Délmagyarország, 2005. április (95. évfolyam, 75-100. szám)

2005-04-23 / 94. szám

10 SZIESZTA 2005. április 23., szombat HEGEDŰS D. GÉZA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL, A RADNÓTI-DÍJRÓL ÉS A MÉDIA FELELŐSSÉGÉRŐL Drámai lények vagyunk „Mindenki más -ez az alapvetésem" Hegedűs D. Géza játszotta a József Attila halála után Kozmutza Flórával házasságot kötő Illyés Gyulát a Minket, Gyuszi szeretni kell! című dokumentumjátékban. A különös szerelmi háromszögről szóló felkavaró produkció nagy sikert aratott a szegedi egyetem aulájában. A Vígszínház népszerű művészével az előadás után beszélgettünk. Vidéki gyerekként, a Tisza menti Rétközből került a pesti főiskolára, és épp harminc éve, diploma után szerződött az ország egyik vezető színtársulatához. Azóta is hűséges a Vígszínházhoz, ahová még a legendás direktor, Várkonyi Zoltán hívta. A nagy rendezőt tekintheti „keresztapjának": tőle kapta azt a D betűt, ami a pályára lépve megkülönböztette főiskolai drámatörténet-tanárától, a polihisztor Hegedűs Gézától. Páger Antal, Ruttkai Éva, Gábor Miklós hosszan sorolhatnánk a régi nagyokat, akikkel fiatalon még együtt játszhatott. Túl az ötvenen ma már rá is mesterként tekintenek tanítványai. Hegedűs D. Géza Illyés Gyulát személyesíti meg abban a dokumentumjátékban, ami megpróbálja árnyaltan bemutatni azt a különös háromszöget, amiről oly sok félreértés keringett évtizedeken át. Ikercsillagok - Annyiféle sarkos és végletes véleménnyel találkozhattunk már erről a hármas viszonyról - ebből az előadásból viszont egyértelműen kiderül: a lóisten az egyetlen, akinek joga van ítéletet mondani. Minden ember ezerféle esendőséggel él, nem fekete-fehér ez a történet sem. A cunami léptékű szenvedélyes szerelem rémületes is tud lenni, és azt is elpusztíthatja, aki támasztotta az áradást. Micsoda tapasztalatlan, édes angyalka lehetett Flóra, aki hallatlan intelligenciával, érzékenységgel és emberséggel próbálta kezelni ezt a különös helyeztet. Én nem vagyok ítélkező típus, inkább mindig próbálom megérteni azokat a mozgatórugókat, amelyek a gesztusokat, cselekvéseket kiváltják. Illyés Gyula és József Attila a magyar kultúra ikercsillagaként tündököl, mint Petőfi és Arany, Bartók és Kodály, Juhász Ferenc és Nagy László. Igazságtalan a sors velük: egyikőjüket korán elragadja, a másikukra pedig ráméretik, hogy cipeljék tovább közös sorsukat is - mondja a vastapssal záruló szegedi előadás után Hegedűs D. Géza, akiről kevesen tudják, nemcsak színész-, hanem rendezői diplomát is szerzett is. Sőt a színházművészet doktora: Tagadó próba címmel „keresztapjáról", Várkonyi Zoltánról írta disszertációját. „Ordas eszmék" Immár tizennyolc éve tanít az időközben egyetemmé előléptetett színművészetin. Művészi beszéddel kezdte - mesterséggel folytatta. Első saját osztálya tavaly végzett, a következőbe jelentkezőket pedig ezekben a hetekben felvételizted. - Szomorúan tapasztalom, hogy a középiskolákból kikerülő fiatalok irodalomból és történelemből kevéssé tájékozottak. Azzal kell szembesülnünk, hogy olvasási problémákkal érkeznek hozzánk, ezért az első évben arra is energiát kell fordítanom, hogy megtanítsam őket értelmezve olvasni. Ugyanannyi lírát tanítok nekik, mint amennyit én is kaptam 1971 és 1975 között a tanáraimtól. Próbálom gazdagon beágyazni azokat a költőket, akikre felhívom a figyelmüket, hogy minél teljesebben értsék meg a közeget is, amiben a versek megszülettek. A mai kor nem a költészet kora. Mégis az egyik legprogresszívebb magatartás az a fajta játékosság és érzelmi átélése a világnak, amit a költészet jelent. Tudatosság, okosság, hihetetlen szellemesség is, törekvés az erős formaalkotásra. Most a feje tetején áll a világ, de rájövünk majd arra, hogy nemcsak jogból, gazdaságból és adminisztrációból áll az emberi társadalmunk, hanem mindennapi létünk nagy része érzelmi, lelki jelenlét. Drámai lények vagyunk mi emberek! Azt hiszszük, hogy százalékokban kifejezhetők, statisztikailag jellemezhetők vagyunk, folyamatosan fejlődünk, a GDP-nk és a materiálisán felmutatható javaink a fontosak. Ez tökéletes tévedés! Naponta történnek velünk drámák: szerelmesek lehetünk, születhet egy gyermekünk, fájdalmasan elveszíthetjük azt, aki a szívünkhöz a legközelebb áll. Mindez megváltoztat bennünket, mert megéljük ezeket a drámai pillanatokat - vallja régi lelkesedéséből láthatóan mit sem veszítve a színművész, akit nemrégiben Radnóti Miklós-díjjal tüntettek ki. Többek között Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal együtt vette át a díjat, amit 2001-ben civil kezdeményezésre az idegengyűlölet, a rasszizmus, az antiszemitizmus és a kirekesztés ellen bátran kiállók elismerésére alapítottak. - Nagyon büszke vagyok rá! Mostanában fölerősödtek intoleráns, antihumánus gondolatok, bizonyos rétegekben ismét teret nyertek „ordas eszmék". Ez rettenettel töltött el, nyílt kiállásra és tiltakozásra bírt engem is. Mindenki más - ez az alapvetésem! Ady Endre mondta: „Minden ember fenség." Azt hiszem, ez lehetne a gyémánttengelye a létünknek. Radnóti Miklós aki itt, a szegedi egyetemen vált szellemi értelemben felnőtté, és kapott olyan humanista indíttatást, amire ma is méltán büszke lehet az egyetem - a maga megszenvedett sorsával a díj aranyfedezete. Én arra a korra vágyom, amikor már nem kell ilyen díjakat átadni, mert mindenki úgy gondolja: származásától függetlenül mindenki egyenlő eséllyel és jogokkal élhet ebben a világban. Ettől még messze vagyunk. A mi dolgunk az, hogy a színház, a művészet erejével is a világ szélére sodródott, kitaszított, megpecsételt, a sokszor kisebbségben leF0TÓ: H0LLÓSI ZSOLT vő, de mégis sokszor a legnagyobb igazságokat képviselő kiszolgáltatott emberek mellé álljunk. Ebben nem köthetünk kompromisszumot. Lehet, hogy ez nem tetszik valakiknek, de bátornak kell lenni, ki kell mondani a dolgokat. Még ha fölhorkannak is egyesek. A televízió bűne Hegedűs D. Géza útravalóul Chagallt szokta idézni tanítványainak: „Dolgozni kifulladásig!" Úgy véli, a színész számára elengedhetetlen a szakadatlan önképzés. - A világban való egzisztenciális kiszolgáltatottságunk igazi ellenszere az a szellemi kincs, amit életünk során összegyűjtöttünk önmagunknak. Mert minél nagyobb és erőteljesebb ez a szellemi vértezet, annál jobban megvéd bennünket, hiszen nehéz helyzetben annál asszociatívabbak vagyunk, annál egyedibb és különlegesebb megoldásokhoz juthatunk. Nagy szomorúságom, hogy amíg értékeink a színházban gyarapodnak, kulturális életünk más területén mostoha viszonyokat tapasztalok. A médiatörvény előírja a kulturális tájékoztatás kötelezettségét a médiumok számára, megfogalmazza az emberek jogát a kulturális tájékozódáshoz. Ez nem csak azt jelenti, hogy közölni kell az információt: este hol, mi látható. Értékeket kell létrehozni azokkal az emberekkel, akik reprezentálják a mai kultúrát. Informálni kell a nézőket, hallgatókat, olvasókat arról, hogy kik és mit írnak, játszanak. A média ma elsősorban a politika közvetítő felülete - ebben sokkal több szerénységet kellene tanúsítania. Tizenhat és tizennyolc éves lányaim már úgy nőttek föl, hogy nem ismerhették meg a televízióból koruk igazi kulturális értékeit. Ez bűn! Ha nem mondunk el mindent művészi alkotások által őszintén a történelemről, korunkról, az emberről, akkor a fiatalokat kiszolgáltatjuk a dezinformálás lehetőségének. Akkor bármivel megetethetők, újra rávehetők olyan dolgokra, amelyektől mentsen meg bennünket az Isten! Műveletlen, tájékozatlan, értékeket nem ismerő fiatalokkal nem lehet jövőt építeni. Hegedűs D. Géza anyaszínháza mellett mostanában vendégként a Radnóti Színházban is játszik: Örkény Tótékjában Tót Lajost alakítja Gothár Péter rendezésében. Szegedre Pálfi György új mozijának bécsi forgatásáról rohant. A tervek szerint októbertől láthatja majd a közönség a magyar-osztrák koprodukcióban készülő filmet. HOLLÓSI ZSOLT A labdarúgás világtörténetéből A góllövő neve Stadiont avattak a nyolcvanas évek Görögországában. Esti mérkőzés volt, a csapat úgynevezett villanyfényes meccset játszott, s ekkor debütált Szesztasztoronkonisz is, a csapat friss szerzeménye, egy roppant tehetséges, krétai származású középcsatár. A fiatalember igazolta a várakozásokat. Már a harmadik percen lerázta a védőjét, és jó harminc méterről bődületes gólt ragasztott az ellenfél kapujának bal fölső sarkába. A stadion szinte megemelkedett, ahogy fölüvöltöttek a nézők. Majd hamarosan kiírták az új villanytáblára, éppen kifért még, Góllövő: Szesztasztoronkonisz! A csatár megállt, a vakító föliratra meredt, majd megrázta a fejét. Ez nem az én nevem! Társai nevetgéltek, ugyan már, ne bolondozz, pontosan az van fölírva: Szesztasztoronkonisz. De a csatár makacskodott, s egyre bosszúsabb lett. Ez nem az én nevem, ez nem az én nevem! Odafutott a bíróhoz, az edzőjéhez, a közönségnek kiáltozott. Ez nem az én nevem, ez nem az én nevem! Szesztasztoronkonisz dührohamot kapott, őrjöngve köpködött, a haját tépte, végül erőszakkal vonszolták le a pályáról, s csak a harmadik nyugtatóinjekció után kábult el annyira, hogy a mentőautóba fektethették. Az incidens különösen a pályaedzőt viselte meg, a játékost az ő ajánlatára igazolták le néhány héttel ezelőtt. Az edző még aznap éjjel elment a stadionba, és a biztonsági embereket lefizetve fölkapcsoltatta a villanytáblát. Majd fölíratta az ominózus mondatot: „Góllövő: Szesztasztoronkonisz!" Aztán lesétálta gyepre, és lentről sokáig bámulta a föliratot. Mígnem egyszerre bólintott, ó igen, igen, érti már. Fölballagott a villanyórához, s a játékos nevének egyetlen „a" betűjében megtalálta a rosszul betekert izzót. Persze egyetlen mozdulat elég volt, hogy ez a kicsi körte is világítson. A labdarúgók temetője Van a világon egy temető, ahol csak labdarúgók sírjai domborodnak, de persze Itt Is külön helyet jelöltek ki az öngólt vétő játékosoknak. Nagy és díszes sírjai vannak a csatároknak, és a gólkirályoknak, míg egy balhátvéd nyughelyét gyakran csak szerény fakereszt jelzi. Akadnak betonkripták is, ezekben többnyire hátvédek nyugszanak. A sírokat márványcipők és márványlabdák díszítik, a kapusok sírja gyakran kapu alakú. A sírokat özvegyek gondozzák, tavasszal virágokat ültetnek a frissen megkapált, jó szagú, fekete földbe. Néha az asszonyok beszélgetnek egymással. Les volt, mondja az egyik, nem volt az, bólint a másik, majd ledugja a palántát, és földet tömköd a gyökérre. Felrúgta, ingatja a fejét az egyik asszony, hozzá sem ért, mondja a másik. Bent volt, bent volt, ismételgeti egy révült tekintetű nő a temető főútján, mindenkihez odafordul, bent volt, motyogja, és dideregve lépdel tovább. Egy másik asszony a kis csatár sírjánál hallgatózik, a márványlapra fekteti a fél arcát. Majd feláll, ruháját igazítja, és porolja, s odafordul a cserekapus sírjánál szorgoskodó vékony fiatalasszonyhoz. Elmosolyodik. Ott lent is gólkirály lett, mondja a nő, majd elindul a kijárat felé, melyen át éppen behajt a főszurkoló koporsójával a föllobogózott halottas kocsi. A tolószékes csoda Norvégiában, nem messze Oslótól esett meg az úgynevezett „Tolószékes csoda". Valószínűleg nem is tudnánk az esetről, ha nincs ott a mérkőzésen Kari Sjövjung, aki a tolószékek történetének norvég szakértője volt, és éppen itt a Hamar nevű városkában Időzött. Ám Sjövjungot nem a mérkőzés érdekelte. A fiút Kicsi Happnak hívták, és szegény a születésénél fogva béna volt, egyszerűen csökevényes, vékonyka lábai nem bírták tartani a testét. Kicsi Happ így is rendszeres látogatója volt a környék labdarúgó-mérkőzéseinek, elhelyezkedett egy dombon, egy kisebb emelkedésen, vagy olykor a kapu mögött, s még az is előfordult, hogy a labdáért elkerekezett, és visszahozta. Ilyenkor taps volt a jutalma, a csatár megborzolta dús, göndör üstökét, a középhátvéd kedvesen megpaskolta az arcát. Azon a mérkőzésen a helyiek a szomszédos falu ellen játszottak, akiknek a csapatában szerepelt egy különösen gonosz ember, Toorl, a pék. Csapattársai sem szerették Toorlt, ám mert gyakran mérkőzéseket döntött el az utolsó percben lőtt góljaival, nemigen lehetett nélkülözni a játékát. Már mindenki az első félidő lefújását várta, amikor egy felszabadítást követően a labda Kicsi Happ tolókocsijához gurult, majd nekikoccant a gyermek élettelen bokáinak. Toorl futott a labda után, de félúton megtorpant, rávígyorgott Kicsi Happra, és így szólt: Na, rúgd vissza, fiú! Mintha a pálya túlsó felén is értették volna, mit mond a gonosz Toorl, csönd lett. A fiú zavartan elmosolyodott, talán el is nevette magát. S mert Toorl továbbra sem mozdult, Kicsi Happ megmarkolta a tolószék bőrrel bevont karfáját, nagy lendületet vett, és megpróbált fölállni. Nem sikerült, máris visszahuppant. Toorl kellemetlenül tovább vigyorgott. Az emberek nem mozdultak, csend volt, a szomszédos úton elzörgött egy traktor. Kicsi Happ újra próbálkozott, és újra visszaesett. Kicsi Happ másfél óra próbálkozás után fölállt, imbolygott kicsit, majd vissza passzolta Toorlnak a labdát. És végre a bíró is lefújta az első félidőt. Az esetet Kari Svönjung osztotta meg velünk, aki publikálta a történetet a Norvég nyár elnevezésű norvég folyóiratban. Svönjung kinyomozta, és megírta, hogy a Kicsi Happ tolószéke a mérkőzés után rozsdásodni kezdett, majd néhány nap alatt egyszerűen elromlott, nem működött, használhatatlanná vált. A szerkezetet tehát le kellett cserélni, új tolószéket kellett beszerezni. A csoda ez, írta Svönjung elragadtatottan. Hiszen a norvég tolószékekről mindenki tudta, hogy romolhatatlanok. SZÍV ERNŐ