Délmagyarország, 2004. március (94. évfolyam, 51-76. szám)

2004-03-20 / 67. szám

¡SJVyiiu" '«»'"wo svlöiöi Iddfcynirnoilé u SZIESZTA 2004. március 20., szombat HATVAN ÉVVEL EZELŐTT VONULTAK BE A NÉMET CSAPATOK HAZÁNKBA Észrevétlenül az országot Hatvan évvel ezelőtt szállták meg a német csapatok Magyarországot. Az ország ismételten elveszítette függetlenségét, és elkezdődött a 20. századi magyar történelem legszörnyűbb tragédiája. Német gépesített alakulatok és páncélosok gördültek végig Budapest utcáin 1944. március 19-én vasárnap, József-nap álmos reggelén. Az utcán lézengők szájtátva figyelték a szövetséges haderő komor hangulatú, fenyegető bevonulását. Virradatkor ejtőernyős-alakulatok vették birtokba a repülőtereket, stratégiai fontosságú létesítményeket és a Tisza átkelőit. Hajnali 4 óra tájban Belgrád felől 3, Zágráb irányából 2 gyalogos-, Bécs körzetéből 2 páncélos- és Krakkó térségéből 1 motorizált hadosztály lépte át a határt. A Wehrmacht katonái ellenállás nélkül megszállták a főváros hídjait, a rádió és a rendőrkapitányság épülettömbjét. Fegyverbarátság A vezérkari főnök hajnali utasítása alapján a magyar csapatokat visszavonták laktanyáikba, egyedül az újvidéki garnizon tanúsított némi ellenállást, néhány lövést leadtak, de összességében a Margaréta-hadművelet teljes sikerrel és vértelenül zajlott le. Igaz, Budapesten, Attila körúti házában Bajcsy-Zsilinszky Endre revolverrel fogadta a német pribékeket, rövid tűzharcot vívott velük, két golyótól találva rogyott le, s a rendőrök elhurcolták a sebesült ellenzéki politikust. Az utcán még azt kiabálta a köHorthy és Hitler találkozója, valamint a bevonuló német katonák a budai várban. Az akció időpontjául március 19-ét választották, mivel úgy gondolták, vasárnap kevésbé lesz cselekvőképes a magyar vezetés zömbösséget színlelő járókelők felé: „Éljen a független Magyarország!" A Gestapo emberei aznap sok németellenes képviselőt, újságírót, közéleti személyt és zsidó nagytőkést letartóztattak. A számukat mégis kevesellték feletteseik, így a budapesti telefonkönyvből találomra kiválasztottak további 200 ügyvédet és orvost, akik nevük alapján zsidónak tűntek. Az angolszász szövetségesekkel titkos tárgyalásokat folytató Kállay-kormány lemondásra kényszerült. Minden gyűlést betiltottak, a rádió napokon át csak német és magyar katonadalokat sugárzott. Bethlen Miklós, a jeles politikus azt javasolta az egérfogóba került kormányzónak, Horthy Miklósnak, hogy új minisztereket ne nevezzen ki, így jelezze, hogy nem ismeri el a náci megszállást. Ám hamarosan Bethlen lába alatt is forróvá vált a talaj, március 22-én testőr őrnagyi egyenruhában, katonai autón, sofőrrel hagyta el a rezidenciát, s Vas megyében rejtőzött el az egyik barátjánál. Horthy nem fogadta meg bizalmasa szavait, másnap feleskette a németek elkötelezett híveként számon tartott Sztójay Döme kormányát. Sőt kommünikéjében kimondta, hogy a hitleri haderő kölcsönös megegyezés alapján érkezett Magyarországra, s a magyar-német fegyverbarátság megbonthatatlan. Hinta-palinta A Kállay-kormány jellegzetes hintapolitikája szellemében igyekezett eleget tenni a német követeléseknek, de hajlandónak mutatkozott a különbéke megkötésére. Azt kívánta, hogy a szövetségesek garantálják, a szovjetek nem vonulnak be az országba, adjanak ki nyilatkozatot a jövendő magyar határokról, s ismerjék el a fennálló rendszert. Á megegyezés érdekében a magyar cenzúra törölte a Wehrmacht oroszországi hadijelentéseiből a magyar alakulatok helytállására vonatkozó részeket, hogy ezzel is kisebbítse háborús részvételünket. A Führer utasítására a német vezérkar már 1943. szeptember 30-án elkészítette a Margaréta-tervet Magyarország megszállására. Ekkor még számolt román és szlovák részvétellel is, ám csatlósai területi követelésekkel léptek fel, ezért inkább lemondott a szövetséges csapatok bevetéséről. A döntő pillanat akkor érkezett el, amikor a szovjet erők átkeltek a Dnyeszteren, majd 1944. március 4-én Tarnopolnál sikeres offenzívát kezdtek. Négy nappal később Foertsch tábornok Bécsben ütötte fel főhadiszállását, hogy irányítsa a megszállási hadműveleteket. Kormányunk hétköznap is tétlenül figyelte a német csapatösszevonásokról szóló szaporodó híreket. Hitler felkérte Horthyt, hogy keresse fel a klessheimi kastélyban március 18-án. A megérkezés után a vezér árulással vádolta a magyarokat, késhegyig menő vitát folytatott a kormányzóval, bejelentette neki, hogy kiadta a parancsot Magyarország megszállására. Mire a különvonata hazatért, már kész tények elé állították, vezérkari főnöke révén utasította a magyar haderőt, hogy ne használjanak fegyvert. Magyarországon állomásozó egységeink: 9 gyalogos-, 2 páncélos-, 1 lovashadosztály számbelileg felülmúlták az invázióra öszszeszedett német különítményt, ám mégis csak Náday tábornok mutatott némi hajlandóságot az ellenállásra. A megszállás ára A Sztójay-kormányba bekerültek a németek bizalmi emberei, a belügyminisztériumban nemzetiszocialista államtitkárok diktáltak. A miniszterelnök parlamenti bemutatkozó beszéde már sejtette az ország balsorsát, a végsőkig folytatandó háborút: „Győzni fogunk, mert győznünk kell és győzni akarunk!" A megszállás költségeit is a magyaroknak kellett megfizetniük és további 3 milliárd márkát szivattyúztak ki a magyar gazdaságból a nácik 1944 októberéig. HEGEDŰS PÉTER-SZABÓ ZOLTÁN P0DMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... Webber nagy levegőt vett, látszólag megkönnyebbült a sírástól, hátát a pad támlájának vetette, adtam neki egy zsebkendőt, kifújta az orrát, bányászott is egyet zsigerből. Ebből minden jó szemű ember látja, magán kívül kizártnak tekinti a világot. „Mi történt?", faggattam a nagymestert találkozásunk örömére. Ajkait csücsörítve, fejét lassan hátra döntve a fölötte lévő ágbogakra tekintett. „Isten?" kérdeztem kisvártatva, „ne is törődj vele", kezdtem a vigasztalást, „némelykor úgy rendezi, mintha elhagyott volna, némelykor meg mintha te magad lennél az isten, szarjál bele egy kunkorit, ez mind csak a te érzékenységed, pajtás, isten semmit nem érne a te érzékenységed nélkül, te vagy az ő hatalmának egyetlen médiuma, kicsit megszorongatod a tökeit, majd észhez tér". De Webber csak csóválta a fejét, pici könnye megint szemsarokba szökött, és csak ennyit mondott: „Nem isten, a galamb." „Figyelj", folytattam, és éreztem, milyen jót pihentem az éjjel, szinte teljesen újjászülettem, ha most kéne meghalnom, bizony nagyon bántana. „Figyelj, ezek csak szimbólumok, galamb vagy isten, egyre megy, végül is isten is szárnyas lény, ha úgy vesszük, vagyis inkább szárnyas, mintsem gyalogos parajelenség." „A galamb", folytatta egyre gyöngülő hangon Webber. „Mi a f... van a galambbal?", láttam, leragadt, mint árnyék a forró aszfalton. „Az asszony nem enged be, ha nem viszek neki egy galambot", mondta Webber, és újra könny öntötte el a szemét, sós könny, akár a Holt-tenger maga. „Csak nem arra gondolsz?", gyanítottam valamit. „De-de-de", s könnyei mögött jókorát röhögött. „Elég modern feleséged van", közöltem vele, mintegy kifejezve, hogy művészi ambíciói mellett nem ártott volna a gyakorlatiasabb dolgokban is jártasságot szereznie. „Öregszem, máshogy értem már a szavakat." „Látod, ez szép tőled. Már nem geijedsz annyira. De mégis, ha nem találod túlságosan megalázónak, mit mondott az asszony? Konkrétan." Webber a vállam fölött egy kicsavart derekú aktszobron pihentette a tekintetét, majd hirtelen az arcomba kapta a szemét. „Azt mondta: Te, Andrew Lloyd Webber, most, hogy ezredszerre hallgattam meg a Macskákat, elbizonytalanodtam. Mit tudsz te a macskákról? Emberi szimbólumokat bújtatsz beléjük, miközben a macskát kiüresíted. Hová lett a macska? Hova raktad, Webber? Ezzel etetsz engem? Gyerünk, látni akarom, hogy elmélyülsz a macskák életében, pontosan szeretném látni, mindennek a fordítottját, hogy lényed macskává lényegül. Menj és fogj egy galambot! Addig ide be nem teszed a lábad, amíg nem állsz négykézláb az ajtóban, szádban egy verdeső galamb véres szárnyát tartva." És Webber mélységesen mély, a föld felszíne alól jövő, bugyborékolós sírásba kezdett. Megvártam, míg lecsillapul. „Erre te?", kérdeztem, mint férfi a férfitől. „Nem volt választásom." „Ne-e-em?" „Becsukta mögöttem az ajtót." „A sajtó tudja már?" „Nem, nem hiszem." „Nézzük a dolgok jó oldalát." És ezen elgondolkodtam. „Szereted a feleséged vagy csak a szürke és banális nagyvilági konvenció köt hozzá." „Szeretem." „Ez nem volt túl meggyőző, de kezdő iránynak jó lesz." „Kezdő iránynak?" „Ha szereted, galambot kell fognod." „Én megmondom őszintén, állatkereskedésre gondoltam." „Na, ebben tévedtél. A feleséged ugyan nem mondta, de én biztosra veszem, hogy ő nem házi galambra, hanem vadgalambra gondolt; nem verébre és nem struccra, hanem vadgalambra." „Nem tudsz te túl sokat a feleségemről? Ki vagy te egyáltalán, te gyerek. Tudod, kivel beszélsz?" Judom. Egy rakás szerencsétlenséggel." „Na, megállj csak! Hogy beszélsz te velem! Szétrúgom a seggedet, te kis vakarcs! Kitépem a szemöldöködet, és mély kútba szóróm mind egy szálig!" „Ez az, Webber úr, látja, kezd életre kelni." Akkor Webber fölugrott a padról, és a súlyos, páncélszerű bőrkabátban megpróbált a valagamba rúgni, de ami neki egy mozdulat volt, az alatt én százat is megcsináltam. „Ki készítette ezt az agyrém szobrot, he? Szegény nő teljesen ki van csavarodva, mint egy banán." „Na látja, Webber úr, már talpon Is van, ideje megküzdeni a feleségéért, és bizonyítani a művészi teljességet, nemcsak macskából ember, de emberből macska is reális művészi vágyálom." „Mit javasolsz?", kérdezte Webb, arcán macskaherényi pásztortüzek gyúltak. „Fel kell másznia, és elkapni a galambot", mondtam, s friss ruháim előtt karba fontam a kezem, mint ki elmondta végső jó tanácsát. „Nem tudok fára mászni. Soha életemben nem másztam fára." „A tejet szereti? A nyers húst?" „Micsoda?" „Talán még későn is eszmélt a felesége." „Hogy érted ezt?" „Benned, Webb, semmi macska nincsen, ráadásul, ha jól emlékszem, még oroszlán se vagy a horoszkópod szerint." „Mit tudom én, mi vagyok!" „Másznod kell, öregem!" „Nem mászok." Mutató ujjamat az orrom alatt a számra helyeztem, s mélyen magam elé néztem. „Akkor vesd le a kabátodat!" „Kabát nélkül se mászok." „Vesd csak le!" Nagy nehezen kibújt a hatalmas, barna kabátból, súlya az öt kiló felé közelített. A padra terítve összehajtogattam, az övével körbetekertem, szorosan meghúztam, és az így kapott szerkezetet lógatva a kezébe nyomtam. „Mi ez?", kérdezte. „Parittya", válaszoltam, „parittyaszerú gyilkos fegyver." Webber tekintete elhomályosult, majd ismét fény gyúlt benne, elhomályosult, fény gyúlt, és így tovább, mintha rulettgolyó köröznék odabent, s rövid pillanatonként esélyt kapna, hogy a megfelelő rubrikában végezze. Aztán megállt. Nyert. „Szóval, üssem le a galambot?", kérdezte. „A macskák ugyan másképp csinálják, de szerintem tanulságul bőven elég lesz remegő ajkaid közé csippenteni az élettelen, vérző állatot."