Délmagyarország, 2005. június (95. évfolyam, 126-151. szám)

2005-06-25 / 147. szám

NAPI MELLÉKLETEK Hétfő Kedd Szerda Csütörtök Péntek WWW.DELMAGYAR.HU A BALKÁNI HÁBORÚ IDEJÉN A TŰZVONALBÓL MENTETTÉK KI SUZYÍ SZERKESZTI: HEGEDŰS SZABOLCS, WERNER KRISZTINA 2005. JUNIUS 25. elefánt Néhány éve kis híján a győri állatkert egy része is víz alá került, mindössze húsz centiméter választotta el attól, hogy az iparcsatorna vize betörjön a vadasparkba. Dr. Andréka György, az állatkert igazgatója szerint, ha ez megtörténik, az állatoknak esélye sem lett volna a menekülésre. - A zoo olyan alacsonyan fekszik, hogy hiába készítettünk részletes evakuálási tervet, képtelenek lettünk volna ennyi állatot ilyen rövid idő alatt kimenekíteni, sokuk biztosan megfulladt volna. Ráadásul az összes szóba jöhető jármű, teherautó kint volt a töltéseken, s hiába készültünk fel a legroszszabra, kerülnünk kellett a pánikot, amelyet egy esetleges kiürítés okozott volna. Szerencsére nemcsak magunkra számíthattunk: a veszprémi állatkert, amellyel legendásan jó a kapcsolatunk, a teljes kapacitását felajánlotta segítségül. Veszprémben - akárcsak nálunk - napokig készültségben álltak az emberek, autókkal, gyógyszerekkel, teljes felszereléssel, hogy ha megtörténik a baj, azonnal indulhassanak menteni. Szerencsére erre nem volt szükség. rántsem jótékony) leple alatt történt. Támadástól tartva mindenki biztonságos helyre húzódott, és Sigmond István azóta sem tudja, valóban így történt, vagy csak bemesélte magának, de mintha arra a kis időre megnyugodott volna a front: alig öt-hat lövés dördült az úton, mintha a katonák kivárták volna, hogy a „mentőalakulat" biztonságban elérje a határt... Azóta az ötven éves elmúlt - emberi léptékben ez közel száz évnek felel meg -, matuzsálemi korba lépett elefántasszonyság békésen éli napjait a veszprémi állatkertben, s bőven meghálálta megmentőinek a gondoskodást. Az eszéki állatkert azóta újjáépült, Suzy azonban, az egyetlen fővároson kívüli elefántként, maradt - többek között egy csimpánzkölyök volt az „ára" az állatkertek nagy cserekereskedelmében. O szerencsés volt: ugyan már „öregkori nyavalyákkal" küszködik, túlélte. Több sorstársa nem volt ilyen szerencsés: bár az állatkert legtöbb lakóját időben a zágrábi vadasparkba menekítették, s több európai állatkert is kivette a részét a mentésből, a zoo fenséges zsiráfbikáját gránáttalálat érte, a több száz dámszarvast pedig egyszerűen megették... POMARANSKI LUCA Csak a legritkább esetben jut eszünkbe, hogy a háborút az állatok is megszenvedik. Suzyra, az elefanttehénre a biztos pusztulás várt volna az eszéki állatkertben, ha két elszánt magyar szakember tizennégy éve ki nem menti a frontvonalból. Nem ez volt az első eset, hogy összefogott az állatkerti szakma, alig néhány éve a győri állatkertet is vészhelyzet fenyegette. Suzy ápolójával, Takács Zoltánnal. Az elefántnak kevésen múlott az élete, de ma már békésen telnek a napjai Suzy, a matuzsálemi korú elefántasszonyság a veszprémi állatkert közönségkedvence. Tizennégy éve, a balkáni háború idején azonban még az is kétséges volt, hogy megéri a bombázások végét, az életét két magyar szakembernek köszönheti. Sigmond István veszprémi állatkert-igazgatóban akkor tudatosult először, mekkora a baj, amikor telefonon közölték vele: három medve - egy teve és egy ló társaságában - úton van a veszprémi zoo felé. Jobb megoldás híján a legközelebbi magyar állatkertek - a pécsi és a veszprémi - fogadták be az eszéki állatkertből sebtében kimenekített zebrákat, medvéket, antilopokat, sarki rókákat. Az eszéki vadasparkban azonban, amely pontosan a szerb és a horvát front közötti senkiföldjén terül el, még így is maradt jó néhány elhagyott állat, köztük egy zsiráfbika és egy elefánttehén. Az idő sürgetett: a harcok egyre hevesebbek voltak, aki pedig tehette - így a gondozók is - már elmenekült a veszélyes környékről. Hozzászokott a lövöldözéshez Takács Zoltán, az állatkert főápolója vetette fel először: mi lenne, ha megnézné, milyen állapotban van az elhagyott elefánt. Titkon abban reménykedett, hogy Veszprémbe hozhatja Suzyt, a terv azonban kockázatos volt: még ha el is jut a harcoló alakulatok között az aknamezővel körülvett állatkertig, fogalma sem volt, milyen állapotban találja az állatot. - Suzyval nem volt baj, már hozzászokott az állandó lövésekhez - emlékszik vissza az Európa-szerte elismert elefántápoló. - A környéken azonban katasztrofális állapotok uralkodtak: sötétedés után mindkét oldalról lőttek, az aknavetőtől a géppisztolyig minden fegyverből, az összes közművet módszeresen szétlőtték, sem áram, sem víz nem volt, telefonálni nem lehetett. Ráadásul az állatkert a Dráva egy szigetén van, s egy bizonytalan gyaloghíd kivételével az összes hidat szétbombázták. Az emberek elképesztő lelkiállapotban voltak, minden létező pincébe beköltöztek. Volt, aldt harminc kilométer választott el a családjától, mégsem látta őket hónapok óta. Miközben éjszaka a szerbek és a horvátok lőttek egymásra, nappal együtt pálinkáztak a kocsmában.. Az állatkertben a menedéket kereső helyieken és néhány elszánt, civil önkéntesen kívül már csak az éjjeliőr maradt, ő a terrárium biztonságos betonrejtekébe húzódva vészelte át az éjszakákat. Zoltán az éjjeleket a bunkerben, a nappalokat Suzyval töltötte. Lépésről lépésre kellett elnyerni a bizalmát és az együttműködését: az első együtt megtett lépéseket hosszabb séták követték, s ügy tűnt, elfogadja ideiglenes gondozóját. A helyiek, akik teljes bizonytalanságban lézengtek az állatkert területén, szurkoltak az állatért, s időnként még a katonák is besegítettek: volt, hogy a tűzszünetben almát szedtek Suzynak vacsorára. Összefogás Suzyért Mire kiderült, hogy érdemes megkockáztatni a szállítást, napok alatt kellett megszervezni az utat Magyarországról. Az egész ország megmozdult Suzyért: a hatóságok biztosították a gond nélküli beutazást, az egyetlen szóba jöhető szállítójárművet, egy szétkorhadt, fék és világítás nélküli cirkuszoskocsit, melyet a fővárosban, a Nemzeti Cirkuszt megalapító Richter családnál sikerült fellelni, egy vállalkozó szellemű fuvarozó vontatta Veszprémig. A furcsa konvojt kézről kézre adták a megyék rendőrei, Veszprémben pedig rögtön nekiestek a Volán szakemberei, de még így is egy hétbe telt, mire nagyjából „űtbiztos" állapotba hozták az ősöreg járművet. A drávaszabolcsi határátkelőig rendőri kísérettel jutottak el - hogy az odaút se legyen „hiába", dugig megrakodva gyógyszerrel, kötszerrel. Eszékre megérkezve azonban ügy tűnt, hiába volt az összefogás: az egyetlen épen maradt gyaloghíd még üresen sem bírja el az utánfutót, nemhogy elefánttal... - Többórás ácsorgás után sikerült előkeríteni egy mérnököt, aki hosszas számolgatás után áldását adta az átkelésre - meséli Sigmond István, aki a mai napig nem felejtette el a drótkötelek baljós nyikorgását a hatalmas súly alatt. A legnagyobb próbatétel azonban még hátravolt: beímádkozni a közel négytonnás, korából adódóan nehezen mozgó elefántot a szűk, roskadozó utánfutóba. Mindkét szakember tudta: ez a bizalom próbája lesz, hiszen a normális körülmények között ilyenkor alkalmazott nyugtatószer és csörlő nélkül egy ekkora állat csak akkor megy fel a kocsira, ha ő is akarja. A feladat lehetetlennek tűnt, hiszen a jármű ajtaja olyan kicsi volt, hogy szinte csak kúszva fért be rajta. Az elefántok azonban egy bizonyos kor - az ízületek elkopása - után egyáltalán nem fekszenek le, Suzy pedig már régen túl volt ezen a koron. Az elefánt döntése is volt Hatórás megfeszített, fizikailag és idegileg megterhelő munkával, az összecsődült tömeg szurkolása közepette sikerült végrehajtani a tervet. Takács Zoltán szerint kevésen múlt. - Suzy többször kitört, és vissza akart fordulni, hol egy mellettünk elszáguldó autó, hol egy közeli lövés riasztotta meg. Az utolsó három métert centiről centire tettük meg, s közben folyton érezni kellett azt a határt, amelyet ha átlépünk, örökre elveszítjük az együttműködését. Az, hogy végül sikerült, az ő döntése is volt. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor éreztük: feladja az ellenállását, és segít nekünk. A hazaút sötétben, az éj (koBár az egyes állatkertek konkurenciái egymásnak, a gyakorlat szerencsére azt mutatja, hogy ha baj van, összefog a szakma. Ilyenkor nem számít sem a pénz, sem a munka; mindenki egy emberként dolgozik az állatokért. A háborúkon kívül természeti katasztrófák is próbára teszik időnként a vadasparkokban, vadasparkokért dolgozókat. Például az árvíz: a három évvel ezelőtti, közép-európai árhullám pillanatok alatt öntötte el a prágai állatkert egy részét. Négyszáz állatot sikerült evakuálni és magasabban fekvő területekre költöztetni - egy elefántot és két orrszarvút például daruval és emelőkkel szállítottak el -, sokukat azonban napokig tartó megfeszített munkával sem sikerült kimenteni. Pong, a hatéves gorilla szó szerint halálra rémült a gorillaházat elöntő víz láttán, majd megfulladt, Kadirt, a 35 éves indiai elefántot pedig, aki megmozdíthatatlanul „megfeneklett" a fülig érő vízben a szállítás során, a gondozók voltak kénytelenek lelőni. Igy járt egy elszabadult, agresszív víziló is, aki megszökött karámjából, s áldozatul esett a park Gaston névre hallgató oroszlánfókája is, amelyet az árvíz a Moldvába sodort, s a mentőknek csak napokkal később, több száz kilométerrel odébb, a végelgyengülés határán sikerült befogniuk.