Délmagyarország, 2004. december (94. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-24 / 300. szám

Tizenhárom magyar szaloncukor áldás! Mert barátom, úgy van ez, hogy ha egy emberből kiveszed a világot, mint egy elemet, aztán újra belerakod, hát másképpen kezd működni. Ha valaki jó ember, az volt már nagyon beteg. Ha valaki nem jó ember, az egészséges, és nem volt orvosnál. Legyünk betegek, mondja elfáradva, és rendel egy következő rundot. Levél a Jézuskának Négyéves kisfiú az édesanyjával. Most pedig, simít végig a gyerek szöszke buksiján az asszony, most akkor levelet írunk a Jézuskának. Miért? Azért, mosolyog az asszony, mert ő hozza az ajándékot. Az jó, tűnődik a gyermek, az ajándék jó dolog. írjunk levelet, bólint. S az anyja már elő is kapta a kockás papírt, és a vastag belű grafitceruzát, s aztán a gyermekre pillant, tessék, kicsim, kezdheted. Ja, tudod, előbb a megszólítás, mondja még. A gyermek komolyan bólint, és kezdi: „Kedves Jézuska néni, szeretnék egy..." Az ördög Arról beszélgetnek az emberek, mit tesz karácsony napjaiban az ördög. Vásárol, mondja az egyik. Jó, de akkor eladó is. Vásárol, elad, kínál, fizet, és őrült haszonnal zárja a kaszszát. Karácsonykor, mondják, az ördög szörnyű balesetet csinál, felborít, összeveszejt, haragot szít. Szentestére berúgat ja az apát és a nagybácsit, anyát idegbajossá teszi, a nagypapa megsértődik, és nem jön el. Ehetetlen nagymama kocsonyája, a bejgli szétesik, sokan elfelejtettek ajándékot venni. Igen, nyilván ez mind a gonosz műve. Más meg ügy elrejtette az ajándékot, hogy nem találja. Hanem mégis egy tízéves kisfiú mondta a legjobbat. Szenteste az ördög otthon marad, és karácsonyfát állít a pokol leghidegebb sarkába. Nézi duzzogva, és közben ő is várja az ajándékot. Az élet Nézd, barátom, hajol a másik arcához, akárha gyónni akarna. És persze gyón is. Én, mondja, tízéves koromtól fogva minden áldott nap imádkozom. Most hetvenéves vagyok, túl jón és rosszon, de még innen a halálon. Ám azt tudnod kell, hogy tízesztendős korom óta mindig ugyanazt a száz szót és tíz mondatot használtam és koptattam ima közben, igen, mindig csak ugyanazt. Ám ez a tíz mondat mégis mennyire mást jelentett tízévesen, mást jelentett negyvenévesen, és mennyire másról szól most, amikor hetvenéves múltam. DARVASI LÁSZLÓ Moha, víz, fa Hogy például a József Attila sugárút negyvenhatos számú ház előtt a kerítés félmagasának téglahátán dús mohaszőnyeg zöldell. Vagy például a Tisza színe december nyolcadikától úgy tizennyolcig. Ez a felszabadító és bátor szürkeség, ez a kreatív szürkeség, ez a kegyelmi szürkeség. És aztán az Aradi vértanúk terén a virágágyás, a sorba ültetett, kis, kékszirmú virágokkal. Vagy például az Égő arany vendéglőnek a híd felé eső oldalában az a csenevész, félrehajlott fenyő. Az esendőség jelenkori allegóriája. Nem azért létezik, mert jól, vagy helyesen oldja meg. Azért van, mert megoldja, és közben hibázik, téved, elrontja, s ez a rontás alapvető feltétele a létezésének. Nem is létezhetne másként, minthogy közben hibázik. Hogyan nőhetnél egyenesen az ég felé, ha közben félrenyom, mint egy impozáns vendéglő, az Isten?! Kócangyal Kicsi lány, volt egy kócangyala, elveszett. Keresték égen és földön, keresték a kertben, az ágy alatt, a ruhásszekrények mélyében, föltúrták a szenynyeskosarat, a befőttek diktatúrájától nyögő spájzot, a rogyadozó könyvespolcokon kutakodtak, átfésülték az egész házat, mindhiába. A kislány sírt, mint egy pici üvegharang. Nem kellett neki a plüssmaci, a Barbie-baba, nem kellett mozi és bábszínház, nem kellett édesség, zsúr, gyurmakészlet, pöttyös labda, csak az angyalka kellett, a kóc testű, kicsi, kandzsi angyal, akinek szőr dudorodott a hasában és az illatától nyál gyűlt az ő szájacskájába. Végül a gyermek szipogva az apjához fordult. Apa, mondta a kimerültségtől ingerült férfinak, apa, hát akkor keressük meg a Google-ban. írók karácsonyfája Ha Karinthy díszítené a fát, fityegne az ágak között egy rongyos és üres bugyelláris. Ady ezüstös virgácsot kötne az ágak közé, Szabó Dezső görényprémet lógatna a legnagyobb ág végére. Kosztolányi üres tintásüvegeket, színes ceruzákat aggatna a csillogó aranygömbök helyébe, Juhász Gyula pedig kék üvegcsét, melyben a Tisza vize kotyogna. József Attila a saját vacogó szívét, Mándy Iván régi moziműsor lapját, Pilinszky égett szárnyú papírangyalt tűzne a fenyő csúcsára. Nagy László mézeskalácslovakat, Weöres Sándor tündér meglovagolta hímsertés papírrajzát, Ottlik kártyalapot tenne az ágak közé. így együtt, milyen gazdag is lenne ez az egész! Csakhogy a fáját is mindenki maga díszíti, akárcsak a hitét. Mindenféle veszélyek Azt mondja, vagyis mondják, hogy a világot, és benne a Magyarországot fenyegető legnagyobb veszély a liberális globalizáció és a rettenetes fogyasztási szemlélet lenne. Ó, de hiszen láttunk mi már mélyen hívő honatyát popcornt falatozni! Ám nem is ez lenne a lényeg, hanem az életet, illetve benne Magyarországot fenyegető fránya világveszély. Igen, veszély valóban van, létezik. S a formája, az alakja is számtalan. Mert például a bigottság, a gyűlölködés, az úrhatnámság, a kirekesztés, az ostobaság, a tehetségtelenség ünneplése, a demagógia, az önjelöltség dicsérete, és a többi, és a többi. Mit akarnak? • A karácsony ama ünnep a sok közül, amikor a szíve mélyén valahogy minden ember ugyanazt kívánja, akarja, vágyja. Ám mert mégis másként teszik, a megvalósulás kényes dramaturgiájából rendre különböző bajok származnak. Igen, már a fenyőfa méretén összevesznek. Hirtelen hinni Azok, akik újabban fölfedezték a hit csodáját, és egy templom csöndes áhítatát, akik fölfedezték a hit közösségformáló erejét, az összetartozás magasztos érzését, nos, azok mintha némiképpen neheztelnének azon embertársaikra, akik ezt nem tették meg, vagy éppenséggel nem úgy teszik, mint ahogyan ők. Nincs ellenem, aki velem hisz, hm?! Csakhogy Isten kivétel nélkül mindenkié, így azoké is, akik semmit sem tudnak, vagy nem akarnak tudni róla. No, és az a nagyszerű ebben az egészben, hogy 0 akkor is mindenkié, ha máskülönben nincsen. Lőni M. azzal dicsekszik, hogy néhány hete egy vásári céllövöldében sikerült kilőnie egy hurkapálcára ragasztott műanyag Jézuskát. Azt mondja, az volt a nehézség, hogy a pálcikát találja el, s még véletlenül se a műanyag Jézuskát, mert egyébként az volt az érzése, az alakba könnyedén belelőhetett volna. M. nevetve azzal dicsekszik, a tizenkettedik lövésre sikerült neki a mutatvány. Végre eltrafálta a hurkapálcát! Csakhogy az nem tört el. Ott sötétlett az ólomnyom a fehér fatesten, de nem, nem tört el. Nem is adták oda neki. Különbségek Azt hitte, gyón, pedig csak árulkodott. Azt hitte, imádkozik, pedig csak hallgatózott. Azt hitte, szereti őket, pedig csak félt tőlük. Azt hitte, hogy hisz, pedig csak kapaszkodott. A szolnoki pályaudvar Idős ember hever az ázott peronon. Részeg. Igyekszik fölállni, már térdel, de olyan lassan mozog, hogy szinte nem is látszik, mikor és hogyan változik a testtartása. Kezében kicsi, megviselt fenyő. Pályamunkások kopácsolnak a sínek között, vannak vagy öten, nagydarab, gyűrt arcú férfiak, szinte szétszakad felsőtestükön a mávkék munkabekecs. Az öregember tovább próbálkozik. Olyan lassú mozdulatokkal teszi, hogy a mozgásszakértő Marinetti bizonynyal a kezét dörzsölné, ha látná. Végül az öregnek sikerül felállnia, imbolyog, de áll. Majd lassan lelép a peronról, rá a vágányokra. Ott imbolyog a gyorsvonat mellett. A munkások nézik, a fejüket csóválják, az egyik kiköp. A barom! Az állat! Az ilyet darabolja fel a szálkái személy. A társa az oldala mellé engedi a kalapácsot, bólint, majd megvonja a konklúziót. Egy, azért utálom, mert be van rúgva! És azért is utálom, mert nyugdíjas! És aztán kalapálják a síneket tovább. Halálos betegség Állnak a kocsma söntésének dőlve, ő a társának magyaráz. A társa szórakozottan bólogat, előtte is fröccs buborékok Mert, barátom, mondja széles mozdulatokkal, én azt állítom, az összes embernek halálos betegnek kellene lennie egyszer legalább. Nézzed meg a Gézát is! Milyen ember volt azelőtt? Egy piszok tróger volt, egy... ah, nem is mondom ki, hogy micsoda alak volt. Tudod azt te is jól, mi volt. És a Gézába beleköltözött a rák, és szinte már a sírgödröt is kilapátolták neki, mígnem egyszerre azt kiáltották, hohó, hohó, negatív, negatív! Meggyógyult Géza, életben maradt, és azóta olyan, hogy kenyérre lehet kenni. Mint az