Délmagyarország, 2004. május (94. évfolyam, 102-125. szám)

2004-05-29 / 125. szám

tSívYfiöfl )89iÜYeeis21° sA oviöiöl iidévnémollé 22 SZIESZTA 2004. május 29., szombat REPÜLŐVEL MÁSFÉL ÓRA ALATT ELÉRHETJÜK MONTENEGRÓT Á kotori fjord és a szőlőpálinka 9 SZEMKÖZT Már autóba vagy vonatra sem kell szállni ahhoz, hogy rövid idő alatt a festői Montenegróban találjuk magunkat. A félezer kilométeres távolság ellenére júniustól másfél órás repüléssel is eljuthatunk az Adria egyik legszebb partvidekere. Hiába szűkös a rávaló, csupán gondolni kell egy nagyot. Azt hiszem, ennyi szükséges egy jó nyaraláshoz. Manapság ugyanis előzetes, minden részletre kiterjedő számítgatás nélkül is elérhető közelségbe került a csodaszép Montenegró - a szegedi székhelyű Adria Tours utazási iroda jóvoltából. Aki - hozzám hasonlóan odavan a kiszámítható izgalmakért és a szépség elérhetetlen fenségéért, az nyugodtan menjen ki a szegedi repülőtér kissé göröngyös gyepszőnyegére és szálljon fel az első, Tivatba tartó járatra - higgye el nekem, nem fog csalódni. Némi propellerzúgás, pár korty aperitif és néhány ízletes falat után a gép talajt fog a Kotori-öböl tövében épített repülőtéren. A néhol zöldellő, néhol kopár hegyek pálmafákkal tarkított völgyében csak bámul az ember, és eredendő pacifistaként azon töpreng, hogy ezért - amúgy balkáni módra - megérné háborúzni. Szerencsére azonban itt nem dörögtek fegyverek az elmúlt évszázad utolsó éveiben, és ez a montenegróiak vendégszeretetén is meglátszik. Nem véletlen ez az önzetlen kedvesség, hiszen a Tito neKotor pazar látványt nyújt az ideérkezőknek vével fémjelzett jugoszláv korszakban ez a táj volt az ország gyöngyszeme. Jöttek ide franciák, olaszok, angolok; volt miből élni, de a háborúpárti nagyurak elüldözték Montenegró nyugati szerelmeseit, és ez - sajnos meg is látszik a félbehagyott építkezések tömkelegén. A kikiáltott béke óta újra megpezsdült az élet, a régi látogatottságot azonban egyelőre meg sem közelíti a jelenlegi forgalom. Holott a lenyűgöző szépségű Tivattól néhány kilométerre található Kotor most is ugyanolyan pazar látványt nyújt az ideérkezőknek, mint a sötét középkorban, amikor az itteniek felépítették a templomairól és szűk sikátorairól híres óvárost, amit a hegygerincre felfutó öt kilométeres várfal óvott, és óv a mai napig a rosszindulatú betolakodóktól. Kár lenne ragozni: a kotori fjord olyan, mint a helybeliek szőlőpálinkája. Kihagyhatatlan. Nem messze e szürke galléros hegyekkel körbebástyázott várostól, közvetlen az Adria partján épült Budva - a csoda. A település óvárosa szintén a középkorba repíti FOTÓ: TÉSIK ATTILA vissza a látogató képzeletét, itt azonban nemcsak a történelem köszön vissza a szemeit kocsányon lógató turistára, hanem az a több száz strand, amely itt-ott, akár sziklás partok tövében, akár a hegyek lankáit követve nyúlik bele a tengerbe. Az azűr vonalat húzó horizont, no meg a várost strázsáló Szent Miklós-sziget is arra lett teremtve, hogy lássa az ember, gyönyörködhessék. Éppen ezért fontolgatom: meg kellene nézni újra. Azt hiszem, e tekintetben elég, ha gondolok egy nagyot. BÍRÓ DÁNia Joób Márton újabb olimpiai válogató előtt Minden héten szerdán este látható a szegedi Városi Televízió és a Délmagyarország közös tévéműsora, a Szemközt, amelyben a meghívott stúdióvendéget egy tévériporter és egy újságíró kérdezi aktuális témákról. Az e heti adásban Joób Mártont, a Démász Szeged Vízisport Egyesület kenusát faggatta Márok Tamás és Süli Róbert a poznani Európa-bajnoki szerepléséről, illetve olimpiai részvételének esélyeiről. MUNKATÁRSUNKTÓL Joób Márton, a Démász Szeged Vízisport Egyesület kenusa mosolygósan érkezett a Szegedi Városi Televízió stúdiójába. Pedig egy héttel ezelőtt a poznani Európa-bajnokságon nem volt ennyire jókedvű. Az olimpiai kvalifikációs kontinensviadalon a Tisza-parti versenyző nem remekelt, 1000 méteren a középfutamban a cél előtt borult, míg 500 méteren csak a B-döntőbe verekedte be magát. Hihetetlen pech kísérte Joób szereplését, pedig az első hazai olimpiai válogatón parádés teljesítménnyel rukkolt elő. A kenus a műsorban elmondta, hogy az első napi események nagyon megviselték. Sokáig csak szótlanul ült a parton, nagyon elkeseredett volt. Szerencsére annyian biztatták, hogy ez erőt adott a további versenyzéshez. A vízbe mártózás nem jött igazán jól a fiatal versenyzőnek, hiszen a 14 fokos víz miatt megfázott, hőemelkedéssel vágott neki az 500 méteres küzdelmeknek. A B-döntőre már rendbe jött, s ezt megnyerte, így a kilencedik lett. Nem sok ideje maradt a pihenésre. Két hét múlva következik a második olimpiai válogató - Szegeden, hazai pályán. Nem mindennapi izgalmakat tartogat ez a verseny. Ha Joób nyer ezren, akkor már biztosan ott lesz az athéni olimpián. Ha valaki más diadalmaskodik, akkor az úgynevezett „szétlövésen" döntik el, ki utazik az ötkarikás játékokra. A szegedi kenus legnagyobb riválisa éppen egy klubtárs: Fürdők Gábor. Két Démász Szeged Vízipsort Egyesület-versenyző csatázik a kiküldetésért. Joób elmondta, hogy biztos nagy csatát hoz a Maty-éri viadal, így a sportbarátok izgalmas versenyt izgulhatnak majd végig. Élő vércsepp - analízis és aurafotózás A vér laboratóriumi vizsgálata napjainkban megszokott diagnosztikai módszer. A szervezetben lezajló kóros változásokra fény derülhet ily módon. A módszer hasonló, ám az eredmény komplexebb, ha az analízishez élő vért használnak. Ráadásul ez az eljárás akkor is hasznos információkkal szolgálhat, ha nem vagyunk betegek. Aki hisz benne, annak szintén diagnosztikaként szolgálhat egy aurafotó, amelynek segítségével elsősorban mentális állapotunkról tájékozódhatunk. Az élővércsepp-analízis és az aurafotózás lesz a fő témája a holnap 19 órakor, a Telin Televízióban jelentkező Negyedik Dimenzió magazinnak. P0DMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (tavaszi napló) Kedd délután volt, az eső lába úgy lógott, hogy olykor behúztam a nyakamat, jéghideg talpa ne nehezedjen a homlokomra. Délután tettem pontot egy három éve megkezdett mondat végére, és ez nagy megnyugvással töltött el, sétálni lett volna kedvem, üresen ábrándozni, mint ahogy a kifogyott mustárosflakon gurul alá a domboldalon. És sétáltam is egy darabig, amíg lehetett. Mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy helyben járok. Se előre, se hátra. Az udvariasság egy fokon túl mozdulatlanná teszi az embert. A gyalogos közlekedés bármely hallgatólagosan elfogadott rendjét úgy rúgták föl a gyalogszerrel közlekedők, hogy hirtelen nem találtam az irányt. Járdán, záróvonalon, bicikliúton keresztül és kasul, ahogy esik, úgy puffan. De mint minden káosz, ez is csak kívülről nézve az. Belülről értelemmel, szabályokkal, vágyakkal és szándékokkal teli. De mifélével? Egy biztos: minden embernél esernyő volt, nyilván a közös kint tartózkodás reményétől fűtve. És mert sietős léptekkel haladtak, a még összecsukott ernyőt, mint valami furkóst lóbálták a kezükben. És a káoszból lassacskán kitetszett, mind egy irányba haladnak, mintha pontmágnes vonzaná őket. Másra ügyet sem vetettek. Az én sétálós kedvemre legkevésbé. A három év után kitett pontra még annyira se, állhatna ott három pont is. Szerencsére. De vajon hová robognak?, kérdeztem végre egy ismerőst. Nagygyűlés lesz. Politikai, mondta. Aha, nyugtáztam. Még utoljára megálltam a Klauzál téren. Az eső mindjárt elered. A léptek egyre szaporábban verték a kövezetet. Csak egy ember nem mozdult. Ott ült türelmesen a lámpaoszlop tövében, sapkát tartott maga előtt, és koldult. • Már évek óta nem volt tavasz. Úgy ment át a hóesés kánikulába, hogy a ruhatárat se volt idő átváltani. Most viszont itt van a tavasz minden jellegzetességével. Mégse bolondult meg annyira az időjárás? Nem, az talán nem. Viszont az évszakokhoz igazodó ruhatárak között egyre kevesebb az átmenet. Tavasszal, ahogy egyre nő a nappal az éjszakához képest, gyakran képzelem el a Naprendszert, és benne a Földet, ahogy egy hosszú pálcával, az észak-déli tengellyel átdöfve kering a Nap körül, s a tengely dőlése úgy alakul, hogy még hosszabb és hosszabb legyen itt a nappal. Ha két mutatóujjunk ujjbegyeit e tengely végpontjaihoz érintjük, nagyon is jól érezni, ahogy a tengely forog a bőrön, érezni, ahogy forog a Föld. Űrhajósokat kérdeztek a tévében arról, milyen érzés volt kívülről látni, megpillantani a Földet? (Talán ez esetben helyénvaló az újságírói kérdés; Milyen érzés volt?, legtöbb esetben viszont amatőrség.) Minden képzelőerő azt súgja, kívülről látni a Földet, s ezáltal látni a sötét és göibülten is végtelen világegyetemet, valami olyan „láthatás", amihez kevés hasonlót tudok elképzelni. Az űrhajósok szerint olyan élmény, amit mindenkinek át kellene élni. Amikor visszatértek, mindent másképp láttak - mert látták kívülről. Ugyanolyan másképp és kívülről - teszem hozzá -, mint aki a klinikai halálon átesve tér vissza az életbe, s aztán valamiféle kegyelem lesz rajta úrrá, mintha a személyiség egy reá ható elektromágneses tér által átrendeződnék. De mielőtt elmerülnénk az általánosítás misztikájában, derüljön ki, hogy nem mindegyik űrhajós volt ezen a véleményen. Az egyik például kifejezetten hiányolta az űrből a hamburgert. Honvágya volt a kecsapos sült krumpli után. Nem vagyunk egyformák, és talán egyenlők sem. Ennél nagyobb különbséget ember és ember között elképzelni se tudok. • Ha kellőképpen szigorú lennék, naplón kizárólag azt érteném, ami kívülem történik. Például azt, hogy láttam, hogyan tolat neki egyik kocsi a másiknak, és hogyan tolja arrébb néhány centit úgy, hogy a sofőrön és rajtam kívül ezt nem látta senki. A szemünk összevillant, de nagyjából ennyi ideig tartott az egész, aztán már fordult is tovább. Akkor most mi a szigorúság? Melyik az igazi történet? Az, hogy az autók találkoztak, vagy az, hogy a szemünk összevillant? Vagy az, amit erről hat év múlva gondolok? Lehet, hogy volt élet a Marson? Ha volt is, ma már nincs. Az életnek nyoma van a vörös bolygón. Én úgy emlékszem, tavasszal ültünk az éjszakai égbolt alatt, a Fiastyúktól kezdve mindenféle csillagképet megtaláltam, sőt még a Marsot is. Ez elég lehetetlennek tűnik, de emlékszem egy vörös gömbre az égen, amit Marsnak neveztem. A nagy családi ebédeken legtöbb szó a világegyetemről, az űrkutatásról és kozmológiáról esett, úgyhogy biztos voltam benne, hogy a férfiak mindig Ilyesmiről beszélgetnek, tartottam magam a trendhez, témáimat ezekből választottam. Nagyapám elképzelhetetlen színűre borsozta a levest, a végén izzó vörösre köhögte magát, és amikor végre meg tudott szólalni, úgy emlékszem, az üres tányér fenekén nézve a virágmintát, azzal lépett be a társalgásba, hogy ő továbbra se tudja elképzelni a végtelent. Különös kapcsolat ez a végtelenben: a tanyavilágban, ahol élt, ahol a ház, a gyümölcsös, a kút, a kertje állt, ahová visszatért a II. világháborúból, ma nyoma sincsen semminek. Üres szántó. Viszont a Marson vannak nyomai az életnek. Talán a negyedik vagy ötödik alkalom, hogy naplóírásba fogok, de eddig mindig abbahagytam. Pontosabban: meghiúsult. Nem láttam különösebb különbséget a napló és más írásmű között. Nem láttam különbséget megtörtént és nem megtörtént eset között. Lehet, hogy mindig is naplót írtam? Az asztal nem tud asztallá változni, mert már az? Az asztal folyamatosan változik, csak mindig asztal lesz belőle? így aztán tényleg nehéz naplót írni, ha még az asztal Is... Ennyire rémült tekintetű állatot még nem láttam. Ült velem szemben az udvaron éjjel a szénfekete macska, és olyan tágra nyitotta a szemelt, mint az ember, mikor valami egészen elborzasztót lát. Engem nézett. De ki tudja, mit látott!? Körülbelül és nagyjából ma van 15 éve annak, hogy a Délmagyarországnak dolgozom. Ha ezt szorozzuk tízzel, az már 150 év. Nem semmi, és csak tízzel kellett szoroznunk.