Délmagyarország, 2004. május (94. évfolyam, 102-125. szám)

2004-05-29 / 125. szám

Szombat, 2004. május 29. SZIESZTA 23 „AMIKOR 1959-BEN IDE HELYEZTEK, NEM GONDOLTAM, HOGY EGÉSZ ÉLETEMET VIDÉKEN FOGOM ELTÖLTENI" A szegedi színészkirály monológja Pesti srácként csak az akkoriban minden pályakezdő színészre kötelezően kimért kétéves vidéki száműzetést szerette volna letölteni a Szegedi Nemzeti Színházban. Az 1959-ben köttetett kényszerházasság negyvenöt éve tartó szerelemmé vált. Király Levente, Szeged Kossuth-díjas színészkirálya a jeles évforduló apropóján mondta tollba monológját. „Kész vagyok meztelenre vetkőztetni az érzelmeimet" FOTÓ: HOLLÓSI ZSOLT - Szerencsés vagyok, mert egész életemben azt csinálhattam, amit rajongva szeretek. A színház belülről nem csupa csillogás-villogás, felhőtlenség. Sokan elhazudják a nehézségeit. Ha tehetségtelenül kerül valaki a pályára, az rettenetes személyiségtorzuláshoz vezethet. Aki nem azért akarja megmutatni magát, mert el akar mondani valamit, hanem azért, mert mindig önmagát akarja látni és láttatni, annak olyan tulajdonságai alakulnak ki, amelyek az egész életét megkeserítik. Számomra a családom az első, és utána jön a színház - talán ezért nem bolondultam bele, legfeljebb a szeretetébe egy kicsit. Kétkedő természettel áldott meg az Isten, ezért soha nem tudtam kényelmesen, elégedetten hátradőlni. Az idegrendszerem és az agyam nem engedte. Ennek köszönhetem, hogy az idővel együtt tudtam haladni, fejlődni, továbblépni. Ma is minden szerep kihívás. Örökké kételyeim vannak. Ma is órákig tudok rágódni egyetlen mondaton: hogy lehetne úgy elmondani, hogy a nézők biztosan megértsék. Amikor 1959-ben Szegedre helyeztek, nem gondoltam, hogy az egész életemet itt fogom eltölteni. Két kis bőrönddel leszálltam a gyorsvonatról, és amikor megláttam a pályaudvar lepusztult épületét, azt mondtam magamban: Atyaúristen! Ez is város? Bementem a színházba, ahol kedvesen fogadtak. Megkérdeztem a titkárnőtől, hol fogok lakni. Azt felelte: ahol lakást talál magának. Nem találtam. Három hónapig a régi Hungária Szállodában laktam, majd négy éven át fizettem a szobaszámlát. Kitűnő színészkollégákat találtam itt: Kátay Bandi, Kaló Flóri, Dómján Edit, Lehoczky Zsuzsa, Mentes József, Pagonyi Nándor, Kovács Jancsi voltak a társulat meghatározó tagjai. Egészen más világ volt, amikor mi kezdtük a pályát. Mások voltak a súlypontok. Ami nem változott az életemben: a színház fontossága. Afőiskolánfan tasztikus művészemberek tanították a mesterséget. Gellért Endre, a színész főtanszak vezetője, a Nemzeti Színház akkori főrendezője a Sztanyiszlavszkij-módszert követte: megtanított bennünket beszélni, szituációérzéket alakított ki bennünk. Ez nálam olyannyira sikerült, hogy máig csak úgy tudok szöveget tanulni, ha szituációba helyezem. A fiatal Szinetár Miklósnak sikerült megértetnie velünk, hogy a színjátszás nem lehet munka. Játék - még ha olykor véresen komoly is. Imádtuk a helyzetgyakorlatait. Apáthy Imre, Sulyok Mária, Básti Lajos is tanított bennünket. Ezen a pályán mindenért meg kell küzdeni, miközben minden folyamatosan változik: a nézők, a színház és a színészek. Ma már nem lehet úgy játszani, mint régen, felpörgött a világ, a színpadi tempó is egészen más. Az érzelmeket, indulatokat megélni ma is ugyanaz, csak nincs idő rá, hogy szép lassan elkezdjenek burjánzani. Sok olyan dolgot, ami régen a szemérmesség bugyrába volt rejtve, és csak sejtetni volt szabad, most nyíltan meg kell mutatni. Ha az érzelmekről van szó, nincs bajom vele, de vannak, akik ezt pusztán a fizikai megjelenítésre értik, amit nem túlzottan kedvelek. Nem attól erotikus valami, hogy mindent megmutatunk. Az igazi erotika a fejben és az érzelmekben születik meg. A pőre-puszta színpadi meztelenség érzelmi töltés nélkül csak kutyakomédia. Utálom az öncélú polgárpukkasztást, a trágár beszédet, de meglehet a funkciójuk, ha valami fontosat fejeznek ki a figurából. Ilyenkor nem vagyok prűd. Az érzelmeimet bármikor meztelenre hagyom vetkőztetni. Különösen, ha olyan rendezővel dolgozhatom, aki érzékeny, és segít leküzdeni a szemérmességemet. A mi mesterségünket nem lehet nagy kihagyásokkal művelni, mert kimarad az ember a folyamatokból, a lelki tréningből. Ez a veszély engem sohasem fenyegetett, mert mindig rengeteget játszottam. Ez fontos, hogy az ember ne csontosodjon be, rugalmas maradjon és nyitott az új dolgokra. Ma már idős embereket alakítok, szerencsére elég változatos figurákat. Csodálatos érzés, hogy megadatott a sorstól: szeretett egykori osztálytársammal, Pásztor Erzsivel, akivel a diploma után negyvenöt éven át még csak nem is találkoztunk, most, amikor megöregedtünk, egy olyan darabban játszhatunk együtt, amiben két igazi emberi sorsot mutathatunk meg. Mondják, hogy a Kopogós römi bulvárdarab. Egyikünk sem úgy indult neki. Ez egy igazi, mély, a mai életünkről szóló nemes tragikomédia. Eszelősen jó Erzsivel, mert embernek és színésznek is nagyszerű! Rég fordult elő az, ami mostanában: megállítanak az emberek az utcán, hogy nem kapnak jegyet. Nem győzöm megnyugtatni őket: játsszuk a darabot szeptembertől is. A színész számára ez a legnagyobb ajándék. A közönség szeretetéért csináljuk. Erzsivel pőrére vetkőztetjük az érzelmeinket. Megmutatjuk a lehetőségeinket, a múltunkat - és bizony az előre látható, nem túlzottan kecsegtető jövőt is. A szegedieknek mindig fontos volt a színházuk. Nem véletlen, hogy amikor Helmer és Fellner egész Közép-Európát teleépítette, Szeged is kiizzadta, hogy neki is legyen egy gyönyörű teátruma. Ez a mentalitás átöröklődött a máig. A kérdés csak az, hogy egy ekkora város hogyan tud eltartani egy több tagozatú mamutintézményt. Biztosan nehezen, de ezt az áldozatot meg kell hozni. Ha kicsit is lecsípnek a költségvetésünkből, az nagy károsodásokat okozhat, mert színházat csinálni egyre drágább. A mindenkori színházvezetés kisebb-nagyobb elcsúszásokkal mindig igyekezett a város igényeit kielégíteni, a publikum ízlésének megfelelni. Mindenkinek meg kellett tanulnia, hogy Szegeden csak mindenevő színházat lehet csinálni, mert a város értelmiségi elitjének éppúgy adnunk kell valamit, mint a vonzáskörzetben élőknek. Nem könnyű megtalálni a műfajok, stílusok megfelelő arányát. Egy a fontos: szeretni kell a nézőt, aki időt és pénzt áldoz a színházra. Ma már óriási a csábítás, hogy inkább otthon maradjon, hiszen tengernyi tévécsatornából választhat, van videó és DVD is. Ezért már gyerekkorban jó előadásokkal meg kell szerettetnünk az élő, hús-vér emberek játékát. Ezt az élményt ugyanis nem pótolhatja semmi. Aki ezt a „fertőző betegséget" gyerekkorában megkapja, egész életében színházba járó ember lesz. Úgy megszerettem Szegedet, hogy hosszú ideje már csak itt tudom elképzelni az életemet. Minden korszakban, a legnagyobb válságok idején is létrejöttek nagyszerű produkciók, amelyek meghatározók voltak. Eljátszhattam Mercutiót, Mitch-t A vágy villamosából, Keant, a színészt, Tevjét, a tejesembert, Svejket, az ügynök Willy Lomant, a dobozolós Tótot, Falstaffot és Galileit. Mindig szükség volt rám. A szerepeim olyanok, mintha a gyermekeim lennének. Érzelmes ember vagyok, könnybe lábadt a szemem a Kossuth-díjtól és az utóbbi időben kapott sok elismeréstől. Nem ezekért csinálja az ember, de jó megkapni, mert ez a legkonkrétabb visszajelzése annak, hogy bizonyára jól teszem a dolgom. Nincs annál csodálatosabb érzés, ha az ember egész életében azt csinálhatja, amit szeret - és még el is ismerik. LEJEGYEZTE: HOLLÓSI ZSOLT PÜNKÖSDI JELKÉPEK, HAGYOMÁNYOK, SZERTARTÁSOK Nyá királykodás, evangélium A pünkösdi rózsa a tavasz és a bőség jelképe FOTÓ: SCHMIDT ANDREA A nyár „elővarázsolásának" és köszöntésének ősi, pogány képzetei, mágikus célzatú praktikái, vidám népünnepélyek hagyományai ötvöződnek a pünkösdben zsidó hálaünnepi elemekkel és a kereszténységnek a Szentlélek eljövetelét dicsőítő, egyházalapítást köszöntő szertartásaival. A természet megújulását dicsérő, a termékenységet, egészséget mágiákkal biztosítani igyekvő réges-régi népünnepélyek titokzatos elemeiről, szokásairól manapság már igen keveset tudunk, de azt biztosan, hogy bennük gyökerezik a nyárelő legfontosabb ünnepe, a pünkösd. A valahai római Floralia ünnep rituáléi, szokásai „civilizálódtak", de közülük máig a pünkösdhöz kötődik például a kivirulás ősi jelképeként a zöld ág, amivel az ünnepen ékesítik a házakat, portákat, templomokat. (A szegedi tájon a zöld ág régebben fűz volt és bodza, később pedig a tavasz, a bőség, a méltóság jelképe, a pünkösdi rózsa.) A víz megtisztító, egészséget biztosító erejébe vetett ősrégi hit érhető tetten a pünkösd hajnali mosakodás szokásában. A szegedi lányok még a múlt században is a Tiszára jártak ilyenkor megfürödni, és követték (bár eredetét nem ismerték) az ősi analógiás varázsló szokást is, hogy a fűzfák alatt fésülködtek, kívánván, legyen olyan szép, hosszú és egészséges a hajuk, mint a fa ága. A harmattal történő hajnali mosakodás itt-ott máig él, mert még vannak, akik azt tartják, a pünkösdi harmat szépséget ad, szeplőt űz. Egészséget, szépséget biztosító célzattal ezen ünnepnapon a mosdóvízbe sok helyütt kerül pünkösdi rózsa. A termékenység- és egészségvarázsló zöld ágakkal némely vidékeken ma is megveregetik az állatokat vagy feldíszítik őket. Az ősi mágiák nyomán a pünkösdi zöld ágnak később is „hatalma volt": megszárították, eltették például a bodzát, mert úgy vélték, a szélütött embert az ág füstjével meg lehet gyógyítani. A templomot díszítő pünkösdi rózsákat is szokás volt megszárítani, és később a betegeknek főztek teát belőlük, vagy az ivóvizükbe tették a gyógyulás reményében. Az ősi népünnepélyek szertartásszerű szokásaival rokoníthatók a férfiak már-már barbár vetélkedései, a lovagi hagyományokhoz is kötődő, a pünkösdi király címért folyó versengések. Az „öldöklő küzdelem" (melynek során volt olyan vidék, ahol élő kakasokra dobáltak vagy lövöldöztek, gúnárnyakat szakítottak), a megalázó feladatokat is kitűző verseny a 18. században már ugyan tiltott volt, de csak lassan szelídült a virtuskodásból lóversenyes, szamaragolós, maskarás legényszórakozássá, illetve egy évre vagy egy báli éjre szóló királykodássá. Az utóbbi idők királyt, illetve a legszebb leány személyében királynét választó pünkösdi báljai nyilvánvalóan továbbélései az ősi népi mulatságok táncos rituáléinak. A nyárköszöntés ősi pogány elemei mellett a pünkösdben benne van a zsidó nép valahai, aratást megháláló, törvényhozást ünneplő hagyománya, s az ezek nyomán kialakult keresztény liturgia. Pünkösd ünnepét, a Szentlélek eljövetelét a keresztény világ a Krisztus utáni 2. századtól tartja. A középkorban a Szendétek eljövetelét a templomokban kürtzúgással jelezték, a szószékről a tüzes nyelveket jelképező égő kócot hullattak le, illetve fehér galambokat engedtek el. Később a „tüzeskedést" piros rózsaszirmokkal szimbolizálták. S a pünkösdhöz hozzákapcsolták az újtestamentumi törvényhozásra való megemlékezést, és deklaráltatott, hogy ez a jeles nap a keresztény egyház megszületésének ünnepe. SZABÓ MAGDOLNA