Délmagyarország, 2004. november (94. évfolyam, 255-279. szám)

2004-11-24 / 274. szám

18 -"KAPCSOLATOK" SZERDA, 2004. NOVEMBER 24. Van-e jövője à magyar sportnak ! A sport társadalmi és nevelő szerepét nem szabad elfelejteni Fotó: Tésik Attila Az egyetemes testkultúra és sport az ókori olimpiáktól napjainkig óriási fejlődésen és átalakuláson ment keresztül. Az 1800-as évek elejére, a fejlett európai országokban kialakult a társadalmi rendszer hármas alapköve: iskola, templom, sportpálya. Ezeknek egyre meghatározóbb szerepe volt a társadalmi fejlődésben. A század végén, a 20. század elején elindult az újkori olimpiai mozgalom, megalakultak a különféle sportágak, és azok szövetségei, majd az I. világháború után elindultak a különféle Európa- és világbajnokságok. A világháború sajnos nemcsak politikailag és gazdaságilag osztotta ketté a világot. A testnevelésre, sportra is jellemző lett a két ellentétes pólus. A kapitalista világrendszerben a testnevelés minél szélesebb tömegeket érintő kialakítása játszott szerepet, és ebből az alapból építették ki a versenysportot. A szocializmusban a versenysport kiemelése volt az elsődleges, ezzel is bizonyítva a különféle világversenyeken a „keleti blokk" eredményességét a másik oldallal szemben. Különféle viadalokon (főiskolai, katonai, barátság-, stb.) bizonyították az élversenyzők a szocialista rend erejét. Ennek alapján a magyar politikai vezetés is „hanyagolta" a tömegsportot, a szabadtéri sportpályák, iskolai sportcsarnokok építését, de nem vette át a jó példákat (például NDK sportiskolái rendszer). Az ország lakosságának csak közel 8%-a sportolt rendszeresen a „nyugati blokk" 15-17%-os mutatóihoz képest. Ennek az ellensúlyozására viszont a magyar sportszakember-gárda kitermelt világhírű egyéni és csapatbajnokokat, akik az egész társadalom példaképei lettek. A politikai rendszerváltás után a magyar sport erős hanyatláson ment át, amelyre jó példa a barcelonai (1992) és az athéni (2004) nyári olimpián megszerzett érmek és pontok számának közel harmadára való visszaesése. Néhány közelmúltbeli, biztató jel után nagyon elkeserítő a napjainkban kialakult helyzet a sport körül! A politikai vezetés például részben leállította a stadionrckonstrukciós programot, megszüntette az iskolai tornateremprogramot, felszámolta a sportminisztériumot, a sport állami támogatását a 2004. évi 3,5 milliárd forintról 2005-re 850 millió (!) forintra csökkentette, a MOB jövő évi működési támogatása nulla (1) forint, stb. És erre az sem mentség, hogy olimpia utáni évben vagyunk! Abban a helyzetben, amikor a WH0 felmérése szerint 36 ország listáján a születéskor várható életkorban Magyarország a 28., a 14 éves kor alatti gyermekek számítógép előtt eltöltött napi idejét tekintve viszont hazánk a 3., óriási felelősség van a vezetőkön és a sportban dolgozókon, hogy hogyan kezelik a sportot és a testnevetést. A sportnak társadalmi és nevelő szerepe van és volt mindig is. Ma, amikor mindig EU-ról és EU-s elvekről beszélünk, akkor miért megyünk szembe azzal az elvvel, hogy az EU stratégiájában a sport kiemelt szerepet kap!? A terjedelem rövidsége miatt nem említem részletesen a sport fontos szerepét az egészségügyben, a bűnmegelőzésben, az erkölcsi nevelésben. Tudom, hogy a társadalom egyéb területein (egészségügy, oktatás, stb.) is pénzhiány van, de meggyőződésem, hogy csak az a társadalom tud gazdaságilag töretlenül fejlődni, ahol az emberek nagy többsége egészséges! Ehhez pedig az államtól átfogó és szakszerű sportpolitika kialakítására lenne szükség. Ennek most sajnos teljes hiánya van. (Szorgalmazzák például a 14 év alatti úszásoktatást akkor, amikor a falvak nagy többségében még megfelelő tornaterem sincs, és az uszodához való beutazás is nehézségekbe ütközik.) Hiányzik a testnevelő tanárok, edzők megfelelő anyagi és erkölcsi elismertsége, nem egységes a sportszakember-képzés, stb. Az már csak „apróság" lehet a mai forgatagban, hogy a Testnevelési Főiskola aulájában levő „hírességek falán" a háromszoros olimpia bajnok ökölvívó Papp Laci kéznyoma nincs fent a falon, ellenben még most is látható Annus Adrián és Fazekas Róbert kéznyoma... A sport ma már tudományos háttér nélkül nem létezik eredményesen sehol a világon. Ám ekkor az állam idehaza a 2005. évre az Országos Sportegészségügyi Intézetnek (ŐSEI) évi 20 millió forint támogatást biztosít, ami a meglevő 36 kutatót figyelembe véve fejenként havi bruttó 46 ezer forintot jelent, ami nem éri el a kötelező minimálbér határát sem! Az az intézkedés, hogy a paralimpián szereplő sportolók ugyanakkora öszszegű állami pénzjutalmat kaptak, mint a nem fogyatékosok, csak szép festéket próbál húzni a valós helyzetre, hiszen a fogyatékosok társadalmi helyzete a hétköznapi életben is elég rossz, nemhogy a sport területén. Pedig pont a sport segíthetné ezen emberek egyéniségének kiteljesedését, közösségbe való beilleszkedésüket. A magyar sportnak négy színtéren kellene fejlődnie tovább: iskola- és diáksport, szabadidő- és tömegsport, verseny- és élsport, fogyatékosok sportja. A feladat adott, talán a szakembergárda is alkalmazkodna, csak van egy olyan félelmem, hogy az állam nem hangsúlyozza megfelelő mértékben ezeket az ügyeket. A korábbi rendszer vezetői már követtek el óriási hibákat a sport területén (Papp Laci profi pályafutásának korlátozása, a Los Angeles-i olimpia bojkottálása, stb.), de jó lenne hinni, hogy ebből már mindenki tanult, és hasonló baklövésekre nem kerül sor. Bízom benne, hogy az „alulról jövő" szavak még időben eljutnak a döntéshozókhoz is! PAPP RÓBERT KICK-BOX EDZÓ, SZEGED Csak egy gombnyomás a tervek megvalósulásáért Az elmúlt héten sajtótájékoztatón azt kértem a városvezetéstől, hogy végre legyenek őszinték és árulják el, hogy a hangzatos kijelentéseken túl mit kívánnak tenni Szeged jövőjéért, lesznek-e valóban sorsfordító beruházások. Egy internetes portálra cinikus, de valódi válaszokat nem tartalmazó reagálás érkezett, amelyet - legalábbis a közleményből ez derült ki - nem írt alá senki. (Igaz, múlt héten Szegeden sokan találkozhattak névtelen irományokkal...) Mindezek azonban arra késztetnek, hogy újabb tényekkel járuljak hozzá a tisztánlátáshoz, olyan információkkal, amelyekről a városvezetés természetesen tud, csak nem szokta hangoztatni. 2000. március 17-én a városi közgyűlés - néhány szocialista „nem" szavazat mellett - elfogadta a város 10 éves fejlesztési koncepcióját. Ez a döntés alapozta meg a város Széchenyi-tervét, amellyel Szeged csatlakozott az ország újjáépítési, fejlesztési programjához. Ennek főbb elemei a következők: - A repülőtér ügye: 2001-ben az Orbán-kormány döntéseként visszakerült a város tulajdonába a 100 hektáros terület. Addig a rendezetlen tulajdonviszonyok miatt nem lehetett fejleszteni. Ezt követően - a BP Solar regionális reptérfejlesztő céggel kötött tervezet szerint - közel 12 milliárdos beruházásban épült volna meg a repülőtér a város 1 milliárdos önrészével. A baloldali városvezetés nem tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a megállapodást. - A logisztikai központ: szintén a már említett 2000. évi döntés jelölte ki a helyet, ennek eredménye a szegedi fejlesztési övezet kialakításának megkezdése, a rendezési tervek elkészítése. A területet igényelte a város a magyar kormánytól. Ezt követően egy tábla kirakásán és egy vízcsap felszerelésén kívül sajnos semmi érdemi nem történt a hivatalos tájékoztatások szerint, holott a munkának már meg kellett volna kezdődnie. Ha ez nincs így, akkor az önkormányzat álljon elő a valós tényekkel. - A harmadik szegedi közúti híd: a döntés alapja szintén a fenti határozat. Szeged város szerkezeti terve ez alapján elkészült, melyben kiemelt helye van ennek a hídnak. Ehhez elkészült a rendezési terv és a területkisajátítási terv, becslésekkel. Hatástanulmányokat, megvalósítási terveket tettünk le az asztalra, költségvetéssel, és bemutattuk a város közvéleményének a látványterveket. Megjegyzésként el kell mondani, hogy az M5-ÖS építésének a szocialisták által kötött szerződése 2003-ban lejárt. Ezt követően a magyar állam saját maga is megépíthette volna az autópályát. Ehhez képest még előnytelenebb szerződést kötöttek, melynek köszönhetően bizonyítottan lényegeseft drágábban épül az M5-ös autópálya. Mi lesz/lett a különbözettel? A szegedi Széchenyi-terv eredménye továbbá - ideértve a források előteremtését - a gőzfürdő felújítása, az egyetemmel közösen a konferencia-központ megépítése, a Dugonics tér kettős körforgalmának kiépítése, a kiskörút közlekedésének rendezése, a kisszínház rekonstrukciója, szociális bérlakások építése, a panelrekonstrukciós program kiterjesztése, a Belváros rekonstrukciója, a Holt-Maros rehabilitációjának kiteljesítése, vagyis az első két ütem összevonása. Több nemzetközi, uniós elismerés. Európa-zászló, Európa-plakett, Európa Nostra-díj. Ezek tények. Egyébként, ha a város és a régió szocialista képviselői valóban akarják, hogy megvalósuljanak a tervek, ugyanakkor semmit sem tettek ennek érdekében, legalább a magyar költségvetéshez benyújtott módosító javaslatokat támogassák. Csak egy gombnyomásra volna szükség a város érdekében. DR.BARTHA LÁSZLÓ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐ (FIDESZ-MPSZ), SZEGED Ennyit ér az állampolgárság és a magyar útlevél Magyar állampolgárnak születtem Szegeden és soha nem mondtam le róla, sót soha nem is voltam más. A sors úgy, hozta, hogy Csehszlovákiába mentem férjhez. Mindkét államban pedagógusként dolgoztam. Amikor gyermeket vártam, úgy döntöttem, hadd szülessen Szegeden, hiszen itt éltek a szüleim, testvérem. Minden rendben is volt, csak épp amikor el akartuk hagyni a klinikát, közölték, hogy mindaddig nem tehetjük meg, amíg a klinikai ellátás teljes összegét ki nem fizetjük, mivel az állandó lakhelyem pillanatnyilag nem Magyarországon van. (Ekkor már rokkantnyugdíjas voltam, s nyugdíjam felét Magyarországról kaptam, s az éppen akkor illetékes eü-minisztertől a kezemben volt egy olyan irat, mely szerint éppoly jogok illetnek meg, mint aki itt él.) Mondanom sem kell, hogy fizetni kellett, és minden kérelem ellenérc sem kaptam vissza az igen jelentős összeget. Tehát magyar állampolgárként szültem egy magyar állampolgárt Magyarországon és fizetnem kellett! A helyi és távolsági közlekedési eszközökön semmilyen kedvezményt nem vehettem igénybe, bérletet nem válthattam és sorolhatnám a kisebb-nagyobb problémákat. Ezek alapján hogyan képzelhető el, hogy egy kettős állampolgár bármilyen kedvezményhez is hozzájutna a határ átlépésén kívül? (Azt viszont saját útlevelével is megteheti.) Úgy gondolom, egy miniszterelnök nem lehetne ennyire tájékozatlan, ha pedig az, akkor el kellene mennie egy néhány évre a határon túli magyarok életét clnie, de ahhoz nincs bátorsága, minthogy ahhoz sem volt egyetlen honleánynak és honfinak a parlamentben, hogy mindössze egyetlen hónapig csak a minimálbérből éljen! Az elszakított magyarok pedig sokkal jobban megérdemlik a magyarállampolgárságot, mint sok honfitársam! KIS MÁRIA, SZEGED Tizenöt éves a Makói Honismereti Kör Tizenöt évvel ezelőtt, 1989. november 17-én a városban megindult demokratikus közéleti átalakulás egyik kézzel fogható része volt, hogy sokunk örömére létrejött a Makói Honismereti Kör. Az alulról építkezés szabályai szerint ez az alkotó-művelődésügyi közösség hamarosan megerősödött. Olyan lelkes kutató- és gyűjtőmunkát végző lokálpatrióták írásait tartja kezében, akik nem anyagi elismerés érdekében publikálnak, hanem az ügy szeretete miatt. Feladatuk nem kevesebb, mint múltunk emlékeit bemutatni a honismeret iránt érdeklődőknek. A kör célkitűzése és munkája a sokrétű, széles társadalmi alapokon nyugvó, világos eszmeiségű honismereti munka. A közéleti demokrácia kibontakozásához és építéséhez önkéntesen szerveződött közösség sorába tömöríti a honismeret iránt érdeklődő kutató és publikálni akaró személyek. A körnek, 14 év óta van egy szerény folyóirata, melyben ez idő alatt 201 cikk jelent meg: különböző dokumentumok, évfordulók, kronológiák, demográfiai, sajtótörténeti, helytörténeti, egyháztörténeti, pedagógiatörténeti, néprajzi, környezeti cikkek, valamint sportról, mesterségekről és személyekről szólnak ezek az írások. A kör tagjai írásaikkal, minden évben sikeresen pályáznak helyi megyei, és országos pályázati hirdetésekre. A kör szerényen meghúzódik a kultúra házában és az önkormányzat ernyője alatt és továbbra is, várja soraiba az érdeklődőket. DR. FORGÓ ISTVÁN, MAKÓ A Szepark jogsértő jogszerűsége A Kapcsolatok „Szeged Európában" című cikke (2004. 11. 10.) kapcsán a KRESZ általam történő értelmezése szerint 5 percig a megállási szabályok ellen vét az a vezető, aki nem marad a jármű mellett, és csak 5 percen túli egy helyben tartózkodás után sérti meg a várakozás szabályait, amennyiben nem tesz eleget a várakozásra vonatkozó előírásoknak. A KRESZ egyértelműen várakozásról és várakozóhelyről rendelkezik, a következők fogalmi meghatározásával. „Megállás: járművel a be- és a kiszálláshoz, vagy a folyamatos fel- és lerakáshoz szükséges ideig, illetőleg - ha a vezető a járműnél marad - egyéb okból legfeljebb 5 percig történő egy helyben tartózkodás. Várakozás: járművel a megállásnál hosszabb ideig történő egy helyben tartózkodás." A fentiek mindenkit feljogosítanak maximum 5 perces - várakozásnak nem minősülő - megállásra, még a várakozóhelyen is, azzal a kikötéssel, hogy a vezető a járműnél marad. Lehet, hogy a cikkben szereplők vétettek a megállási szabály ellen, de ebből még nem feltétlenül következik a várakozási szabályok megsértése. A parkolóörök dokumentálták a parkolójegyek 5 percen belüli kihelyezését és nem tudják bizonyítani az 5 percen túli - parkolójegy nélküli - egy helyben tartózkodást, azaz a szabálytalan várakozást. A többször ismételt 5 perces megállás éppúgy a joggal való visszaélés lenne, miként a megállókra sunyi módon (5 percen belül) lecsapó ellenőrzés és jogtalan bírságolás is az, hiszen az érintettek bizonyítottan nem sértették meg a várakozás szabályait. Jogunk van a tisztességes eljáráshoz, de egy eljárás nem feltétlenül tisztességes, még akkor sem, ha jogszerű. Főképpen nem az, ha csak látszólag jogszerű! A tisztességet még tanulnunk kell egy darabig, remélve, hogy idővel a Szepark vezetői is képesek lesznek a tisztességes magatartásra, eljárásra. Addig pedig mi kérjünk elnézést a vendégeinktől, szégyelljük, hogy ilyen megtörténhet. HEGEDŰS SÁNDOR, HÓDMEZŐVÁSÁRHELY' ZOLB <71 tO u Rengeteg autó parkol Szeged Belvárosában Fotó: Miskolczi Róbert