Délmagyarország, 2004. december (94. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-24 / 300. szám

Péntek, 2004. december 24. CSENDES ÉJ V. Forradalom Romániában -1989 1989 karácsonyán sokan nem voltunk a szeretteinkkel. Ezeket a napokat a határ túloldalán, a ki­bontakozó romániai forradalom szemtanúiként éltük át. Mostani visszaemlékezésünkkel azoknak is emléket állítunk, akik életüket áldozták a szabadságért. Kemény tél volt 1989 decemberében. Számos romániai család menekült a Ceausescu-rezsim elől Magyarország­ra. Tőkés László református lelkészt el akarták hurcolni, a házánál tüntetőket a román titkosrendőrség, a szekuritáte nem tudta feloszlatni. Odaát egyre na­gyobb méreteket öltöttek a zavargások. December 18-án Budapesten több tí­zezres tömeg gyűlt össze a Hősök terén a temesvári események miatt: szolida­ritási tüntetésre Tőkés László mellett, tiltakozás a Ceausescu-diktatúra ellen. A román nagykövetség épülete előtt, a Thököly úton is több százan tüntet­tünk. Fiatalok és idősek együtt fejeztük ki tiltakozásunkat a történtek ellen, mintegy százan vettünk részt az éhség­sztrájkban. Csodálatos napok voltak. A nagy tömeg nem oszlott az épület előtt, a több sávos úton elhaladó autók du­dáltak - ezzel fejezték ki szimpátiáju­kat. A romániai eseményekről a rádió­ból értesültünk - az ősrégi Szokolt egy idős bácsi hozta ki nekünk a lakásából. Takarókba bugyolálva ülve hallgattuk a híreket, éjjel egy idős néni forró teát hozott nekünk. Másnap futótűzként szaladt végig a tüntetők között a hír: Romániában kitört a forradalom! Az­tán valaki skandálni kezdte: gyertyát az ablakokba! Aki együtt érez a román for­radalmárokkal, aki támogatja őket, gyújtson gyertyát. A Thököly úti épüle­tek ablakaiban egymás után gyúltak fel a mécsesek. Óriási ováció tört ki, ami­kor a román nagykövetség ablakában is felgyulladt a láng. A kerítés tövében végig gyertyák égtek. Egy fiatal lány ho­zott egy nagy befőttesüveget, papírt ra­gasztottunk rá: adományok a forradal­mároknak. Két nap alatt 25 ezer forint gyűlt össze az üvegbe. Ekkor fotós ba­rátommal, Szász Péterrel úgy döntöt­tünk, bevásárolunk, s a segélycsoma­got a Máltai Szeretetszolgálattal át­küldjük a határ túloldalára. Cukor, liszt a hátizsákban A Széna téri ABC-ben tízesével pa­koltuk az ásványvizet - azt hallottuk, Temesváron mérgezik a vizet, ám ké­sőbb bebizonyosodott, a hír nem igaz a lisztet, a vajat, a cukrot, a gyümöl­csöt, az édességet. Mindent, amiről úgy gondoltuk, a határ túloldalán har­coló katonáknak szükségük lehet. A kasszához már hat bevásárlókocsit tol­tunk egymás után, sokan meg is bá­multak bennünket. A pénztárosnő is furcsán nézett ránk. Hova vásárolnak? - kérdezte. Visszük a Romániában har­coló katonáknak, a forradalmároknak - válaszoltuk. Ekkor, mint egy varázs­ütésre, az emberek egymás után jöttek oda hozzánk, és a kosarukból átraktak ezt-azt a kocsinkba. Hihetetlen érzés volt. Mindannyian ugyanazt éreztük abban a pillanatban: odaát minden se­gítségre szükség van. Ki hogy tudott, úgy járult hozzá a támogatáshoz. Ma­radt még némi pénzünk, így - miután bepakoltunk egy taxiba, hogy az ado­mánygyűjtő kamionokhoz vigyük az élelmiszert - Péter javasolta, álljunk meg egy gyógyszertárnál, vigyünk gyógyszert is. Akkor már tudtuk, har­colnak odaát, sok a sebesült, az aradi kórházban elfogyott a vérkészítmény. A Széna tértől nem messze bemen­tünk egy patikába. Arra kértük a gyógy­szerészt, állítson össze egy csomagot olyan gyógyszerekből, amire háborús helyzetben szükség lehet. Az asszony gyorsan pakolt a szekrényből egy nagy dobozba. Időközben befutott a patika tulajdonosa, bemutatkoztunk, de a ne­vére már sajnos nem emlékszem. Ami­kor elmeséltük neki, hova készülünk, még harmincezer forint értékben ra­kott a csomaghoz fecskendőket, mull­pólyákat, fertőtlenítőt, fájdalomcsilla­pítót. Ezt nem kellett kifizetnünk. Budapest nagyobb terein december 22-én óriási kamionok, teherautók áll­tak. Megmozdult a város, az emberek ruhákat, élelmiszert, szaloncukrot, na­rancsot hoztak. Küldték odaátra, a ka­tonáknak, a Ceausescu-rezsim ellen harcoló önkénteseknek. Óriási nyüzs­gés volt ezeken a tereken, az idős, nyugdíjas emberek, ha csak két kiló lisztet is, de hozták az adományukat, azt, ami tőlük tellett. Ezen az éjszakán hazajöttem Szegedre, de csak azért, hogy -szóljak édesanyáméknak: me­gyek Romániába. Ott a helyem. Nehéz szívvel ugyan, de elengedtek. Tudták, úgysem tarthatnak vissza. Egy tizen­nyolc éves ifjú felnőttel nem nagyon le­het vitatkozni. Úgy terveztük, hogy Pé­terek egy holland segélyszállítmánnyal érkeznek Szegedre, s engem majd fel­vesznek a makói benzinkútnál. Ott ros­tokoltam órákig, mobiltelefon még Akkor még nem tudtuk: a jövőnket vá­zolta fel. Aradig nyugalmas volt az út. Szemből a Máltai Szeretetszolgálat konvoja érkezett: hatalmas kamionok egymás után. Egész úton Arad és a ha­tár között nagy volt a forgalom, az au­tósok - német, belga, magyar, francia, osztrák kocsik - Viktóriát, a győzelem jelét mutatták egymásnak. Végig Viktó­riát mutató kezek kísértek. Tudtuk, en­nek a forradalomnak győznie kell. Tizennyolc évesen az ember nem tudja, mi a veszély. Azt sem tudja, mi a forradalom, mi a tűzharc. Milyen az, ha valaki az életéért menekül. így nyugod­tan, bár kicsi izgalommal a gyomrunk­ban érkeztünk meg Aradra. Ádám, Ta­más meg én akkor szembesültünk a forradalommal, amikor bekanyarodva ra gondoltam. Én már nem tudok sír­ni, mondta Adrián. Rengeteg a halot­tunk, kérges lesz az ember szíve. Idegenvezetőnk felajánlotta, töltsük náluk az éjszakát. Elfogadtuk a meghí­vást, így egy többszintes bérház föld­szinti lakásában kvártélyozott el ben­nünket. Adrián a nagymamájával élt, az idős asszony szeretettel fogadott. Fi­nom vacsorát főzött nekünk, aztán Ad­rián késő este járőrözni készült. Mi is vele akartunk tartani. Le akart beszélni róla, mondván, veszélyes, mert lőhet­nek az emberre. Mi mégis vele men­tünk. A bérház óriási fa kapuját belülről nagy farönkkel barikádozták el, hogy a szeku emberei meg a mesterlövészek ne jussanak be a házba. Amint kilép­tünk, süvítést hallottunk. Ádám a föld­re lökött, Adrián is lehasalt. A fejünk mellett fúródott a lövedék a falba. Kiál­tásokat hallottam: a nemzeti gárdisták próbálták bemérni a mesterlövést. Ott, ott, a sarki háztetőn! - ordította valaki. Zokogtam, úgy éreztem, nem tudok sem felkelni, sem továbbmenni. Újabb lövés dördült el, majd még egy kiáltás: Megvan! Ez sem fog már embert ölni. Ez volt az első szenteste, amikor nem gondoltam a karácsonyra. Hisztérikus állapotban mentem vissza a lakásba. Adrián és Ádám kint maradt. Hajnalban arra ébredtem, a nagyothalló nagymama a Szabó csa­ládot hallgatta. Szabaá Románia Másnap, december 25-én átmen­tünk Temesvárra. Volt még nálunk kristálycukor, cigaretta, liszt, víz, na­rancs, átvittük a katonáknak. Odafelé sima utunk volt, Temesváron viszont nem akartak a gárdisták a tankokhoz engedni. Mondtam, újságíró vagyok. A gárdista viszont kötötte az ebet a karó­hoz, hogy legalább egy fényképes iga­zolványt mutassak, akkor beenged. Is­ten bocsássa meg nekem, egy pillanat­ra elővillantottam az összvonalas bér­letemet. Elég is volt neki, mehettünk beljebb. Az egyik tank csövén nadrágok száradtak, egy fiatal fiú, András kicsi tö­rött tükör előtt borotválkozott. Elme­sélte, sokan meghaltak a barátai közül. A szeku jól képzett és jól felszerelt em­bereivel szemben szinte esélytelen a harc. Kérdeztem, amikor kivezényelték őket a tüntetők ellen, lőttek-e. Mosoly­gott. Csak nem lő az ember az övéire! Visszafelé Aradra már sötétben in­dultunk. Tartottunk is az úttól, Adrián kérte, ne várjuk meg, míg bealkonyo­dik, akkor az országút nagyon veszé­lyes. Ádám nyomta a gázpedált, de a kis Polskival nem lehetett gyorsan ha­ladni. Hirtelen felbukkant előttünk egy alak, s valami fémes tárgyon vé­gigfutott a reflektorunk fénye. Bukj le, Ádám, fegyver van nála! - kiáltottam. Ádám amennyire csak tudott, lehajolt, engem lenyomott az ülés mellé. Ami­kor kikerülte az utunkat elálló férfit, hallottuk: golyók csapódnak az autó­ba. A Miatyánkat kezdtem mormolni, miközben tovább száguldottunk. A ki­pufogót lőtték szét, később le is sza­kadt, Ádám már visszafelé, a határon szedte le a kocsiról a lógó alkatrészt. Esténket újra Adriánéknál töltöt­tük. Nem mertünk éjjel indulni haza. Már lefekvéshez készülődtünk, ami­kor óriási zsivaj fámadt a házban. - Kivégezték Ceausescuékat! - kiál­tozták. A bérház egyetlen lakásában volt tévé, azt kirakták az ablakba, és az udvar felé fordították. Épp azokat a képeket láttuk, amikor a bekötött szemű házaspárra rálőnek. Ezeket a felvételeket azon az éjjelen még többször megismételte a televízió. A ház lakói pálinkát hoztak, a mínusz 15 fokos hidegben ittunk egy-egy po­hárral. Ráfagyott az ujjunk az üvegre, de nem mentünk el a tévé mellől. Hajnalban egy szabad Romániából indultunk hazafelé. Vissza, Magyar­országra. Aradon barátaink még utá­nunk kiáltották: éljen a szabadság! NYEMCSOK ÉVA nem volt, nem tudtak értesíteni, hogy a szállítmány bevár még négy kamiont, később indulnak. Hátizsákomban könyvek, cukor, liszt, narancs, édesség, amit édesanyám összecsomagolt. Egy­szer egy kis Polski kanyarodott be a kúthoz, két fiú ült benne. Hallottam, Romániába mennek. Bekéredzkedtem hát hozzájuk. Szabó Ádám és Hajnal Tamás pesti egyetemisták is úgy érez­ték: segíteniük kell. Nagy izgalommal érkeztünk a határra, ahol gyorsan áten­gedtek bennünket. Odaát egy kék pas­sátos férfi adott tanácsokat: autóstopo­sokat nem szabad felvenni, a szekuri­táte emberei vadásznak a segélyt szállí­tókra. Ha tehetjük, csatlakozzunk más autókhoz, menjünk konvojban. Arad előtt sehol ne álljunk meg, ha ránk lő­nek, szélsebesen száguldjunk tovább. Mindenki félt Sz. Simon István, a Délma­gyarország volt főszerkesztője azt mondta talán napra pon­tosan 15 éve a karácsony előtti lapindító értekezleten, hogy az újság senkit sem küld ki tudósítani Aradra, Te­mesvárra, a lap nem akar háborús hősöket. Természe­tesen nem tilthatom meg ­mondta, s tényleg látszott rajta, felelősséget érez kollé­gáiért. Én sem mentem vol­na, különösen féléves újság­írói gyakorlattal nem, ám kol­légámtól, Bőié Pistától, az akkor már kissé bulvárosodó országos vasárnapi lap hely­színi tudósítást kért. Ő meg elhívott sofőrnek, mondván, legényemberként nyugodtan kockáztathatok. Mentünk Is a lehetetlenül okkersárga, de még jó karban lévő 1200-as Ladával szombaton Aradra, majd Temesvárra. Mindketten akkor estünk át a háborús tűzkeresztségen, s jöttünk rá arra, hogy más az, ha a katonaságnál lőnek a gyakorlaton, s más, ha éles­ben. S a bátorság gyorsan el­fogy, különösen akkor, ha a fej fölött másfél méterrel a hom­lokzatba csapódó géppisz­tolysorozat vakolatpermettel szórja meg a gallér és a tarkó közötti részt. Ennél már csak az a rosszabb, ha nem látjuk a becsapódásokat, csupán a géppisztoly éles csattogását vagy a harckocsik toronyfegy­verének mélyebb ugatását halljuk. Persze félt ott min­denki, a tűzkeresztségen épp hogy csak átesett, menekülő kiskatona, akinek arca örökre megmarad, vagy az a halálra rémült szekus, akit llncshan­gulatú tömeg vitt futva - von­szolt - Arad belvárosában. És félt a tömeg Is. Félt a temesvári kórház professzorigazgatója, Otes­teani Emil is, amikor a kór­termek golyó lyuggatta ab­lakait mutatta a szegedi új­ságíróknak, vagy amikor az egyik halott nővér, Nicoara Elena hajas fejbőrdarabját néztük, amelyet géppisztoly­golyó szögezett az ajtó feletti falba. Még akkor is, ha va­lójában Inkább gellert kapott golyók, mintsem célzott lö­vések tettek kárt a kórház­ban és emberéletben. Ilyen eltévedt lövedék egyébként a professzor szobájába Is ju­tott, mégpedig nem sokkal érkezésünk előtt, vagyis ezt a tűzpárbajt történetesen mi is végignéztük. Persze, ahogy Aradon, Itt sem tudtuk pon­tosan, ki lő, kire és ki az, aki viszonozza a tüzet, de sokan voltak ezzel így a helyiek közül is. Hazafelé már Jugoszlávián keresztül tereltük az okker­sárga Ladát, kerülővel, így láttuk biztonságosabbnak. Azután karácsony másnap­ján, kedden már szinte teljes volta nyugalom Aradon, aho­va autóstoppal, s immár egyedül jutott el a kezdő újságíró - de csak fotózni. Miután szombaton, a nagy kapkodásban nem vittek magukkal fényképezőgépet. KOVÁCS ANDRÁS az egyik utcába, egy tank csöve nézett velünk farkasszemet. A félelem szét­áradt bennünk, jeges veríték töltött el. Mindez azonban csak pár percig tar­tott, egy nemzeti gárdista - a romániai forradalmárok önkéntes alakulata volt a nemzeti gárda - karján nemzetiszínű szalaggal leintett bennünket. Megkér­deztük, hova vigyük az élelmiszert. - Három napja kint vagyok az ut­cán, nem ettem azóta, de vigyék a katonáknak - mondta. - Nekik van rá a legnagyobb szükségük. Rengeteg a halott Útban a főtér felé cigarettát oszto­gattunk a nemzeti gárdistáknak. Mi is kaptunk egy pakkal, a román cigitől az ájulás kerülgette az embert. Az aradi főtéren több tank állt egymás mellett. Körülöttük tizenéves suhancok: kato­nák. Egyikük elmondta, fegyvert most fog először, eddig burgonyát szedtek, ez volt a katonaság. Éjjel tűzharc volt, a szekuritáte mesterlövészei a házak tetejéről gyilkolják az embereket. Lő­nek mindenre, ami mozog: katonákra, nőkre, gyerekekre. Tamás elköszönt tőlünk, a kórházba ment segíteni. Be­alkonyodott, amikor összeismerked­tünk Adriánnal meg egy motorkerék­páros nemzetőrrel, aki Áradon szágul­dozva hozta-vitte a híreket a gárdisták között. Két kicsi lánya és fiatal felesége várta otthon, később megtudtuk, soha nem tért haza: a mesterlövészek őt is megölték. Adrián elkísért bennünket az egyik szekus házához. A redőnyt robbanás vetette szét. Adrián mesélte, egy nappal korábban a rendőr kézi­gránátot dobott az utcán haladó nem­zetőrökre. Azok szintén gránáttal vi­szonozták a támadást. Nemcsak a rendőr pusztult el, hanem hat hóna­pos kislánya, meg a felesége is. Néz­tem az utcán szétszóródott maradvá­nyokat. Ruhadarabok, könyvek lapjai, játékok. Elsírtam magam: a kicsi lány­DÉLMAGYARORSZÁG 7*. évioljnm, 3113. síim 1989. deccmhcr 27., vu-rda POLITIKAI NAPILAP r Havi eUmietfel <U}: 181 főttet Ara: 4,30 forint Romániában győzött a forradalom Golyózáporban „odaát" — Ceausescut és feleségét kivégezték — Segélyszállítmányok tonnaszám A szegedi segélybázis — Raffay Ernő a lehetséges jövőről 1989. dvcmmbttr 23-28. Péntek fltéít A MWfte fiatja. vflít, &««*)>«<r« H et«; V **».», 2s«r­iWWs-í ríx-ív fiin-k .«-y*:, hogy ivvft;«' i, A rrw mwiört fsrívú'í tvi«y> Y<*«w<.4íttóJt Öfcgfeseáwií, Síagyj^fetiftöA} KwííiiS'ÁL vyrwftjfc, mw&tU í-YÍsç-m-k tu hffvfe Vtí.iantutp, éwiftki' H A béfrv, « fc^crvu t wqfgf }*«. hbrffit, ttstfvíTwtfi Mgtyftftft te ttfVvïw:«, AUUvkhüm . i&fiHHArtyi, »¿Vtt* «¡MM íHetrtW, i-x awWtft hitek. AK fríW^ifrtítftdd.ft'Xv íftfeWYftrW,iok U.iU<A\ #*ÍJSt# teï!»-&rf?w» tíÚ&ftAíXtrít À JW^A}­ÁÖat kíít^Uijak 7» yVf^kiUfftk. A SW&Wi-íJ VtóA. íSTaífiq&iíJ* fás n nva} <»**áfi Mi«!* few. ídí^jjtWk ;.< K» ú'fÚ $>v ctt&twfo ftsfc&sw haiÁfrtüi ­M<Mfö, ífffv-t.«i.ük?» t&i&ciL, v;bs»s"?<> óssíüüiit ytó« roeç ft4«Míi«gífí»í»?s <i «<- íssgytfff egy »^rT »l/ftó hívjöf * fcsKtewsí <* tviisvÉbk fctt&ttft ífenj&jí <w ^ifn&wvkiá. Cy*t»e»:u fcivnswfe «Jfcrsaítóíoü gftüi^tf» gfeïfë &&L a fivarmts r-u® «rálíá « fccí»/«*«* »»te & hír. a wtuh&áte&t «â» tek-ségyt A ' b*rtm& nmir.à rí-wrí- A . irí l"t*.A v^ft&föpéfááií Szállítmányok az éjszakában Nmytit* i«t<é tein-hxjnmk, V.liy <"ti<y;t\ vMtfftn « i-VtUir p&tAltÇ&Oifoii oyómílU l tójó­fe^SyjtMt Kri'ííLníftbyt. iitjy­ÍM« »'«y i '«rv^AvkHaT, «4;««» Rí.ftweí, a OM^Y­Lskink eW w/gé •y iwij«?t rúg* tAtsAHA»h. vArpAte i* Hamura;*­tefrl óri'-tí<B> Aif çûfch ­sáSsiVíiK femte/ámá atííök. aa­fYitfíítfíH" (Vdriitíí. Mi&njf-vs «ycívrwíku-uí»­k&i iH'VXAW; fc*S£aiA.<ít«fc. — >}!,nmn érkeztek, wi* ton* t*4%tàkf mtitíitifnít, oífigoT a-i«*, on-ojtmbuü­JpíőH v&yysWK. À kopvt,} hu­^ftnrtf ritt- it,-..- ,»« ( mc-HlMíitlíMk A Délmagyarország 1989. december 27-i címlapja

Next

/
Thumbnails
Contents