Délmagyarország, 2004. július (94. évfolyam, 152-178. szám)

2004-07-24 / 172. szám

18 SZIESZTA 2004. július 24., szombat KALANDOR KÍNOZTATTA ÉS VÉGEZTETTE KI AZ EMBEREKET Román megszállás és terror Vásárhelyen Szomorú évfordulóra emlékeznek Vásárhelyen, 1919. július 25-én ugyanis a várostól alig hat kilométerre géppuskáztak le a várost megszálló román katonák 56 ártatlan helybelit, akiket a napok alatt román hadnagygyá előlépett kalandor, Berényi László és Nagy Géza, Plohn József fényképészmester segédje szedett össze - a mai szóval élve - terrormódszerekkel. Az esetről bőven írt a napokban megjelent Román megszállás és terror Hódmezővásárhelyen, 191920 című könyvében Földvári László helytörténész. Berényi László először 1919. július 20-án tűnt fel Vásárhelyen, amikor a magyar Vörös Hadsereg szolnoki áttörése miatt a várost addig megszálló román csapatok elvonultak innét. Berényi a rendőrkapitányságon jelentkezett azzal, hogy Kassán született, a magyar hadsereg tiszthelyettese, megszökött az olasz fogságból, s hónapok óta a város határában bujdosik. A zavaros időkben sem teljesen hihető meséjét a köztiszteletben álló Plohn József fényképészmester segédjével, Nagy Gézával kívánta igazolni. Földvári László kutatásai szerint a szegedi Nagy Géza sem volt makulátlan előéletű, ugyanis kicserélte a saját dögcéduláját az orosz harctéren az egyik elesett bajtársáéval. Ezért eltűntnek nyilvánították, s erről szüleit is értesítették. Nagy Géza hazaérve megeskette őket: senkinek sem szólnak, hogy él, és Vásárhelyre települt át. Váltságdíjat kértek A várost napokon belül újra megszálló románok ma már kibogozhatatlan okok miatt megbíztak Berényiben, aki hamarosan hadnagyi rendfokozatban intézkedett, sőt lakóházában, a mai helyőrségi klub épületében városi rendőrkapitányságot rendezett be. Utasítására az innen induló járőrök összeszedték az általa összeírt helybelieket, bezárták a városháza pincéjébe, de előbb elvették értékeiket, még egyes ruhadarabjaikat is, ráadásul összeverték, megkínozták őket. Berényi tevékenységét a helyi viszonyokat és vagyoni helyzeteket jól ismerő Nagy Géza segítette, vélhetően azzal, hogy a gazdag, vagy annak vélt emberek neveit ő állította össze. A letartóztatottakat aztán váltságdíj fejében akarták elengedni, csakhogy a szegény embereket nem volt, aki kiváltsa. Kivégzés a kukoricásban Berényiék - a román városparancsnokság hallgatólagos jóváhagyásával - végigrabolták a várost, azzal az ürüggyel, hogy kommunistákat keresnek, meg azokat, akik román katonákra lőttek. Berényi azzal kérkedett, hogy rövidesen kivégezteti foglyait, csak arra vár, hogy a proletárdiktatúrában szerepet játszó munkásvezetóket is elkapja. A letartóztatások egészen július 25-ig folytak, amikor Berényi a városházi börtönből előhozatta a foglyokat, összekötöztette őket, s a menet elindult Orosháza felé. A bámészkodó vásárhelyiek közül többet is berángattak a sorba, állítólag azért, mert nem köszöntek. A menet azonban csak a Nagy Dezső-tanyáig jutott, ám akkorra már elengedték Posztós Sándort, a helyi direktórium tagját, akiért Csáky Lajos városi főügyész és egy négytagú református papi küldöttség emelte fel a szavát. A Nagy Dezső-tanyánál, Berényi parancsára a katonák azonnal kivégeztek három túszt, majd a többieket a pincébe zárták, köztük Pap István ácssegédet, aki disznóvágásból ment hazafelé, s a böllérkés nyele kilógott a csizmaszárából. A foglyokat végül a közeli kukoricásban egyszerűen legéppuskázták. Az ötvenhat áldozatból kilenc nevét senki sem tudja, azok valószínűleg korábban fogságba esett vöröskatonák voltak. A városban közfelháborodást okozó bűncselekményt a román városparancsnok csak öt nappal később kezdte kivizsgáltatni, s hamar kiderült, hogy se Berényit, se Nagy Gézát nem bízta meg senki a kivégzésekkel. Az általuk elrabolt holmikat az igazolt tulajdonosok vagy családtagjaik' visszakapták. Az egykorú újságok arról tudósítottak, hogy Berényi kihallgatása során azt mondta, parancsra cselekedett, ám további részletek nem derültek ki, mert beléfojtották a szót. Még aznap megszületett az ítélet, s este 7 órakor a Kossuth téren felállított deresen hetven botütést mértek Berényire, ötvenet Nagy Gézára, majd este 10-kor a népkertben álló Nyári Színkör lépcsőinél a románok agyonlőtték. Testüket a kanális partján előre megásott gödörbe temették. A román főparancsnok azt a tájékoztatást kapta, hogy Vásárhelyen a visszavonuló katonákat megtámadták a helybeliek, s a városparancsnok a két felbujtót végeztette ki. Az erőszak azonban nem ért véget, a megszálló román katonák fegyverrel hatoltak be a polgárok otthonaiba, s gyakorlatilag szabadon rabolva elvittek mindent, amit találtak. Volt, akitől csak egy szál lószerszámot, ám Tornyai János festőművésztől 230 olajfestményt, s ötszáz további rajzot és festményt zsákmányoltak. A megszállás (k)ára Az antanthatalmak jóvátételi bizottsága elrendelte az 1919. április 29. és 1920. március 2. között elszenvedett károk összeírását, s ebből kiderül, hogy a megszállás hatalmas, több mint egymillió korona kárt okozott. A Szegedről a nemzeti hadsereg egy századának kíséretében Vásárhelyre vonatozó antantküldöttség március 2-án délelőtt tárgyalásba kezdett a román városparancsnoksággal, melynek eredményeként az antantküldöttséget vezető angol Poster őrnagy átadta a várost Soós István polgármesternek, s az erről készült dokumentumba a város akkori első emberének külön kérésére bekerült a román megszállás alatt elszenvedett károk elleni felszólalás lehetősége. A tárgyalások után - írja Földvári László - megszemlélték a Deák Ferenc utcán felsorakozott díszszázadot, mely feszes vigyázzmenettel hagyta el a kifosztott, tönkretett várost. KOROM ANDRÁS Berényi László, a hóhérrá vált kalandor TÉSIK ATTILA REPRODUKCIÓJA P0DMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (nyári napló) A Balaton nem egészen olyan, mint egy egyszerű horgásztó, ahol előbb-utóbb bejárják a halak azt a pár hektárt, aztán nagy valószínűséggel becumizzák a csalit A tavasszal melegedő déli part vizébe csak elvétve jönnek meg a pontyok, ezért akinek van rá ideje, úgy gondolja, „kiseggeli", amíg keszegezik, hátha beugrik egy ponty. Hát ez a finomabban fogalmazott kiülős módszer inkább a kevés mozgást igénylő horgásznak való, aki szeret félájult állapotban ücsörögni a bot mögött, cigarettázni és üres köröket rajzolgatni a fűbe. Ennél azért sokkal célravezetőbb az etetés. Már évekkel ezelőtt vettem egy fél zsák kukoricát, hogy majd etetek, de erre a műfajra eddig nem buktam rá. Főleg azért, mert soha nem voltam biztos abban, hogy ha valahová beetetek és megjelölöm - mert jelölés nélkül olyan az etetés, mint halottnak a négercsók -, nem fog ott tobzódni minden második horgász. Na, erre találták ki a ravaszak, hogy úgy jelölnek meg egy helyet, hogy azzal csak a „magasságot" adják meg, de nem oda etetnek, hanem a part egy bizonyos pontjáról nézve a túlpart egy jelzéséhez igazítják az irányt - a többiek meg csak dobáljanak a jelölésre, a kaja úgyse ott van. Csakhogy a jószerencse úgy hozta, hogy megtudtam, a vízben lévő néhány stég egyikére csak hétvégén ját ki a gazdája, hét közben, úgymond, szabad. De hogy mégse egészen ingyért vegyem a jó szolgálatot, a stégen felhalmozott és odakozmált sirályürülék eltávolításával mintegy megfizettem az árát. A stégnél úgy köldök fölé ért már a víz, a gumiruha (szürrealizmusra érzékenyeknek: mellcsizma) hidegen és büdösen tapadt az emberre, és ha hullámzás jön, egykönnyen belocsolt volna a dekoltázson. A stégre csak a legszükségesebb eszközök kerültek, köztük egy vödör éppen csak megrottyantott kemény kukorica. A szemek szépen földuzzadtak, az illata is jó volt, ha ez nem segít, akkor semmi se. Bár az etetésre szakszerűen több nap után érdemes ráülni, de már nem volt hátra több nap, hanem csak ez az egy, úgyhogy a siralypiszok eltisztitásán túl mindenképp beszámítandó a hétközi etetés is, amit nyilván a stéggazda fog learatni. Fölpakoltunk a stégre. A stég elé pár méterrel bevittem a kukoricásvödröt - a víz vészesen mélyült, a távolban úszó testes hajó testes hullámokat indított felém. Miután a vödörnyi kukoricával megszórtam a kézzel elérhető „bentebbi" helyeket, visszakapaszkodtam a stégre, és úgy látszott, az utolsó itt töltött napra valamiféle kegyet gyakorol fölöttünk a természet, legalábbis részben: a víz sima, pici hullámok csak (bár ez állítólag nem jó, a lotyogó víz fogósabb), a nap felhőtlenül süt, a szél alig jár, és még nem múlt el sokkal tíz óra. Ha valaki szeret horgászni és valamiféle gyönyörűséget is kíván érezni a természet, pontosabban a Balaton iránt, annak itt minden együtt van. És nemkülönben a csend, csakis vízés horgászzajok, amik kivált eufórikussá teszik a hangulatot A víz pár fokkal 16 fok fölé emelkedett, élő csali helyett „szakmailag" indokolt a kukoricacsali használata. Az egyik botra bolti kagylósat teszek, a másikra meg... A jó fajta mirelit kukoricát nagyon tudom ajánlani a hosszabb horgászatokhoz. Egyrészt azért, mert nem kell minden egyes alkalommal egy konzervet fölbontani és elhasználni, elég csak kimorzsolni egy marékkal a mélyhűtőből, ugyanakkor a fagyasztott nem szívta magába a konzervben található tartósítószereket, és valahogy sokkal természetesebb, édesebb az illata. Miután bevetettük a horgokat az etetés helyére, beállítottam a kapásjelzőket, mondjuk az egyikre nem kellett volna, már csak megszokásból, az ugyanis rezgőspicces bot volt. Az utóbbi időben valahogy áttértem a karikás kapásjelzésről a „kúszómajomra". Ez sokkal érzékenyebb, nem engedi behasasodni a damilt, folyamatos kontaktust tart, csak hát meg kell szokni. A kúszómajomnak van bolti változata is, de házilag is könnyen elkészíthető. Kell hozzá egy színes (piros vagy fehér) drótdarab, középen összehajtjuk, és olyan átmérőjű gumi vagy műanyag csődarabot húzunk rá, hogy súlyával és színével is megfeleljen, illetve a nehezebb darabkákkal könnyen igazodhatunk egy esetleges szélviharhoz is, akkor is jól látható vele a kapás, nem úgy, mint a karikával. Rezgőspiccel kombinálva meg még akkor is horgásztam (napokkal előtte), mikor a parti kövezésről a nyakamba csaptak a hullámok - és jött is a hal rendesen. Szóval a kúszómajom is a helyén, etetés a vízben, bármi megtörténhet. Az izgalmas első tízperces várakozás után egy kevésbé izgalmas tízperces következett, és így minden tízperccel fakulni látszott az izgalom. Hát ez nem igaz! Bár mint tudjuk, a horgásznak kedvező és kellemes idő ritkán esik egybe a horgászathoz kedvező idővel. Egy óra elteltével egy szál kapás nem jelentkezett. Néha nagyon ki tudnak akasztani a halak. Vagy lehet, hogy nem ők? Emlékszem egy pár évvel ezelőtti élményre, mikor Balatonfenyvesen partról fogtuk a pontyokat szépen, aztán másnap mintha elvágták volna. „Az éjjel lehálózták ezt a partszakaszt" - mondta a házigazda. Bár a halászok ez évtől úgynevezett ökohalászatot ígértek, a rabsicok semmit, úgyhogy mertem élni a gyanúval, hogy hasonló esettel állhatunk szemben. De ahogy ezt kigondoltam, úgy két órával az etetés után, megmozdult az egyik kúszómajom, aztán már repült. Egy tenyeres leánykoncér, vagy bodorka. Aztán megint semmi jó darabig, aztán egy kilós kárász. Na, ez már közelít. De aztán elhallgatott a víz, a nap már a fejbúbomat égette, és a stég is kezdett unalmasan kicsi lenni, a parton legalább megmozdulhat az ember, de a stég, bármennyire is nyitott, bezár. Éhség és álmosság volt a két fő paraméter, amire ez a nagy várakozással beetetett nap kifutott, már bőven benne voltunk a délutánban. Mikor egyszer csak egy erős rántás, a kúszómajom fölugrik, aztán visszazuhan, bevágni sem maradt idő. Kitekerem, se horog, se etetőkosár, mindenestül letépte. Aztán már a másik jelző is mocorog, mind a négy botunkon közel azonos időben jöttek a kapások. És az álomból föl se tudtunk riadni, egyik kapást a másik után szúrtuk el. Aztán rákoncentrálok, egy nagyobb testűt egészen a stégig vezetek a vékony damillal, de meg se tudom nézni, fel se bírom hozni a vízre, kitépi magát, lefordul. Szóval, megjöttek! Negyed óra alatt akkora ramazurit csaptak, hogy az ember esze megáll. Két másfelest sikerül azért kifogni, de a jobb és szebb példányokra egyszerűen nem voltam fölkészülve, se fejben, se szerelékkel, se pedig a horgászat módjával. Mert hát ilyenkor minimum indokolt a nyitott fékű orsó. A csodálkozásra nyitott száj, na, az már megvolt.