Délmagyarország, 2005. április (95. évfolyam, 75-100. szám)

2005-04-30 / 100. szám

10 SZIESZTA 2005. április 30., szombat KON KOLY FERENCN É ANYÁK N APJÁN IS TROLI B USZT VEZET Egykének született - hét gyermeket nevel A ritka pillanatok egyike, amikor együtt az egész család FOTÓ: FRANK YVETTE Hét gyermeket nevel egy szegedi panellakásban férjével Konkoly Ferencné Erika. A negyvenegy éves nő trolibuszt és háztartást vezet, s egyengeti gyermekei útját. Három lányát és négy fiát nem fogja szigorúan, de számon tartja, mit ígértek meg neki. Az egész család ritkán lehet együtt, de a karácsony például mindig közös ünnep. Anyák napján viszont Erika hajnali műszakba indul. - Férjem és én is egykének születtünk, s a családban sem volt jellemző a sok gyerek. Tizenkilenc évesen mentem férjhez, és huszonhárom évesen szültem Ercsi lányomat mosolyog férjére Konkoly Ferencné Erika. - Öt a következő három évben három fiú követte: Feri, Tomi és Tibi. Nem engedhettük meg anyagilag, hogy főállású anyaként otthon maradjak. Négy gyerek mellett is visszamentem dolgozni. A férjem annyira szeretett volna lányt, hogy átgondoltuk, és vállaltunk még gyereket. így bővült tovább a családunk még három utóddal. A kicsik tíz-, kilenc- és nyolcévesek. Kriszti, Gabriella és Viktor a legkisebb orgonasípok. Százhúsz palacsinta Egy szegedi panelház ötödik emeletén laknak, és ahogy mutatták, náluk mind a négy szoba többfunkciós. Hálószoba és nappali, melyet a kilenctagú család még néhány házikedvenccel is megoszt. Tengerimalacok, halak, papagáj és egy vörös kandúr gyarapítja a létszámot. A gyakorlati életre rendezkedtek be. Erika érdekességként megmutatta a konyhát, ahol a szokásosnál jóval nagyobb méretű tűzhelyen főz. Kell a rengeteg hely, hiszen edényei szintén extraméretűek. - Minden fillért beosztunk, de az ételen nem spórolunk. Nagyfiaim sportolnak, és ezért óriási adagokat kell számolnom. Szeretek úgy főzni, hogy maradjon az ételekből későbbre - mutat körbe a negyvenegy éves asszony. - Az főz, aki éppen délutános a munkában. A férjem egyszerűbbeket: ő marhapörköltben és krumplis tésztában kiváló. Én vállalom a bonyolultabb ételeket. Igyekszem többfélét kigondolni, hogy mindnyájan találjunk a szánk íze szerint valót. Rakott krumplihoz például öt kiló krumplit és két kiló darált húst szoktam egymásra rétegezni. Palacsintából százhúszat sütök, akkor eltelik vele a délelőtt, pedig egyszerre három serpenyőt forgatok. Három kiló lisztet és három liter tejet keverek össze hozzá. Ha elkészültem, mindenki kedve szerint ízesíti lekvárral, csokikrémmel vagy kakaóval. Nem állít tilalmakat Erika kétnaponta végez nagybevásárlást, többet ketten sem bírnak hazacipelni. Ebben ifjabb Ferenc a legaktívabb segítsége. És bizonyára a legizmosabb is, mert Erika egy napra harminc zsemlét, egy egész kenyeret tesz a kosárba, fél kiló felvágottal, sajtból pedig egy egész karikát. Hat liter tej is elfogyna a háznál, de arra már nem futja a kasszából. A Konkoly házaspár azonos munkahelyen dolgozik: egy trolibuszt vezetnek a Szegedi Közlekedési Társaságnál, egymást váltják egy harmadik társukkal kiegészülve. - Magányos műfaj a mi szakmánk, a kollégákkal alig találkozunk - tér át Erika a családján kívüli másik kedves elfoglaltságára, a munkájára. - A kocsivezetéshez türelem kell és jó kedély, nem szabad, hogy zavarjon, ha utasaim bal lábbal keltek fel. A törzstrolizók már kedves ismerőseim. A fiatal generációval gyűlik meg gyakran a bajom, főleg amikor hajnalban az első troli vagyok a pénteki vagy szombati buli után. Nem nevelek én itthon sem különösebben. Mielőtt fegyelmeznék, mindig eszembe jut: én milyen lehettem annak idején. Szegény anyám - emlékezik mosolyogva. - Úgy gondolom, nem tiltanom kell, hanem egyengetni a gyerekeim útját. Nem szabom meg például azt sem, mikorra kell hazaérniük, de számon tartom az ígéreteket. Persze nem is alszom, míg mindnyájan haza nem érnek. Ismerem a gyerekek heti menetrendjét. Az ettől eltérő „műsorszámokat" határidőnaplóba jegyzem. Pontosan előre kell tudnom, kinél mikor kell befizetnem a kirándulást, mikor csomagoljak útravalót és mikor tartanak szülői értekezletet. Rutinos csapatot vezénylek, egy jól kialakult rendszerben. Beszélgetés és játék A beszélgetés Konkolyék irigylésre méltó összhangjának egyik legfőbb kulcsa. Az édesanya szerint erre kell a legjobban figyelni. A délutáni edzések, különórák szüneteiben, reggelinél és este ugyanis nem elégszik meg a kamaszok egyszavas válaszaival. Munkája és a gyerekek elfoglaltsága miatt ritkaság, ha mindannyian együtt lehetnek, de a karácsony szent dolog. A többi ünnepen és hétköznapon annyit beszélgetnek és játszanak, amennyit csak lehet. Ebből a szempontból az anyák napja sem kivétel. Vasárnap Erika 3 óra 50 perckor indul az első trolival a Vértói végállomásról. DOMBAI TÜNDE PODMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (tavaszi napló) Érdekes volt látni mégis ezt a filmet, pedig alatta majdnem eluntam magam. Samsara. Olyan szépen indult: a három éve, három hónapja, három hete és három napja meditáló férfi „felébresztésével". Minden, ami a tibeti világhoz tartozott, hitelesen szólalt meg. Ám a kihívás nem várakozott. Hiába meditált éveken át a férfi, a pokróca mégis fölemelkedett éjjel, s bizony alatta a pénisze volt a sátorfa. Nem bírt magával, és nem bírt ellenállni az úgynevezett világi kihívásnak. De a világi kihívás semmi másban nem jelent meg, mint a nőben. Mert sem pénzre, sem rangra, sem kétszáz kilométer hosszú kolbászos szendvics elkészítésére nem vágyott. Viszont folyton ostoba konfliktusokba került az igazság zászlaja alatt. Ostoba. Használom ezt a szót, de inkább a filmen való bemutatásra, hisz a konfliktus önértékű. És itt jött el a filmnek az a pontja, amikor azt mondtam, ne tovább. Mintha az egész stáb, rendező, operatör képtelen lett volna a tibeti világon kívüli világot ábrázolni. Mintha ők maguk is csak makognák a világi filmnyelvet, amely egészen más eszközökkel érzékeltet egy konfliktust, mint egy olyan társadalomban, ahol mindennek előre ismert formája és tartalma, rítusa van. S bár ha az volt a rendezői szándék, hogy az ő filmkészítői elesettségükön keresztül jobban átjön a szereplő elesettsége, akkor nem értek célt. Középen szétesett a film, élvezhetetlen képkockák halmaza lett, s csak a végére húzták föl újra a tibeti erővonalakat. Abban már újra otthonosan mozogtak, s a lehető leghitelesebb képekben jöhettünk rá, hogy kétely nélkül nincs útkeresés, s nem biztos, hogy az vár ránk, ami előttünk áll. Egy kőbe vésett írás: Hogyan tudsz megóvni egy vízcseppet a kiszáradástól? Válasz: Ha visszadobod a tengerbe. Az volt írva egy vízcseppre: Hogyan tudod megóvni a követ a tenger erejétől? Válasz: Ha elviszed a tengerpartról a hegyekbe. Akkora meglepetés ért, hogy el kellett számolnom háromig. Kinyitottam egy színes kereskedelmi újságot, és azt látom, hogy ott áll gyerekkori barátom egy autónak támaszkodva, mellette a vele készült interjú. Szalontulajdonos. Egyszeriben hallani véltem a hangját. Húszon éve nem láttam. Eszembe jutott, hogyan másztunk ki és be éjjeli ablakokon, meg minden, az egész gyerekkorom. Először arra gondoltam, mielőbb találkoznom kell vele, átbeszélni az időket, és jól szemügyre venni, hogyan alakul két ember sorsa, akik egy utcában nőttek fel. (Ráadásul náluk még vezettem körmös traktort.) Aztán teltek a napok, és mindegyre távolodott az egész, mintha megtörtént volna a találkozás, s lassan már az is a múlté. És most úgy látom, valóban ennyi volt. Fél órán át a múltban lebegtem. Ennyi. Elmúlt. Köszönöm, egyedül is kitalálok. Ma úszás közben azon gondolkoztam, mi lenne, ha az ember a legbensőbb naplóját vezetné. Szóról szóra, arról, amit gondol, és akikről gondol. Ez szinte lehetetlen. Nincs az őszinteségnek olyan foka, amit ne fedne valami prüdéria, summantás, ami miatt nem jöhet létre ez a napló. Pedig egyszer megpróbálom. Nem fognak szeretni érte. De talán meghallják benne a saját, belül szóló hangjukat, azt, hogy mennyivel másabb, mint amin kint a szájszervükkel beszélnek. Mert két világ él bennünk. Az egyik, amit eltakarunk, a másik a kirakat. Próbáljuk elképzelni, hogy elmondanánk dolgokat annak, aki ezt soha nem tételezte föl rólunk. » Mostanában nagyon ritkán kapok levelet. Ami jön, az hivatalos, minden más telefonon, vagy e-mailben megy. Kinek írhatnék ma levelet? Azt kell gondolnom, hogy a kapcsolattartás módja mégis csak befolyásolja a kapcsolatot. Mára eljutottam oda, hogy nincs kinek levelet írnom. El nem tudom képzelni, hogy miféle mondatokat lehetne újra két, három, vagy négy oldalon írni. Egy barátnak. Egy barátnőnek. De így van ezzel a másik oldal is. Valószínűleg nem értenék, mi történt velem, hogy levelet írok. Arra gondolnának, hogy tönkretettem a telefonom, vagy szétvertem a számítógépem. « Utólag belegondolva érezhetnénk némi ellentmondást a buddhista világérzékelés és a neokapitalista eszköztár technokratikus haszonszerzése között. Néha van. Néha nincs. De egyedül egyik sem igaz. A napokban kérdezte kedves barátom, hogy honnan a csudából tudom, hogy mi az, ami jó, és mi az, amit nem szabad kiadni a kezemből? Akkor egy nagyon jó hasonlat jutott eszembe, kár lenne veszni hagyni. Mert végül is nem a kész termékek között szelektálok, hogy most ezt nem, amazt igen. Ezt így nem lehetne, túl sok fölösleges energiát és vesződséget okozna. Hanem úgy kell csinálni, ahogy a repülőgépek pilótái. Leülök a billentyűk elé, megnézem magamban a műszereket, megvizsgálom az időjárási viszonyokat, beállítom a székem, végiggondolom, mit is akarok, és akkor. És akkor megpróbálok felszállni. Ha sikerül, repülök. Ha nem, akkor a földön maradtam. A kettő közötti különbség azért nem árnyalaton múlik. Néha napokig látom kiírva egy hajszáritóra, hogy rossz. Vagy látok egy aszfaltlyukat napokra elkeritve: Vigyázat, lyuk! Vagy napokig lóg a ragtapasz: A lift nem működik! Nem értem. Miért nem javítják meg? Ha valami elromlik, nem magyarázat arra, hogy még mindig nem működik. Tavasszal megváltoznak a hangviszonyok. A hidegben lassabb a hang. Hirtelen tele lesz autóval a város, a motorokon sincs már téli gumi. És be kell látnom, hogy a zajosabb városnak, az erősebb hangoknak gyakorlatilag én is oka vagyok. Nyitva hagyom az ablakot. • Olvastam a zsiráfról, hogy a hosszú nyaka miatt kétszer akkora a vérnyomása, mint a normális. Mert a hosszú nyak tetején ülő fejet a magasban keli vérrel ellátni. A zsiráfnak ezért sokkal vastagabbak az érfalai, a szívburka, és biztos az uborkája is. Viszont ha a zsiráf lehajol, hogy vizet Igyon, gyakorlatilag agyvérzést kéne kapnia. De nem kap, mert két billentyű elzárja a fejbe áramló vér útját, egy szivacs meg még bele is szipkáz a véráramba. így nyugodtan Ihat a zsiráf. Csak az utána következő mondatot nem értettem. Lám, a zsiráf különös vérrendszere az evolúcióval nem jöhetett volna létre. íme Isten jóságos létének újabb bizonyítéka. Elképzelem Istent, ahogy fejét fogva borul a zsiráf nyaki ereit rejtő tervezőasztalra. Úgy gondolom, Istenben hinni szabadon lehet, ám a hitet zsiráffal terjeszteni kevéssé.