörös volt, mint mondtuk, vörös. Elég az hozzá, hogy hazaért a nép, és mit látott? Ki vette el a fiatalságomat, kiáltotta az egyik. Ki vette el a jövőmet, kiáltott a másik. Kicsoda nézegette a pornográfújság-gyűjteményemet? Kicsoda tette tönkre a labdarúgásomat?! Hol az úttörőtábor, a panelnyugalom, a mutyi?! Igen, igen, kiabált a nép, hol a mutyi, hol a mutyi?! Mint a vad tavaszi eső, úgy záporoztak a kétségbeesett kérdések, mígnem előkászálódott a szépséges gyermek, és biztatóan a népre mosolygott. Az erdő után egy oxfordi ösztöndíj genetikailag halálos veszedelmébe tévedt, de mert tehetséges volt és szép, túlélte azt is. A gyermek tehát tudott mosolyogni, megnyerően beszélni, bölcseket mondani. Holott a nép alacsony és gyanakvó. Ám megnyerhető mégis, ha van ötlet, és nem túlzottan deficites az államháztartás, valamint a nemzeti dormikummal álmodni is lehet, mintha mindahányan zászlóselyembe takart, januári medvék lennénk. Hófehérke szépsége és nyílt ártatlansága jó ajánlólevél volt e szomorú, de történelmileg szükségszerű történetben. A nép megbékélt, sőt már örült is, hogy Hófehérke náluk időzik, hogy hozzájuk költözött. Az a silány mendemonda, miszerint a leány szűzhártyáját onnan lehet fölismerni, hogy hét icipici lyuk van rajta, sötét rágalom, propaganda!, nyilvánvalóan rosszhiszemű dramaturgiai túlzás. A nép soha nem hágta meg Hófehérkét. Még csak orálisan jellemezhető helyzet sem akadt e rövid huzatú, közös történetben, illetve a méla, de annál élvetegebb pettingről pedig csak a mostohához közel álló irigyek beszéltek. Elég az hozzá, hogy Hófehérke és a nép megegyezett abban, hogy a lány náluk, a nép otthonában marad, mos, főz, takarít, egyszóval vezeti a háztartást, míg a nép a bányában keresi a boldogságot, a jövőt, és normális nyugdijat. Hanem aztán az első nap estéjén fáradtan maga elé bámult Hófehérke. Zsíros haja a szemébe lógott. Megszagolta hipóillatú kezét, hasogató derekát dörzsölte, majd pedig azt gondolta keserű mosoly kíséretében, már bocsánat, dolgozik a f....m ezekre. Másnap reggel el is fogadta az almát a mostohától, csak előtte bevette az ellengyógyszert. A nép sírt, rítt, mint a mohamedán siratóasszonyok, hát hiszen elhitte a halált. De persze nem soká kellett várni. A lemerülésből csakhamar felmerült a királyfi, és csodaszép paripáján a tetszhalotthoz sietett, elmondta szépen neki a politikai és a nemzeti értékrendet, majd megcsókolta, jobbról, balról. Pardon, balról nem csókolta meg. Az alacsony nép meg ámult és bámult. Hogy a fészkes fenébe férnek fel ezek ketten egy lóra, a királyfi és a feltámadt Hófehérke?! Bírja őket ez a ló?! Bírja?! De hát felfértek, és lovagoltak, holott őszintén szólva Hófehérke kezdetben oly csinos tompora a tetszhalottság alatt igencsak növésnek indult. Segge lett, na, így mondja ezt az alacsony nép. Elég az hozzá, hogy a királyfi és Hófehérke elmentek az első palotához, azt eladták, gyorsan vettek egy másikat, azt is eladták, majd beköltöztek a harmadikba. A gonosz mostohát alaposan megleckéztették, bár elpusztítani egyelőre nem tudták. A tükrét ők törték össze, ők. Aztán pedig összeházasodtak, világra szóló lakodalmat csaptak, végül pedig elutaztak nászútra egy egzotikusan gyönyörű, Taggyűlés nevű szigetre. A mostoha meg dühöng, fortyog, hogy nemsoká hazatérnek. Vagyis a mesének nincsen vége. Hogyan is lehetne, ha a borzalmak, gondolja a mostoha, csak most kezdődnek?! SZÍV ERNŐ HAYNAU A VÁROSHÁZA TORNYÁBAN - A VILÁG HARMADIK LEGNAGYOBB ZSINAGÓGÁJA - nem csak turistáknak A Somogyi és a Kelemen utca találkozása még az épületfelújítás előtt. Mind a négy sarkon az 1879-es árvíz előttről való épület áll FOTÓK: MISKOLCZI RÓBERT A Széchenyi téri malacfej Szeged turisztikai látványosságaihoz rengeteg esemény és anekdota kötődik, többségüket azonban inkább az ide látogató turisták ismerik, a városlakók nem. Ezek közül szemezgettünk, amikor a napfény városának érdekességeit gyűjtöttük össze. Aki külföldi városlátogatásra megy, vélhetően még otthon beszerez egy útikönyvet, hogy minél alaposabban megismerhesse a helyet, ahol jár, az idegenvezetéseken pedig élvezettel hallgatja a különféle legendákat és anekdotákat, melyek a kiemelt turisztikai látványosságokhoz kapcsolódnak. Saját városukban azonban a legtöbben úgy mennek el nap mint nap épületek, szobrok, templomok mellett, hogy fogalmuk sincs arról: milyen kincseket is rejt környezetük. Feltérképeztük hát Szegedet: mik azok, amiket az ide látogató csoportoknak mesélnek a városról, az itt élők viszont talán még sosem hallottak. Haynau a városháza tornyában Virtuális városnézésünket kezdjük a várnál, ahogyan azt a legtöbb turista is teszi. Ez Szeged egyetlen pontja, ahol megtekinthető a település eredeti szintje, a nagy árvíz után ugyanis a belváros Tisza Lajos körúton belüli szakaszát 822 centiméter magasságig feltöltötték. A tizenkét kilométer hosszúságú körtöltés mellett így a kiskörút és a nagykörút is egyfajta védőgátat biztosítana egy újabb áradás esetére. Bár a Tisza 806 centiméter magasan tetőzött 1879-ben, és a város nagy részét a föld színével tette egyenlővé, néhány épület ma is eredeti állapotában látható. Mégis csupán egyetlen sarok van, amelynek mind a négy pontján árvíz előtti épület áll: ez pedig a fekete házas kereszteződés. A városháza jelentős része is épen maradt, ma azonban már csak az alsó szintje eredeti. A többit átépítették. Új helyre került például a tornya, mely eredetileg a homlokzaton volt. Innen vezényelte 1849-ben Haynau a szőregi csata felvonulását, miközben az ellenség ágyúval megpróbálta őt kilőni onnan. A becsapódott vasgolyó helyét sokáig mutogatták turisztikai látványosságként. Koporsó helyett dombormű A sóhajok hídját 1883-ban kényelmi szempontok miatt építették a királynapokra: a császárnak ne kelljen lépcsőznie, ha a szállásáról a városházára akar menni. Később az akkor már bérházként funkcionáló épületbe az adóhivatal költözött, a hidat pedig a polgárok is igénybe vehették. Ekkor ragadt rá mostani neve, hiszen miután valaki befizette adóját, már csak sóhajtozott az üres pénztárcája láttán. Története van annak is, miért Attila utcának nevezték el a Belváros egyik kis utcáját. A Széchenyi tér és a Kiss Menyhért utca sarkán álló étterem Haynau a városháza tornyából szemlélte 1849-ben a szőregi csata felvonulását, miközben ágyúval próbálták kilőni onnan épületén egyszer felújítási munkálatokat végeztek, amikor a szerszámok egy fémtáblában akadtak el. Mivel annak idején legendák keringtek József Attila titkos sírjáról, egyből mindenki azt hitte: megtalálták a régen keresett koporsót. Utóbb kiderült: csupán egy díszítő domborművet rejtett a vakolat, a „felfedezés" emlékére azonban egy közeli utcának az Attila nevet adták. Avatatlan szobor Széchenyiről A Széchenyi tér Magyarország második legnagyobb tere. Nevét onnan kapta, hogy 1833-ban a legnagyobb magyar körülbelül ott ért partot gőzhajójával, ahol most szobra áll. Az a szobor, melyet sohasem adtak át, sohasem avattak fel. Az alkotás ugyanis 1914 nyarára készült el, a világháború kitörése miatt azonban a hozzá kapcsolódó ceremónia elmaradt. A letakart szoborról aztán el is feledkeztek, így amikor alkotója, Stróbl Alajos ősszel visszatért a városba, első felindultságában maga tépkedte le a viharvert ponyvadarabokat. Miskolc után Szegeden állították fel az ország második Kossuth-szobrát, ami nem is véletlen. A nagy államférfi a mostani Démász-székháznál tartotta 1848-as októberi, azóta elhíresült beszédét, melynek első sorait ma is tudja minden diák: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége...", és a városhoz, egészen pontosan a Kárász-ház erkélyéhez kötődik utolsó beszéde is. A belvárosi épületnek azonban nem csak a balkonjához fűződik anekdota. Ferenc JóSzegeden található a világ egyetlen köztéri cigányszobra, a Dankó-szobor. A 758,95 méteres Bertalan híd az ország második leghosszabb közúti hídja. A város leghosszabb - 155 méter - homlokzatú épülete az egykori piarista gimnázium épülete a Tisza Lajos körúton (ma az egyetem tulajdona). Itt található az ország első vasbeton építménye, az 1903-ban elkészült Szent István téri víztorony. A Szegedi Tudományegyetem hallgatói létszáma megegyezik Makó lakóinak számával. A város legnépszerűbb turisztikai látványossága a Széchenyi téri malacfejes platán, mely azonban egyetlen útikönyvben sem szerepel. zsef ugyanis 1857-ben itt szállt meg egy éjszakára, hiszen kísérői úgy tudták, a lakás üres. Csakhogy az éjszaka közepén megérkezett Kárász Géza, aki az előzetes italozásnak köszönhetően gátlástalanul ordibálni kezdett: „Ki engedte be ezt az osztrák bitangot?" A szegedi dóm a XX. században épített legnagyobb katolikus templom. A Tisza felőli tornyában lévő Hősök harangja Magyarország második, Európa harmadik legnagyobb harangja, orgonája Európában a harmadik. Az előtte lévő tér pontosan akkora területű, mint a velencei Szent Márk tér, árkádjai alatt pedig több mint száz kisplasztika, dombormű és szobor látható. Hasonló legekkel találkozhatunk az új zsinagógában is. A szegedi ugyanis a világ harmadik legnagyobb zsidó temploma, építtetője pedig megérdemelné a legrafináltabb főrabbi címet. Történt ugyanis, hogy a zsinagóga építésekor olyan rendelet volt érvényben, miszerint a templomot gyorsan növő fákkal kell körülvenni, mely eltakarja az építményt. Mivel azonban nem szabályozták, milyen a gyorsan növő fa, Lőw Immánuel vélhetően a világ leglassabban növő fáival ültette körbe a kertet, hiszen azok most, több mint száz évvel később sem takarják a zsinagógát. TÍMÁR KRISZTA