Délmagyarország, 2004. december (94. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-24 / 300. szám

Tizenhárom magyar szaloncukor áldás! Mert barátom, úgy van ez, hogy ha egy emberből kive­szed a világot, mint egy elemet, aztán újra belerakod, hát más­képpen kezd működni. Ha va­laki jó ember, az volt már na­gyon beteg. Ha valaki nem jó ember, az egészséges, és nem volt orvosnál. Legyünk bete­gek, mondja elfáradva, és ren­del egy következő rundot. Levél a Jézuskának Négyéves kisfiú az édesany­jával. Most pedig, simít végig a gyerek szöszke buksiján az asszony, most akkor levelet írunk a Jézuskának. Miért? Azért, mosolyog az asszony, mert ő hozza az ajándékot. Az jó, tűnődik a gyermek, az aján­dék jó dolog. írjunk levelet, bólint. S az anyja már elő is kapta a kockás papírt, és a vastag belű grafitceruzát, s az­tán a gyermekre pillant, tes­sék, kicsim, kezdheted. Ja, tu­dod, előbb a megszólítás, mondja még. A gyermek ko­molyan bólint, és kezdi: „Ked­ves Jézuska néni, szeretnék egy..." Az ördög Arról beszélgetnek az embe­rek, mit tesz karácsony napjai­ban az ördög. Vásárol, mondja az egyik. Jó, de akkor eladó is. Vásárol, elad, kínál, fizet, és őrült haszonnal zárja a kasz­szát. Karácsonykor, mondják, az ördög szörnyű balesetet csi­nál, felborít, összeveszejt, ha­ragot szít. Szentestére berúgat ­ja az apát és a nagybácsit, anyát idegbajossá teszi, a nagypapa megsértődik, és nem jön el. Ehetetlen nagyma­ma kocsonyája, a bejgli szét­esik, sokan elfelejtettek aján­dékot venni. Igen, nyilván ez mind a gonosz műve. Más meg ügy elrejtette az ajándékot, hogy nem találja. Hanem még­is egy tízéves kisfiú mondta a legjobbat. Szenteste az ördög otthon marad, és karácsonyfát állít a pokol leghidegebb sar­kába. Nézi duzzogva, és köz­ben ő is várja az ajándékot. Az élet Nézd, barátom, hajol a má­sik arcához, akárha gyónni akarna. És persze gyón is. Én, mondja, tízéves koromtól fog­va minden áldott nap imád­kozom. Most hetvenéves va­gyok, túl jón és rosszon, de még innen a halálon. Ám azt tudnod kell, hogy tízesztendős korom óta mindig ugyanazt a száz szót és tíz mondatot használtam és koptattam ima közben, igen, mindig csak ugyanazt. Ám ez a tíz mondat mégis mennyire mást jelentett tízévesen, mást jelentett negy­venévesen, és mennyire más­ról szól most, amikor hetven­éves múltam. DARVASI LÁSZLÓ Moha, víz, fa Hogy például a József Attila su­gárút negyvenhatos számú ház előtt a kerítés félmagasának tég­lahátán dús mohaszőnyeg zöl­dell. Vagy például a Tisza színe december nyolcadikától úgy ti­zennyolcig. Ez a felszabadító és bátor szürkeség, ez a kreatív szürkeség, ez a kegyelmi szür­keség. És aztán az Aradi vérta­núk terén a virágágyás, a sorba ültetett, kis, kékszirmú virágok­kal. Vagy például az Égő arany vendéglőnek a híd felé eső olda­lában az a csenevész, félrehaj­lott fenyő. Az esendőség jelen­kori allegóriája. Nem azért léte­zik, mert jól, vagy helyesen oldja meg. Azért van, mert megoldja, és közben hibázik, téved, el­rontja, s ez a rontás alapvető fel­tétele a létezésének. Nem is lé­tezhetne másként, minthogy közben hibázik. Hogyan nőhet­nél egyenesen az ég felé, ha köz­ben félrenyom, mint egy impo­záns vendéglő, az Isten?! Kócangyal Kicsi lány, volt egy kócangya­la, elveszett. Keresték égen és földön, keresték a kertben, az ágy alatt, a ruhásszekrények mélyében, föltúrták a szeny­nyeskosarat, a befőttek dikta­túrájától nyögő spájzot, a ro­gyadozó könyvespolcokon ku­takodtak, átfésülték az egész házat, mindhiába. A kislány sírt, mint egy pici üvegharang. Nem kellett neki a plüssmaci, a Barbie-baba, nem kellett mozi és bábszínház, nem kellett édesség, zsúr, gyurmakészlet, pöttyös labda, csak az angyal­ka kellett, a kóc testű, kicsi, kandzsi angyal, akinek szőr dudorodott a hasában és az il­latától nyál gyűlt az ő szájacs­kájába. Végül a gyermek szi­pogva az apjához fordult. Apa, mondta a kimerültségtől inge­rült férfinak, apa, hát akkor ke­ressük meg a Google-ban. írók karácsonyfája Ha Karinthy díszítené a fát, fityegne az ágak között egy rongyos és üres bugyelláris. Ady ezüstös virgácsot kötne az ágak közé, Szabó Dezső gö­rényprémet lógatna a legna­gyobb ág végére. Kosztolányi üres tintásüvegeket, színes ce­ruzákat aggatna a csillogó aranygömbök helyébe, Juhász Gyula pedig kék üvegcsét, melyben a Tisza vize kotyogna. József Attila a saját vacogó szí­vét, Mándy Iván régi mozimű­sor lapját, Pilinszky égett szár­nyú papírangyalt tűzne a fe­nyő csúcsára. Nagy László mé­zeskalácslovakat, Weöres Sán­dor tündér meglovagolta hím­sertés papírrajzát, Ottlik kár­tyalapot tenne az ágak közé. így együtt, milyen gazdag is lenne ez az egész! Csakhogy a fáját is mindenki maga díszíti, akárcsak a hitét. Mindenféle veszélyek Azt mondja, vagyis mondják, hogy a világot, és benne a Ma­gyarországot fenyegető legna­gyobb veszély a liberális globa­lizáció és a rettenetes fogyasz­tási szemlélet lenne. Ó, de hi­szen láttunk mi már mélyen hívő honatyát popcornt fala­tozni! Ám nem is ez lenne a lé­nyeg, hanem az életet, illetve benne Magyarországot fenye­gető fránya világveszély. Igen, veszély valóban van, létezik. S a formája, az alakja is számta­lan. Mert például a bigottság, a gyűlölködés, az úrhatnámság, a kirekesztés, az ostobaság, a tehetségtelenség ünneplése, a demagógia, az önjelöltség di­csérete, és a többi, és a többi. Mit akarnak? • A karácsony ama ünnep a sok közül, amikor a szíve mé­lyén valahogy minden ember ugyanazt kívánja, akarja, vágyja. Ám mert mégis más­ként teszik, a megvalósulás kényes dramaturgiájából rendre különböző bajok szár­maznak. Igen, már a fenyőfa méretén összevesznek. Hirtelen hinni Azok, akik újabban fölfe­dezték a hit csodáját, és egy templom csöndes áhítatát, akik fölfedezték a hit közös­ségformáló erejét, az össze­tartozás magasztos érzését, nos, azok mintha némikép­pen neheztelnének azon embertársaikra, akik ezt nem tették meg, vagy ép­penséggel nem úgy teszik, mint ahogyan ők. Nincs elle­nem, aki velem hisz, hm?! Csakhogy Isten kivétel nél­kül mindenkié, így azoké is, akik semmit sem tudnak, vagy nem akarnak tudni ró­la. No, és az a nagyszerű eb­ben az egészben, hogy 0 ak­kor is mindenkié, ha máskü­lönben nincsen. Lőni M. azzal dicsekszik, hogy né­hány hete egy vásári céllövöl­dében sikerült kilőnie egy hur­kapálcára ragasztott műanyag Jézuskát. Azt mondja, az volt a nehézség, hogy a pálcikát ta­lálja el, s még véletlenül se a műanyag Jézuskát, mert egyébként az volt az érzése, az alakba könnyedén belelőhe­tett volna. M. nevetve azzal di­csekszik, a tizenkettedik lövés­re sikerült neki a mutatvány. Végre eltrafálta a hurkapálcát! Csakhogy az nem tört el. Ott sötétlett az ólomnyom a fehér fatesten, de nem, nem tört el. Nem is adták oda neki. Különbségek Azt hitte, gyón, pedig csak árulkodott. Azt hitte, imádkozik, pedig csak hallgatózott. Azt hitte, szereti őket, pedig csak félt tőlük. Azt hitte, hogy hisz, pedig csak kapaszkodott. A szolnoki pályaudvar Idős ember hever az ázott peronon. Részeg. Igyekszik fölállni, már térdel, de olyan lassan mozog, hogy szinte nem is látszik, mikor és ho­gyan változik a testtartása. Ke­zében kicsi, megviselt fenyő. Pályamunkások kopácsolnak a sínek között, vannak vagy öten, nagydarab, gyűrt arcú férfiak, szinte szétszakad fel­sőtestükön a mávkék munka­bekecs. Az öregember tovább próbálkozik. Olyan lassú moz­dulatokkal teszi, hogy a moz­gásszakértő Marinetti bizony­nyal a kezét dörzsölné, ha lát­ná. Végül az öregnek sikerül felállnia, imbolyog, de áll. Majd lassan lelép a peronról, rá a vágányokra. Ott imbolyog a gyorsvonat mellett. A mun­kások nézik, a fejüket csóvál­ják, az egyik kiköp. A barom! Az állat! Az ilyet darabolja fel a szálkái személy. A társa az ol­dala mellé engedi a kalapá­csot, bólint, majd megvonja a konklúziót. Egy, azért utálom, mert be van rúgva! És azért is utálom, mert nyugdíjas! És aztán kalapálják a síneket tovább. Halálos betegség Állnak a kocsma söntésének dőlve, ő a társának magyaráz. A társa szórakozottan bólogat, előtte is fröccs buborékok Mert, barátom, mondja széles mozdulatokkal, én azt állítom, az összes embernek halálos be­tegnek kellene lennie egyszer legalább. Nézzed meg a Gézát is! Milyen ember volt azelőtt? Egy piszok tróger volt, egy... ah, nem is mondom ki, hogy micsoda alak volt. Tudod azt te is jól, mi volt. És a Gézába bele­költözött a rák, és szinte már a sírgödröt is kilapátolták neki, mígnem egyszerre azt kiáltot­ták, hohó, hohó, negatív, nega­tív! Meggyógyult Géza, életben maradt, és azóta olyan, hogy kenyérre lehet kenni. Mint az

Next

/
Thumbnails
Contents