Délmagyarország, 2004. október (94. évfolyam, 230-254. szám)

2004-10-02 / 231. szám

10 SZIESZTA 2004. október 2., szombat SADE MÁRKI ÍRÁSAI, MIKÉ TYSON ÜTÉSEI, STADLER JOGOSULATLAN ÁFA-VISSZAIGÉNYLÉSE MIATT KERÜLT BÖRTÖNBE Hírességek a rács mögött Zalatnay Sarolta Gárdonyi Géza Mike Tyson büszkén mutatja fiát Gárdonyi Géza párbajozásért több mint egy hónapot, Mike Tyson profi világbajnok bokszoló nemi erőszakért három évet, Sade márki pedig életmódja, írásai és forradalomellenessége miatt közel húsz évet töltött börtönben. Zalatnay Saroltát nagy kárt okozó csalás miatt a napokban ítélte a bíróság három év, letöltendő szabadságvesztésre. Folytathatnánk a rácsok mögé zárt hírességek sorát, akik ugyanúgy számolják az éveket, hónapokat és napokat bent, mint kevésbé ismert társaik. Zalatnay Sarolta a kilencvenes évek közepén összesen 150 millió forintnyi hitelt vett fel magas kamatra magánszemélyektől egy tévéstúdió építéséhez, amelyet azóta nem, vagy csak részben fizetett vissza. Ezért az énekesnőt három év börtönre ítélte a bíróság. Zalatnay az utolsó szó jogán annyit mondott: hibásnak tartja magát, bűnösnek nem. Gárdonyi kardot rántott és szúrt Sade márki életmódja, írásai és forradalomellenessége miatt közel húsz évet töltött különböző börtönökben. A márkit egyébként mindegyik rezsim letartóztatta. A francia író és morálfilozófus 1791-ben csak azért úszta meg a guillotine-t, mert a forradalmi börtönökben óriási volt az összevisszaság, s amikor a hóhérsegéd begyűjtötte az aznapi halálraítélteket, hogy Párizs utcáin a vesztőhelyre hurcolja őket, nem találta meg, hogy mely tömlöcben tartják fogva Sade polgártársat. Magyarországon a XX. század első felében sorban kaszlizták be az ismert írókat, újságírókat párbaj miatt. Becsületük védelmében olyanok rántottak kardot, fogtak pisztolyt, mint Eötvös József, Ady Endre, Hatvany Lajos, Osvát Ernő és Bródy Sándor. Sokan el sem hiszik, hogy az angyali szelídségú, békés egri remete, Gárdonyi Géza is párbajozott. Ráadásul nem is egyszer. A neves író 1888-tól szegedi lapoknál újságíróskodott. Egy ügyvéd sértő megjegyzést tett a Gárdonyi által szerkesztett Szegedi Paprika című élclapra. A kölcsönös sértegetésekből kardpárbaj lett. A törvényszék a párbajozókat tizennégy napi államfogságra ítélte. Második kardpárbaját - szakmai nézeteltérés miatt - az egyik legjobb barátjával, Újlaki Antallal vívta a Hungária Szállóban. Gárdonyi már az első öszszecsapásnál megsebesítette ellenfelét, aki térdre esett. A szabályok ellenére Gárdonyi nem állt meg, hanem újabb sebet ejtett Újlakin, aki négy napig élet és halál közt lebegett. Az írót egy hónapi államfogságra ítélték, a büntetését le is töltötte. Tyson erőszakoskodott, Cantat gyilkolt Minden idők legfiatalabb nehézsúlyú profi világbajnok bokszolója, Mike Tyson többször is ült börtönben. A huszadik századi gladiátort 1991-ben az amerikai fekete szépségkirálynő, a tizennyolc esztendős Desirée Washington feljelentette nemi erőszakért. A bíróság hat év börtönre ítélte a bokszolót, amelynek felét le is ülte. Tysont azonban nem tette jámborrá a börtön: szabadulása utáni meccsén kiharapott egy darabot ellenfele, Evander Holyfield füléből. A bokszolót egy évre eltiltották és megbüntették hárommillió dollárra. 1999-ben jogosítvány nélkül vezetett és okozott közúti balesetet Tyson, aki karambolja után megverte a másik autó sofőrjét. A bíróság ezúttal egy év börtönt szabott ki a bokszolóra, amiből három és fél hónapot ült le. Bertrand Cantat francia rocksztár tavaly júliusban egy vilniusi hotelben agyonverte szerelmét, Marié Trintignant színésznőt. A pár Marié édesanyja, Nadine Trintignant Colette-ről, a francia irodalmárnőről készülő filmjének forgatására érkezett Litvániába. A Noir Desir (Fekete vágy) nevű zenekar 41 esztendős énekese négyszer ütötte meg a színésznőt féltékenységében a veszekedés során, Marié kómába esett, és öt nap múlva agykárosodás miatt meghalt. Franciaországot mélyen megrázta Marié tragikus halála és Cantat büntetőpere, mindketten híres és kedvelt személyiségeknek számítottak hazájukban. A vilniusi bíróság idén márciusban nyolc év börtönre ítélte a rocksztárt. Először úgy volt, hogy az énekesnek Litvániában kell leülnie büntetését, ám nemrégiben bejelentette az igazságügyi minisztérium, hogy hajlandó Franciaországba engedni a rocksztárt, hogy ott töltse le büntetését. Szegedi perek: a büntetés összesen 7 év 6 hónap Stadler József akasztói vállalkozóra több évig húzódó eljárás után tavaly februárban négy és fél év fogházbüntetést szabott ki a Legfelsőbb Bíróság. A stadionépítő Stadler több száz millió forinttal rövidítette meg az államkasszát, részben jogosulatlan áfa-visszaigényléssel, részben a társasági adó alapjának csökkentésével. Vágási Kálmánt magánokirat-hamisítás, sikkasztás és csalás bűntette miatt januárban ítélte a Csongrád Megyei Bíróság két év, fogházban letöltendő szabadságvesztésre. A Magyar Rádió szegedi körzeti stúdiójának egykori vezetője a kilencvenes évek második felében olyan munkákért fizetett honoráriumot, amiket el sem végeztek. Ezzel összesen mintegy 12 millió forint kárt okozott a Magyar Rádiónak. Tavaly tavasszal Bodó Antal, a Szeged LC volt elnöke autójában és albérletében két pisztolyt, egy géppisztolyt és egy gépkarabélyt, valamint százötven lőszert találtak a vámosok és a rendőrök. Idén januárban a megyei bíróság bűnösnek találta Bodót lőszerrel, lőfegyverrel való visszaélés miatt, és két év börtönbüntetést szabott ki rá. Egy másik volt szegedi sportvezetőt, Nagylaki Kálmánt - aki szintén a Szeged LC-t irányította egykoron elnökként - csalásért, sikkasztásért és okirat-hamisításért ítélte el a bíróság. Nagylaki tavaly ősszel jogerősen 3 év 6 hónapi börtönbüntetést kapott. A volt sportvezető az utolsó szó jogán annyit mondott: nagyon sajnálja botlásait, a jövőben tisztességes emberként akar élni. SZABÓ C. SZILÁRD PODMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (őszi napló) Valahogy csak el kell mondanom itt, mindenféle köntörfalazás és sopánkodás nélkül, tudva, hogy magánjellegű élményem sokak számára már nem egy nagy szám, csinálták vagy százszor, én meg most először, így hozta az élet, vagy mi, hát akkor gondoljanak ők is az első eset élményanyagára. Szóval, először repültem. Mármint repülővel, egy Fokker 100-as fapadossal. Az elnevezés majdnem pontos: a belső tér zsugorítása az őszinte klausztrofóbia határán mozog, csak a fej és a karok mozoghatnak, a láb már nem. Na mindegy, nem ez érdekelt, hanem a repülés maga. A fölszállásnál úgy rágtam a rágót, hogy estére arcizomlázam lett. Aztán már minden ment simán, bámultam kifelé az ablakon, mint egy őszinte óvodás. Az én élményvilágom szerint az ember számára repülni: irreális. Irreális, még belegondolni is fölfoghatatlan, hogy kilométerekre a föld fölött süvítek, mint a vaklőszer. Hogy az ott alattam a föld, és hogy most joggal gondolhatom magam egy fokozattal följebb: a Föld és a sötét világegyetem között. Csak túl kicsi az ablak, meg főleg a szárny fölött alig látni valamit. De amit látni, az éppen irrealitásánál fogva mesés. A felhők fényesek fölülről, de annyira, hogy egy pillanatra arra számítottam, valamelyik felhő szélén megpillantom eltávozott ismerőseimet. Hát igen, valahogy túlvilági ez egy kicsit; a színek és a fények mindenképpen. Az előttem ülő pacák meg végig valami Zeitungot olvasott. Lehet, éppen azt, hogy lezuhant egy repülőgép. De hogy vele mi történik az én fogalmaim szerint, arról a legkevesebb fogalma sem volt. Miután a gép Berlin fölött kanyarodva leszállt, a reptéren újabb izgalom várt. Már itthon mosolyogtak rajtam, mikor azt mondtam, hogy mivel EU-tagok vagyunk, nem útlevéllel, hanem személyivel utazom. Beültették a bogarat a fülembe, hogy majd hol, melyik ellenőrzésnél fordítanak vissza ezzel a csak magyar nyelvű okmánnyal, ezért gyorsítva fölkerestem a Külügyminisztérium honlapját, ahol tüzetesen vázolták azt a háromfajta személyi igazolványt, amivel EU-tagországokba utazhatunk. Még a régi keménnyel is lehet, ha netán valakinek nem puhult még meg a farzsebében. A berlini Tegel reptéren egy tiszt felé nyújtottam az igazolványt, aki azonmód hangos nevetésben tört ki. Na, gondoltam, utazásom kezdetének itt a vége. De csak arról volt szó, hogy ilyet még soha életében nem látott, és arra kért, ha van türelmem, hadd nézegesse egy kicsit, úgy fél percet, aztán úgy adta vissza, mint az óvodásoknak szokás a nedves homokból sütött, kacsa formájú piskótát, csak épp a fejemet nem simogatta meg. Mehet, mondta aztán, s valahogy ettől a pillanattól kezdve érzem, mit jelent az EU-hoz tartozni. Mit jelent az, hogy nyitva állnak előttünk ezek az országok, és nem motoznak meg herétől szemgolyóig, mikor aztán nagy kegyesen beengednek. Ez persze csak egy érzés, ráadásul az enyém, de valahogy mégis visszautalva ide, kissé átszínezi ezt az országot, és azt a gondolatpluszt adja, amit minden kelet-európai anno szabadságvágynak nevezett. A repülőtérről kilépve azonnal szembetűnt az Alexander platz adótornya. Tavaly baromi kényelmetlen vonatút után láttam meg először, s mint egyéb magyar hagyomány szerint, hogy nyugati dolgokat látni egyfajta szenvedés árán lehet, akkor teljesült. Most viszont másfél óra választotta el a Ferihegyi reptér és a tévétorony látványát. Időutazás, jutott eszembe először ez a szó. És hogy a világ elég kicsi tud lenni, ha a repülők elég gyorsak. Hogy földi viszonylatban milyen gyorsan megyünk, úgy próbáltam kiolvasni, hogy felhőmentes időben odalent a sztrádán figyeltem a repülőnk árnyékát, hogyan süvít el minden más földi mozgáshoz képest. Mint terepasztal fölött elpöckölt meggymag árnyéka. Na, annál valamivel lassabban, meg aztán a meggymag nagyon nem tud landolni. A reptérről kellemes, TXL nevű buszjárat kanyarog át Berlinen, gyakorlatilag majdnem mindenhova eljut vele az ember, így a szállásunkhoz, az Alexander platz melletti utcába is. Most írnám le, hogy mégis mi hozott ide. Tavaly egy fotóművésszel közösen készített képes-szöveges könyvünk kiállítását nyitottam meg itt a berlini Magyar Házban (Collegium Hungaricum Berlin), s a kiállítás felépítése alatt maradt idő szétnézni. És ha nagyon egyszerűen akarnám mondani, ezt a szétnézést nem tudtuk befejezni akkor. Pontosabban: a szétnézéssel nem tudtunk betelni. Magyar írók a berlini ösztöndíjak okán a város ezer arcát írták már le, hogy ma olyan, mint a régi Párizs, hogy pezseg és zizeg, és fejlődik, mindenütt daruk dolgoznak, és valami egészen különös hangulat ragad itt az emberre. Van benne egy kis birodalmi méltóság, finom önbecsülés (ami itthon nincs), és olyanféle derű, ami akkor sugárzik a városról (az emberről), ha van elképzelése a jövőjéről (és a múltjáról), és ha jó kondícióban van. Azt hiszem, ez a legjobb kifejezés, Berlin most jó kondícióban, mondhatni, jó passzban, amire minden oka megvan, és amiről látszik, nem kérészéletű. Amikor először jártam Párizsban, azt élveztem, hogy a művészet úgymond nem néhány észlény bennfentes privilégiuma, hanem kint van az utcán, része az életüknek, és nem csak történelmüket elsirató emlékműveket bírnak állítani (mondjuk azért kicsit más attitűd ehhez a francia történelem, nyilván a nép miatt is), hanem kint van utcán a posztmodern, a szürreális és a legújabb, még nem kategorizált megszólalási forma. És jól látszik az is, hogy az alkalmazott művészetek is szívesen nyúlnak a ma már klasszikushoz, s így lesz aztán a jó szellemet árasztó köztéri szobor vagy kirakat az itt élő emberek életének mentális része. És most ilyen Berlin is, úton-útfélen érezni, az építészek itt nem csak ötletesek, de munkát is kapnak, s amiről már párszor írtam, a környezet észrevétlenül határozza meg az ember hangulatát. Jó szellemben fogant teremtmények ezt a jó szellemet fogják aztán magukból sugározni egész létezésük során. Nem olyan bonyolult ez, csak rá kell jönni az ízére, akár a jó német sör ízére. Az, ugye, már megvan. Ha lehet, nem feltétlenül múzeumokban töltöm az Időt, a múzeumokon kívül folyó élet legalább annyira beszédes, mint egy-egy múmia, vagy ilyesmi. Igen, az Egyiptom múzeumról beszélek, s mint múzeumot értem, de ezek a szarkofágok, faragott kőtömbök, Nofretete feje nekem hamisan, élettelenül cseng Berlinben. A helyük Egyiptomban van, ahogy a múzeum neve is utal rá. És ugyanilyen hamiskás volt a New York-i Modern Múzeum anyagából olyan körülmények között kiállítani, hogy a termekben hömpölygő tömeg miatt gyakorlatilag nem látszottak a képek, objektek, s az embernek röhögógörcse támadt a csupasz fehér vászon előtt tátott szájjal ácsorgó sznobok látványától, akik egyedi műalkotásként, nem pedig művészettörténeti produkcióként próbálták magukba szívni a semmit. Viszont volt ott egy kiállítás, amiről szívesen beszélek majd.