Délmagyarország, 2005. május (95. évfolyam, 101-125. szám)

2005-05-14 / 112. szám

10 SZIESZTA 2005. május 14., szombat A KÖRNYEZETSZENNYEZÉS SZEREPE AZ EMBERISÉG FEJLŐDÉSÉBEN Evolúció és üvegnyakhatás Az emberi evolúció az emberiség óriási, hatmilliárdos létszáma miatt leállt, alig-alig érvényesül bármiféle szelekciós nyomás mutatnak rá kutatók. A tudomány tehát nem osztja azt a sok helyütt fölmerülő nézetet, mely szerint az ember a modernizáció káros mellékhatásainak - például a környezetszennyezésnek való ellenállás kialakulása irányában változik. Az emberi evolúció leállt, nem működik - mondja Vizler Csaba, az MTA Szegedi Biológiai Központja Biokémiai Intézetének munkatársa, immunológus, aki az evolúció témaköre iránt is érdeklődik. A mutáció ritka jelenség, s hiába jön létre esetleg mutáció eredményeként olyan egyén, aki a fönnmaradás, szaporodás szempontjából előnyös tulajdonságokkal rendelkezik - például jobb az ellenálló képessége a környezetbe emberi hatásra bekerült szennyezőanyagokkal szemben -, génállománya nem tud elterjedni az óriási, hatmilliárdos népességben. - Az evolúció akkor működik hatásosan, ha időnként fölszalad a népességlétszám, aztán jön egy szelekciós tényező, mely erősen beszűkíti a szaporodási feltételeket - mondja a kutató. Ez az úgynevezett „üvegnyakjelenség", az „üveg nyakán" a nagyon sok egyedből csak kevés jut át. Az ő egyes génjeik lehetővé teszik hordozóik számára, hogy keresztülküzdjék magukat az útszűkületen. Továbbörökítik tehát e géneket, melyek már az utódaikban is jelen lesznek. Egyébként egyes fekete-afrikai országokban most is működik „üvegnyakszindróma" - ez pedig az AIDS okozta szelekciós hatás. Itt majd azok jutnak át a HIV-vírussal fertőzött indiai kisfiú. A harmadik világban manapság az AIDS komoly szelekciós tényező FOTÓ: MTI Az emberiség léte forog kockán A környezeti változásoknak nincs szerepük az emberi evolúció szempontjából - hívja föl a figyelmet fiaskó István professzor, az MTA Szegedi Biológiai Központja Genetikai Intézetének igazgatója. Nem szabad abban bíznunk, nemzedékek múltán az ember esetleg jobban tolerálja majd a környezetszennyezést, s ellenállóbb lesz velük szemben, mint most, mert ez nem fog bekövetkezni. Nincs más megoldás: vissza kell szorítani a káros hatásokat. Erre számos próbálkozás történt, példa erre a kiotói jegyzőkönyv, melynek célja, hogy a légkörbe kibocsátott szennyezőanyagok mennyiségét az egyezményt aláíró országok saját maguk korlátozásával csökkentsék. Föibecsülhetetlen kár: az egyezményt épp a legnagyobb károsanyag-kibocsátó, az Egyesült Államok nem írta alá. De csak idő kérdése, hogy ők is belássák: vissza kell fogni a károsanyag-kibocsátást, mert az emberiség léte forog kockán. szűk „üvegnyakon", akik az egyes génjeiket megváltoztató mutáció következtében túlélik a fertőzést, gyermekeik születnek, és az ellenálló képességet biztosító géneket ők is öröklik. Fekete-Afrikában tehát föltehetőleg az AIDS-cel szembeni ellenállás kialakulása felé evolválódhat az emberiség. Hasonló lehet a helyzet több más, halálos - nálunk már leküzdött - betegséggel kapcsolatban is, ilyen például a kanyaró. Más, radikális szelektáló evolúciós hatás pillanatnyilag nemigen van jelen a világban. Kérdés, a nyugat-európai, csökkenő népességszám nem valamiféle, eddig föl nem derített „üvegnyak" hatása-e? Ellenkezőleg - mondja Vizler Csaba. Ez „jóléti népességcsökkenés", mely egyébként föltehetőleg az egyik legnagyobb szerepet tölti majd be a Föld népességtúlszaporodásának visszafogásában. Példa erre - az egyébként hagyományosan gyermekszerető - Olaszország. Amióta Itália a legfejlettebb nyugat szerves részévé vált, az átlag olasz család egyetlen gyermeket vállal. Kevésbé fejlett országok esetében viszont, ahol szintén csökken a gyermeklétszám, fölmerülhet a létbizonytalanságból adódó gyermek nem vállalás jelensége. Ugyanez a népesség magas jövedelmű rétege viszont bátran vállal akár több gyermeket is. Egyes kutatók emiatt fölvetik, hogy folytatódik a kiválogatódás - de ez már nem biológiai, hanem társadalmi, kulturális evolúció, s nem változtatja meg a genetikusan rögzült tulajdonságokat. Az élő szervezet genetikai alapegysége a gén - ennek mintájára már régóta használják a legkisebb továbböröklődő kulturális alapegység, a mém fogalmát is. Ezek gondolatok, amelyek megvalósulnak, terjednek, ráadásul nem is kell hozzájuk új generáció, az adott nemzedéken belül is gyorsan elszaporodhatnak. Ehhez kapcsolódva szólni kell a mónokról is, a món fogalmát Mérő László szociológus vezette be a közelmúltban, a legkisebb gazdasági alapegység, amelyre hat bizonyos gazdasági evolúció. Ha például egy adott mém alapján kifejlődődő termék sikeres lesz, gyorsan terjed, és mint món sok pénzt hoz kitalálójának, s a vele kapcsolatban állóknak, akkor ennek a körnek az életminősége ugrásszerűen megjavulhat. Akik sikeres mémeket, sikeres mónokat hoznak létre, jó anyagi körülmények közé kerülnek, s ez oda vezethet, hogy egy esetleges, globális üvegnyakszindróma bekövetkezése esetén az átlagnépességhez képest nagyobb eséllyel maradhatnak életben. Egy kisebb számú népesség kapcsán pedig már újra érvényesülhet a környezethez való alkalmazkodást megindító evolúció. F.CS. 9 SZEMKÖZT „Virtuális terrortámadás történt" Minden héten szerdán este látható a szegedi Városi Televízió és a Délmagyarország közös tévéműsora, a Szemközt. Az e heti adásban Sándor Klárát, az SZDSZ ügyvivőjét faggatta Balog József szerkesztő-riporter és Szabó C. Szilárd újságíró az érettségi botrányról és az államfőválasztásról. MUNKATÁRSUNKTÓL Gyurcsány Ferenc kormányfő és Kuncze Gábor még nem egyeztetett az érettségi botrány kapcsán Magyar Bálint oktatási miniszter további sorsáról, mert az SZDSZ-elnök több napig külföldön volt - mondta Sándor Klára. A szabad demokraták oktatási feladatokkal is megbízott szegedi ügyvivője arra a kérdésre, szerinte felajánlja-e majd Magyar Bálint a lemondását az érettségi vizsgák befejeztével, azt válaszolta: a szakminisztert nem terheli olyan felelősség, ami miatt távoznia kellene a tárca éléről. Magyar Bálint már többször nyilatkozott arról - hangsúlyozta a szegedi politikus -, hogy bűncselekménynek tartja, ami történt. „Itt nem egyszerű mulasztásról, kiszivárogtatásról van szó, még csak nem is arról, hogy a minisztériumi apparátus hibázott, hanem sokkal súlyosabb dologról - bűncselekményről. Reményeim szerint minderre a nyomozók fényt derítenek". Sándor Klára rámutatott: az érettségi tételsorok a vizsgák megkezdése előtt egy héttel már az iskolákban voltak. „Nem a minisztérium szerverét törték fel a hackerek. A csalók nem munkaanyagból dolgoztak, hanem kész tételeket fényképeztek le. Itt virtuális terrortámadás történt, ami kivédhetetlen." A politikai indíttatásról szólva, miszerint már olyan hírek is terjednek, hogy az MSZP így akart bosszút állni a szabad demokratákon, mivel a liberálisok nem támogatták, támogatják Szili Katalin államfővé választását, az ügyvivő úgy nyilatkozott: nem foglalkozik paranoiákkal. Elmondta: Magyar Bálint azért gondolhatott politikai indítékra, mert a csalók nemcsak felhasználták az anyagot, de azt a médiának is eljuttatták. Hogy miért választották olyan kevesen az emelt szintű vizsgázást? Sándor Klára szerint azért, mert egyrészt a próbaérettségin rossz tapasztalatokat szereztek a diákok, másrészt, nem vagyunk vállalkozó szellemű ország - nem merünk kockáztatni. Az államfőválasztással kapcsolatban nem változott az SZDSZ álláspontja - jelentette ki a liberális politikus. A szabad demokraták továbbra sem szeretnének olyan embert köztársasági elnöknek, aki szoroson kötődik egy párthoz. Arra a kérdésre, támogatják-e Sólyom Lászlót, ha az ellenzék őt jelöli államfőnek, Sándor Klára egyértelmű nemmel felelt. PODMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (tavaszi napló) Amikor tíz év prózáját gyűjti össze az ember, sok mindent át kell írni. Nem azért, mert rossz, de idővel máshogy szólal meg. Például máshogy olvasom nyáron, amit télen írtam, mert érzékeny vagyok az időregiszterekre, más a befűtött szoba lámpafényben, és más a hőség napsütésben. És más voltam öt vagy tíz éve, másként értem ugyanazt a szót. Hogy akkor ebből következik-e, hogy csak témák verziói vannak, kapcsolódó sorozatok, vagy előre mutató haladványként működik az egészet átfogó olvasás, úgy, mintha évtizedek alatt, apró mozdulatokkal állítanánk be egy kép élességét, na, erre választ nem tudok. Nyilván az önértékelés azt kívánná, hogy egyre jobb, pontosabb, érzékletesebb, amit ír. De hát erre nincsen bizonyíték. A nyelv mindig éppen azt jelenti, amit jelent, a homályosnak tetsző metafizikai tartományok pedig még mindig épp eléggé homályosak, s ha egy-egy hasonlat, metafora be is világít a zugaiba, ez a fény inkább elvakít. • Nekifogtam olvasni és részben átírni ötszáz oldalt. De nem kellett mind. Némelyikről első olvasásra kiderült, hogy nem bír erővel, vagyis már nem olvasható vissza belőle az az erő, amit belegondoltam. Ezeket már átírni sem lehet. Aztán jött a másik könnyűség. Legfeljebb egy-két szó akasztotta meg a mondatok ritmusát, minden mondattal beljebb és beljebb jutottunk a szövegbe. Ezeket képes voltam újra megélni, sőt az egyiknél rendesen elérzékenyültem. Hatott. A harmadik kategória volt a legmunkásabb. Ezeken ötször, tízszer át kellett menni. Előbb mondatokat faragni, hogy feszesek legyenek, ne legyen csacsogás-fecsegés, az élet rövid. Az első javítások átrendezték a megmaradtakat is, más viszonyok születtek, s ezen keresztül haladtam a szerkezet összefogása felé. S ha javítás nélkül tudtam olvasni, azt mondtam, pillanatnyilag kész. Pedig csak este lett. A szerkesztésnél aztán „átadtam" magam Jánossy kolléga invencióinak, s tulajdonképpen minden ésszerű megjegyzést elfogadtam, pakolva kifelé a könyvből 10-20, aztán már száznál is több oldalt, egész novellákat. Én is így képzeltem, nem kell mindent belegyömöszölni, itt egy könyv készül, csak annyi maradjon, amennyitől érvényes és erős képet mutat. Akár az egyes novelláknál. Csakhogy a novellát még látom, átlátom, de a könyvet már nem. Nem olyan pontosan, ahogy a külső szem. Ahogyan Mamo Jancsi a verseskönyvemet szerkesztette. Mindig kell egy okos és kérlelhetetlen külső szem, aki erre az időre nem a te barátod, hanem a könyved barátja. Aztán elkészült a könyv, postán kaptam kézhez az első példányokat, a már régebbről írt naplementés, templomos borítóval, gerincre tört nappal. A könyvbemutató közeledtével azon gondolkodtam, mit mondhatnék a könyvről, a novellákról összességben, és főleg a címről, mert azt nyílván nem úszhatom meg. Gumiharangok, kedveském, mit jelent ez? Elgondoltam egy speciális lélekharangot, egy olyat, aminek nincsen érce, csak gumija, ekképpen nincsen érces hangja, csak tompa koppanása. Ebben a könyvben ilyen emberek vannak, akiknek így kongatja lelkét a világ, ilyen tompán, pedig szólhatna mindegyik fényesen is. De ez a világ ezt tudja, az én gumi lélekharangú embereim ebbe a világba vannak beletartva. Hogy én is ilyen lennék? Azt nem tudom. De ezekről az emberekről szeretek beszélni, ők viszont többnyire magányosak, saját világuk szűk berkein belül viszont egyedül őket tudom csodálni, az ő jelenlétük kéreti, hogy írjak róluk. Ha kitaláltam őket, ha létezők, mindegy, mindennél valóságosabbak. Ezeken gondolkodtam a könyvbemutató előtt alig egy órával, mikor barátom barátnője kezébe vette a könyvet, s kitört belőle az őszinte. Hogy ez a könyv giccses, az eutanáziáról szóló könyveknek van ilyen borítójuk, hogy a naplementének már régen bealkonyult, és ezt csak azért mondja, mert szereti, amit írok, mert olyan érzékletes és plasztikus. Akkor szóhoz sem jutottam, csak napokkal később tudtam megfejteni a beszéd értelmét. De ahhoz éppen elég volt a replika, hogy a napok óta formálódó gondolataimat görcs rántsa össze. Hirtelen úgy éreztem, a bemutatón nem fogok tudni megszólalni, mert ezek után nem vagyok hajlandó beszélni. Mert ez a könyv borítóstul, belívestül az, amit én le akartam tenni az asztalra. És nem dugdosásra szántam. Igen, napokkal később jöttem rá, mi okozta a félreértést. Az utóbbi években nagyon sokat ültem tóparton, számtalan naplementét végignéztem, a lebukó nap fényeit, a fényben formálódó árnyakat, sziluetteket. És ez nekem nem a művészettörténet giccskorszakáról mesélt, hanem a természetről, amely önmagában soha nem giccs. Mikor a nap alászáll, a szél eicsöndül, a madarak elhallgatnak, mindezektől én az univerzumban érzem magam, egy résznek, amely épp a napcsillag látványával érzékelteti ezt a rejtélyes mindenséget. Teljesen véletlenül, de ezt sikerült lefotóznom a borítóra. Nem festményt pakoltam föl, nem szűrőztem, nem utómunkáztam, csak belefotóztam a napba, ami most a könyv gerincéről éppen úgy világít, ahogy engem elvakított. A természet számomra nem művészettörténeti kategória, hanem a legcsendesebb párbeszédem része, annak az érzékenységnek mimetikus hordozója, amelyre más ebben a világban képtelen. Ha ezt el kell magyaráznom valakinek, az magyarázkodás, ha nem, nem. Az első kritika egy héttel a könyv megjelenése után látott napvilágot, és olyan hangon beszélt, ahogy mindig is gondoltam könyvekről beszélni. Hihetetlenül jó érzés egy rokonszellem hangját hallani. El voltam bűvölve. De mindez csak délutánig tartott, mikor is egy óra leforgása alatt föladta a fényképezőgépem memóriája, a mosógép, az egyik családi számítógép, valami névtelen szuszogó telefonált, majd eldobta magát a kocsi központi zárja. Egy óra leforgása alatt. Mondhatnánk, véletlenek összjátéka, ám a véletlenek valószínűsége a matematika szerint nem összeadódik, hanem összeszorzódik. Tehát ha e négy eset valószínűségi szorzatát megkapjuk, közel járunk a lottóötös valószínűségéhez. Én inkább arra gyanakszom, hogy valami történt. Előbb napkitörésre gondoltam, aztán arra, hogy egy másik világgal érintkeztünk. Ez nagyon hülyén hangzik, de a belőle levonható következtetés talán nem: Más világokba az elektromosságon át vezet az út. Majd meglátjuk, egyelőre bizonyítás nélküli tételnek vegyük. Az internetet hamarosan az elektromos hálózaton keresztül viszik majd, és akkor kiderülhet ez-az. Hibás a távolságokban gondolkodó kozmológia, nem valahol keli keresni „azt", hanem itt. Itt, ahol ülök. És akkor egyszer csak erre gondoltam, lefelé a pódiumról: „Már azt hittem, hülyén hajlok meg!" 7