Délmagyarország, 2005. július (95. évfolyam, 152-177. szám)

2005-07-02 / 153. szám

10 SZIESZTA 2005. július 2., szombat TÖMEGESEN TÉRNÉNEK HAZA A KUTATÓK A legjobb koponyák és az „agyvisszafogadás" „Szerencsés kivételek vagyunk" - mondja önmagáról és néhány társáról az MTA Szegedi Biológiai Központjának egyik tudományos kutatója. Éveket dolgoztak külföldön, kötődéseik hazatérésre ösztönözték őket, ám tudni kell: az „agyelszívás" sokszor nemcsak úgy működik, hogy külföldi tudományos intézmények elviszik a legjobb koponyákat hanem úgy is, hogy az itthoni intézményeknek nincs pénzük őket visszafogadni. Az SZBK még visszafogadhatta őket. Horváth Gábor, Kiss Ernő és Deák Péter. Szerencsés kivételek FOTÓ: GYENES KÁLMÁN ,KETTŐS ÜGYNÖKÖK" Ha a Szegedi Biológiai Központban meglévő kutatási föltételek nem is érik el a Nyugat-Európában és a tengerentúlon tapasztalhatók mindenképp a magyar átlag fölött vannak - mondja Dudits Dénes professzor, főigazgató. Hiány elsősorban a nagy tapasztalattal rendelkező, egyszersmind aktívan dolgozó, középkorosztályba tartozó kutatókból mutatkozik - nemcsak itt, országosan az intézmény elsősorban őket segíti. Ennek egyik sikeres formája a kettős munkavállalási lehetőség biztosítása. Nagy Ferenc tudományos kutatónak Szegeden éppúgy van csoportja, mint Freiburgban, illetve Gödöllőn - abban, hogy Magyarországon is dolgozik, nagy szerepet töltött be a Dudits Dénes nyújtotta segítség. A Köln és Szeged közt ingázó Koncz Csaba szintén ekként hasznosítja nálunk is tudását. F. Medzlhradszky Katalin egyenesen Kaliforniából vezeti az SZBK egyik laboratóriumi egységét, Pongor Sándor ugyancsak „kettős ügynök" - fogalmaz mosolyogva a főigazgató -, egy trieszti nemzetközi intézet informatikai csoportjának vezetője, s az SZBK-beli informatikai csoportot is vezeti. A biológiai központ tervezi: a kutató-visszatérési támogatást a fiatalabb generációkra is kiterjeszti. A kutatóelvándorlás és -visszavándorlás bonyolultabb dolog, mint ahogyan a kívülálló sejti. Ha valaki külföldön kutat, nem olyan, mintha ugyanott tányért mosogatna. A tányérmosogatás bármikor abbahagyható, ha az egyén úgy érzi, hogy összeszedett valamennyi pénzt - a tudományos kutatás viszont több évre szóló projekt, amit nem lehet csak úgy félbeszakítani. Ha tehát a kutató külföldre megy tudományos munkát végezni, az nem hónapokra, hanem évekre szól, s többnyire családdal együtt való kitelepülést jelent. Iskolai multikulturalizmus Horváth Gábor, az SZBK keretei között működő Növénybiológiai Intézet tudományos főmunkatársa Dudits Dénes főigazgató csoportjában dolgozik, tősgyökeres szegedi. 2000-2003 között volt kinn Franciaországban, hosszú lejáratú projekten dolgozva. Egy jó kutatót mindenhol meg akarnak tartani, eredeti munkahelye is, és a külföldi is mondja. Miért tért akkor viszsza a szerényebb lehetőségeket nyújtó körülmények közé? - Nagyobbik fiam épp iskolatípusváltás előtt állt, mikor kinn voltunk. Ha kinn maradunk, akkor az még további, abbahagyhatatlan franciaországi éveket jelent, s a gyermek nagyon eltávolodott volna a magyarországi iskolarendszer elvárásaitól, egyáltalán, az itteni életformától. Ezért nem vállaltunk többet a három évnél magyarázza. E három év külöhben tiszta nyereség volt a gyermek szempontjából is. Hamisítatlan multikulturális közegbe került, arabok, feketék éppúgy tanultak ott, ahol ő, és éppúgy el voltak foglalva a sikeres beilleszkedéssel, mint ő. Tehát nem „lógott ki a sorból", föl tudta venni az iskola diktálta, egyébként gyors tempót, jól haladt, ugyanakkor az itthonihoz képest sokszorosára tágult előtte a világ - halljuk Horváth Gábortól. Egyébként most is lenne lehetősége kinn kutatási tevékenységet folytatni. Hiszen az intézet állandó kapcsolatban áll a belgiumi Gent egyetemével, illetve egy ottani, növényi molekuláris biológiai kutatócéggel - de nem foglalkoztatja a külföldi kutatás lehetősége. Mindez láttatja: az „agyelszívás" eszközei korlátozottak, csak magasabb fizetés, jobb kutatási körülmények biztosítása révén „tud hatni" - s ennek az ember ellen is állhat, ha úgy érzi, van miért. Kutatni bárhol lehet A bizonytalan kimenetelű társadalmi változások azonban fokozhatják az agyelszívás hatékonyságát. Deák Péternek, az SZBK Biokémiai Intézete tudományos főmunkatársának kutatási területe a Drosophila - ecetmuslica - sejtbiológiájával, sejtgenetikájával kapcsolatos. A kutató azt tanulmányozza, milyen szerepe van a fehérjelebontásnak az egyedfejlődésben, a sejtciklus-szabályozásban. A téma fontosságát jelzi: a tavalyi kémiai Nobel-díjat a fehérjelebontást fölfedező három kutató kapta; egyikük különben magyar származású. Ha a fehérjelebontásban hiba történik, a következmény súlyos fejlődési rendellenesség, vagy éppen rák kialakulása lehet. A Drosophila azért alkalmas a folyamat tanulmányozására, mert gyorsan szaporodik, rövid idő alatt egymást követik a tanulmányozható nemzedékek. És az emberben lezajló folyamatokat megfelelőképp modellezi. - Elsősorban tanulni mentem ki az Egyesült Államokba, még a nyolcvanas évek végén, fiatal kutatóként - így Deák Péter. - Később meghívtak Angliába, a cambridge-i egyetemre is, ott 1996-tól 2002-ig dolgoztam a genetikai tanszéken. De azt is meg kell említenem: amikor kimentem, itthon éppen rendszerváltás folyt, s kérdéses volt előttem, hogy megmarad-e nálunk a színvonalas tudományos munka folytatásának lehetősége. Ez is közrejátszott abban, hogy kimentem. Ma már - szerencsére - ez a kérdés nem kérdés. Olyanynyira: nem létfontosságú elmenni, nem kell mindenképp Cambridge, hogy az ember kutathasson. összeszűkült a világ, ma az internet révén mindenkivel együtt lehet működni, s hogy helyileg hol van az ember, szinte mellékes. Pénz, pénz és pénz A pénzszerzés területén viszont nagyon is vannak lehetőségei az agyelszívásnak - tapasztalja Kiss Ernő kutató, aki az SZBK Genetikai Intézetének lucernagenetikai csoportjában dolgozik. Azt tanulmányozza, miképp fokozható a pillangósvirágúakkal „együttműködő" baktériumok nitrogénmegkötő képessége, és ez az „együttélés" megvalósítható-e más növényekkel kapcsolatban is. Ha ez sikerülne, nem kellene műtrágyát használni, nem kellene attól tartani, emberi szervezetre káros szermaradványok maradnak a növényben. Kiss Ernő több mint négy évet töltött kutatással Franciaországban, Toulouse-ban. A tartós kinnmaradás ellen esetében is családi okok szóltak. Ám anyagiak tekintetében mindenképpen megérte volna a továbbiakban is külföldön kutatni. A francia tudományos intézetek általában fix támogatást kapnak mondja -, és ez biztosítja: a kutató alkalmasint pályázati pénzek nélkül is végezhesse munkáját. Nálunk az állami támogatás oly kismérvű, hogy folyamatos pályázások nélkül szinte lehetetlen tudományos produkciót elérni. Ha meg produkció nincsen - nincs pályázati pénz sem. Ördögi kör mondja Kiss Ernő. S még valamire fölhívja a figyelmet. Az agyelszívás sokszor nem is aktív tevékenység külföldi tudományos intézmények részéről gyakran csak arról van szó, hogy az anyaintézmény nem tudja a kiment kutatókat visszafogadni. - Ha én nem kapom meg a lehetőséget a genetikai intézet igazgatójától, és az intézmény főigazgatójától, hogy visszatérve itt dolgozhassak, ma is kinn lennék - teszi hozzá. Ugyanez vonatkozik társaira is. Ha a tudományos intézményeknek több pénzük lenne arra, hogy embereket hozzanak haza - tömegesen térnének vissza a kutatók. FARKAS CSABA Mesék felnőtteknek (A bolond és a király) Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazán fess csörgősipka. A csörgősipkát egy piros arcú, csámpás léptű, bizonytalan mozgású, sokat hasra eső ember helyezte időnként a feje búbjára, no, elég is az hozzá, hogy ő volt a királyi bolond. A király gyakran maga elé parancsolta a bolondot, kedvesen alfélén rúgta, néha még arcon Is köpte, majd megsimogatta a buksiját, és aztán kiadta neki a parancsot. S az udvari mulattató a hatalmas eséseivel, a boldog vigyorával és a fülbemászó vihogásával valóban elszórakoztatta a messzi földről érkezett vendégeit, vagyis mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy ebben a birodalmában milyen jól megy a sora még egy utolsó csörgősipkásnak is. A bolondnak valóban nem lett volna illő panaszkodnia, hiszen volt saját lakása, két és fél szobás, ráadásul első emeleti, aztán volt két jó lova, szekere, elektromos mákdarálója, és ritka szép felesége, valamint volt királyi életjáradéka is. Nos, igazság szerint a király ifjúkorában igen keményen és igazságtalanul uralkodott, például a bolond több rokonát, ismerősét, szomszédját, barátját és szerelmét karóba húzták, felnégyelték, megvakították, lelőtték, kinyuvasztották, elevenen eltemették, medvékkel szétmarcangoltatták, vízbe fojtották, elégették, vasba öntötték, esetleg deportálták, de ez már a múlt volt, messzi történelem volt, és egyáltalán, aki akkor volt fiatal, az akkor volt fiatal, és neki akkor is jó volt. Ebben nem kell vitát nyitni. És nem is lehet. Nem kell a fanyalgás. Erős fiatalnak lenni mindig jobb, mint öreg bu... hm... buszsofőrként fékezni le a kettes kórház előtt! S az ifjak mindig is hevesebbek az idősebb társaiknál. Ám ahogy telt-múlt az Idő, és lassan az egekbe szökött az államadósság, a király is megszelídült. Ritkán verték le az árulók veséjét, alig-alig tépték le valakinek a körmét vagy a heréjét, sőt a bolond rokonsága már a szomszédos királyságokba Is elutazhatott, és nemcsak a bolondnak volt szekere, két vagy egy lova, tehene, birkája és pitonja, hanem másoknak is. Legyen elég az hozzá, ahogy teltek múltak az évek, a király úgy lett mind megbocsátóbb és megértőbb természetű ember az élet bonyolult problémáival kapcsolatban. Hanem egy késő őszi napon az egyik kancellárja azt vette észre, hogy a palota folyosója ragad. Egy birodalmi gazdasági szamizdat olvasgatása közben szórakozottan nekidőlt a folyosó falának, és ahogy elolvasta azt, amit ő is tudott, csak éppen a királynak nem mondott, alig tudott elszabadulni onnan, mert sűrű, mézhez hasonlatos anyag ragasztotta a falhoz. De ez talán csak a kisebb baj volt. Hiszen ragadt a padló Is, és ragadtak a páncélkatonák, és a kilincsek, az országos villanykapcsolók, és a radiátorok, jaj, ragadt minden az egész országban. Mert bizony nem csak a kancellárt érte ilyen ragacsos kellemetlenség. Úgy lett pedig és nem másként, hogy ragadni kezdett a vidék, a főváros, a kastélyok és a purdék kalyibái. Nem volt nagyon gyalázatos a közhelyzet, de ragadt minden. Nem volt kibírhatatlan az élet, és nem volt tűrhetetlen a hatalmasságok hatalma, de azért ők is ragadtak rendesen. Mindenki ragadt. A lovászok hozzáragadtak a lovakhoz, a halászok a folyóhoz, a jobbágyok a földhöz, a krónikások a krónikákhoz, a birodalmi kurvák a birodalmi kuncsaftokhoz, és valahogy az volt az általános közérzés, hogy ebben ragadásban mindenki benne van. Eltelt a tél is, és a helyzet mit sem változott. Hiába dermesztette meg a birodalmat hónapokra a sarkvidéki fagy, az élet továbbra is ragadt. S aztán a tavasz sem hozott enyhületet. Mígnem a király egy kora nyári reggel azt vette észre, hogy benépesült a palota udvara, mindenféle idegenek járkálnak a parkban, zászlókat lengetnek. A király nyomban a trónterembe sietett. Már a bejáratnál jókora csoportosulás fogadta. Ott tolongtak az agg kancellárok, a pénzügyi tanácsadók, és furcsa arcot vágtak. - Ezekkel mi a fészkes fene van? - kérdezte nyugtalanul a király, és a mellette sertepertélő bohócra pillantott, aki elflntorodott. - Gyűlölnek téged, fenség - mondta halkan a bolond. - Nem kaptak elég pénzt, koncot? - Te elmész, ók maradnak. Azért gyűlölnek, mert attól félnek, hogy hasonlítanak majd rád - vont vállat a bolond, és közben sunyin a bárpult felé pislogott. A király eltűnődött, nem akart még elmenni, de ha űzik, nyilván jobban teszi, ha önként félreáll. Töltött, ivott egy kis whiskyt, adott a bolondnak is, aztán a terem másik sarka felé, a tolongó fiatalokra nézett. Ifjú arcok, lelkes, tiszta tekintetek, és passzé. Sokáig bámulta őket. Néhányan ismerősek voltak a királynak, ha másból nem, hát a múltjából. Ő is fiatalon kezdte, és aztán hamar rájött. - Ezek Is gyűlölnek? - kérdezte, és újra töltött. - Ők aztán még jobban! - bólintott a bohóc. - És vajon miért? - a király a szakállába túrt. - Hiszen azt csináltak, amit akartak. Még azt is engedtem, hogy engem gúnyoljanak! - Ök speciel azért gyűlölnek, mert attól félnek, hogy máris nagyon hasonlítanak rád - vonta meg a vállát a bolond. - Szóval senki nem akar olyan lenni, mint amilyen én vagyok? kérdezte a király, és újra a bárpult felé lépett. - Dehogynem! - kacagott fel a bolond, akinek talán már megártott az alkohol. A királyhoz ugrott, kikapta kezéből a jogart, felvihogott. Máris az orrán egyensúlyozott vele. Hiszen még udvariatlanul el is szellentette magát. - Mit csinálsz, bolond? - kérdezte fáradtan a király. - Mi ez a vircsaft?! - Ez, kérlek, fenség - vihogott fel a bolond, és az orrába túrt -, ez éppenséggel a rendszerváltás. A király eltűnődött. Rendszerváltás?! Titkos, párnázott szobákban lezajló tanácsokon hallotta már ezt a varázsszót. Ilyenkor néhány minisztere elsápadt, és falfehér lett, hogy aztán mindenféle vállalatokról susmorogtak. - És most mi lesz, felakasztanak? - kérdezte a király, és kibámult az ablakon. - Ugyan, fenség - nevetett a bolond, és lekapta fejéről a csörgősipkát, s a korona felé nyúlt. A király egyáltalán nem ellenkezett. Nem volt sem kedve, sem ereje hozzá. Inkább ivott volna még. - Semmi különös nem lesz. Mától fogva én leszek a hatalmas és a gazdag, te pedig... - a bolond eltűnődött. - Mi leszek én?! - kérdezte a király. A bolond bólintott. - Te pedig szabad leszel! - rikkantotta, és a saját fejébe nyomta a koronát, á király buksijára pedig a csörgősipkát. SZÍV ERNŐ