Délmagyarország, 2004. február (94. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-28 / 50. szám

Az Országgyűlési Könyvtár l^fiBnányából törölve NAPI MELLÉKLETEK Hétfő A DÉL SPOSTJA Kedd A PÉNZ BESZÉL, Szerda Csütörtök BIZALMASAN Péntek WWW.DELMAGYAR.HU SZŰCS JUDITH A FÉLÉNK FÉRFIAKRÓL ÉS A MEGUNHATATLAN SLÁGEREKRŐL Ötvenéves, több mint harminc éve van a pályán. Szűcs Judith azonban a mai napig imádja szórakoztatni közönségét, legyen szó elegáns házaspárokról, békefenntartó katonákról, vagy szigetlakókról. Múlt szombaton Szegeden lépett fel. Miközben készül születésnapi lemezére, azt mondja: lehet, hogy lassan átadja a stafétabotot lányának. - Nemrég a Koszovóban állomásozó 300 magyar békefenntartó meglepetésvendége volt. Nem érezte úgy magát, mint Marilyn Monroe a sok kiskatona között? - Dehogynem! Látszott rajtuk, már nagyon várták, hogy egy nő szórakoztassa őket. Ráadásul ugyanúgy felemeltek engem is a fiúk, mint az amerikai katonák annak idején Marilynt, de éreztem, hogy félve tették. Nagyon aranyosak voltak. Már az is nagy élményt jelentett, hogy együtt laktam velük a támaszponton, a külön kis lakosztályomban csupán egy pici zuhanyzó, egy toalett és egy kólával feltöltött hűtőszekrény volt, tudták, hogy azt szeretem. - Ön a '70-es, '80-as évek egyik magyar szexszimbólumának számított. Az előnyei mellett nem volt terhes ezzel együtt élni? Szűcs Judith: A férfiaknak általában meg sem fordult a fejükben, hogy én akár szabad is lehetek. Azt hiszik, ez a nő megközelíthetetlen FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT - Számomra soha nem jelentett ez problémát. Éppen az a nyomasztó, ha az embert nem ismerik meg. Siker a Szigeten - A férfiak sem „nyomultak" zavaróan? - Képzelje el, nem. A férfiaknak általában meg sem fordult a fejükben, hogy én akár szabad is lehetek. Sokszor megesett az életemben, hogy éppen senkim nem volt, pedig ha ezt tudják, összejöhetett volna a dolog. Szerintem félnek tőlem, azt hiszik, ez a nő megközelíthetetlen. - Tavaly vendége volt a Sziget fesztiválnak. Milyen volt ott fellépni? - Ilyen élményben még nem volt részem. Akkora siker volt, hömpölygött a tömeg, mintha lezuhanyoztam volna, annyira megizzadtam a tömött sátorban. A fiatalok velem együtt énekelték a régi dalaimat, az Eleonórától kezdve a Zorbáig. Egy óra hosszáig tartott a fellépésem, s a végén nem akartak leengedni a színpadról. Már kezdtem kifogyni a repertoáromból, s olyan számokat kellett előadnom, amiket már nem is emlékszem, mikor énekeltem utoljára. A srácok közben meg akarták fogni lentről a kezemet, erre bejöttek a biztonságiak. Születésnapi lemez - Pedig a szigetlakók nem feltétlenül jelentik az ön törzsközönségét. Nem félt előtte, hogy - finoman szólva - nem fog tetszést kelteni? - Egyáltalán nem, mindig bízom a közönségben. Nemrég felléptem például egy igen elegáns helyen, csupa jól öltözött ember előtt. Eleinte mindenki visszafogottan üldögélt, majd az addig komoly közönség egymás vállát fogva rótta a köröket a Zorbára. - Dalainak nagy része, melyeket máig énekel, évtizedekkel ezelőtt születtek. Mennyiben szükséges ezeket a mai ízlésnek megfelelően átalakítani? -Alapvetően nem változtatunk rajtuk, csak hozzátesszük a hangszereléshez azt, amit a mai trend megkíván. Egyébként az ötvenedik születésnapom alkalmából épp készülök egy új lemezre. Azt tervezzük, hogy énekelek egy duettet a Bon Bon együttessel és a lányommal. - Őt is érdekli ez a pálya? - Hogyne. Énektanárhoz, tánctanárhoz jár. Szeretném, ha bemutatkozna a közönségnek. Szeptemberben pedjg önálló műsorral akarok előállni, közösen azokkal, akik egykor nekem írtak dalokat, többek között Szikora Robival, Menyhárt Jánossal. Nem játszik rá a sztárságra - Ha egyszer abbahagyja az éneklést, mi miatt dönt majd úgy? - Már azt hittem, lassan fel kell hagynom az énekléssel, de egyelőre nem sikerül, annyi a meghívásom. Azért sem igazán gondolkodhatok ezen, mert az emberek jobban szeretnek, mint valaha. Érzem a rokonszenvüket, mosolyognak, látszik a szemükben a szimpátia. Bár soha nem voltam tisztában azzal, mi is az, amit számukra nyújtok, ahogy azt sem tudtam soha, milyen stílust képviselek. Ahogy viselkedem, az számomra természetes, nem játszom rá a sztárságra. PATAKFALVI DÓRA SZERKESZTI: 2004. FEBRUÁR 28. mint valaha WERNER KRISZTINA, HEGEDŰS SZABOLCS 15 másodpercig a boltban Tehát van ez a kicsi, irtózatosan drága bolt a sarkon, és este volt, durva lópokróc az égen, jég alatta, és be kellett a boltba menni. Tehát bementem. A parizerestag ott ült a pénztárgép mellett. A parizerestag azért parizeres tag, mert általában a felvágottakkal, kolbászvégekkel, meg a sajtokkal harcol, levágja őket, lekardozza, viszont most rábízták a pénzt. Vegye be a sok forintot. Vételezzen. Adjon aprót, ütögessen. A parizeres tag szemüveges, lóarcú és még fiatal ember. Egy fiatal, magas.férfi, még ülve is magas, és a szemüvegének piszkos sárga nyerge van, nem túl sok dioptria, de azért valami nem stimmel a látványvilágban. Eddig eltelt egy másodperc. Mondom, egy. Ekkor köszönök először. Jó napot kívánok, mormogom. És biccentek a homlokommal, és útjára engedek egy tartózkodó, ám érzésem szerint mégis csak humánummal átfényezett mosolyt, egy olyan hétköznapi szaloncukor-villanást. Nos tehát, ennyi megtörtént. És nézek a tagra, aki doktorfehér kötényben ül a pénztárgép mögött, és aki nem mozdul. Semmi nem mozdul rajta, mozdulatlan a szeme, a tekintete, a szája, és az arca elnyúlt, mintha húztak volna rajta egy erőset a tervezéskor. Mert persze valahol minden embert megterveznek, még mielőtt beleköltözhetne az evilági struktúrába a szentlélek. Ez a tag legyen barom, ez a másik tag okos és fölényes, jól van, ez meg érezze állandóan pocsékul magát, ennek meg szerkesszünk egy kis depressziót a hátára, ennek meg Idióta derűt, ennek meg lóarcot. Satöbbi. Mondom, köszöntem. Úgy köszöntem, ahogy illik, és aztán vártam kicsit, a lófejű tag nem mozdult. Azt gondoltam, nem hallotta. Mert eltűnődött. Ül a pénztárgép mellett, és azon jár az esze, hogy egy nagy mellű svéd lány az előbb tízezressel fizetett. Vagy egy dán lány, egy amerikai, Clevelandból tokaji bort vett, szalámit, gyulai kolbászt. Mert különben a bolt a turisták csapásán helyezkedik el, és ő, a lóarcú tag néha milánói dlgóknak akar eladni magyar mozzarellát, és ilyenkor kiröhögik. Si, si, si, és höhöhö. Vagy arra gondol, hogy az anyjukat nekik. Hogy kinek? Hát nem mindegy, valakinek, akárkiknek, csak mert ebben az országban mindig akadnak olyanok, akiknek az anyját lehet szidni, és kell is, vélhetően. Nem, most ne gondoljon semmire ez a tag, gondolom azonban erre én, és ekkor újra köszönök. Jó napot kívánok! E második üdvözlést már valamivel hangosabban mondom, gondosabb artikulációval, és Igen, rendben van a hangok aránya Is, na és a mosoly Is jóval jelentékenyebb. Szerintem egy ilyen köszönés után felveszik az embert a színművészeti főiskolára, elsőre. Vagy azt mondják, szedje, polgártárs, tele a kosarát, töltse meg, bármit vihet, angyalvért, pokolkaviárt, ördögtalp ostyát kilóra, ma nem kell fizetnie, olyan szépen köszönt. Hanem azonban. Azonban a tag csak néz, még mindig néz, azóta néz, hogy beléptem, és köszöntem 2 - azaz két alkalommal, tehát vagy tíz másodperce, és semmi nem mozdul rajta. Ez egy szobor? Most akkor mi van. A tag arca, mint a jég, fagyott, egy élőhalott, egy hétköznaphulla ül a pénztárgépnél, és semmi. Nemhogy szólna, de még csak fuvallat sincs, ami megrebegtetné kese hajtincsét, ritkás szempilláját. Miféle depresszió, miféle fájdalom munkálhat benne?! Szegény lóarcúnak meghalt valakije. És most gyászol. Elhagyták, az előbb becsapták, rosszul adott vissza, ml tudom én. Hirtelen úgy érzem, nagyon távol van. Különben minden ember távol van, távolság, északfok, távolság, megint északfok, jó. Mindenki egy szikla csúcsán él, és onnan szeret vagy gyűlöl. Akit szeretsz, az Is milyen távol van. Nézed, fogod a kezét, beszéltek egymásnak, érzed az ajkai illatát, testének páráját, de azért távol van. Nesztek, közhelyek, nesztek! Jó, akkor most vissza a jelenbe, hozzá, a mozdulatlan és szótlan lóarcúhoz. Most mit lehet tenni. Egyáltalán nem tudom, mit lehet tenni. Hát akkor replay, harmadjára Is köszönök. És ekkor már jó hangosan, mintha az értetlenebb gyerekekkel, mint a kedves, ágyúsüket, fehér gallérkás öreg nénikkel, mint az adóigazgatóság rettenetes főosztályvezetőjével tenném, olyan hangos az üdvözlet. Nem üvöltve, de emelt hangon köszönök. A szavakat részletezve, külön hangsúlyozva, megnyomva, szinte ízlelgetve. Jó...napot...kívánok! És egy olyan mosolyt abszolválok, olyan kedves és nyílt, barátságos és tágas mosolyt, amelyben az egész világ elfér. Mert a világ jó, és az élet Is jó, és a sors csak a gyengéket és az értetleneket veri. Mosolyogni kell, és köszönni szépen, akár harmadjára is. Megtettem. Mármost történik valami? Nem, nem történik semmi. A tag lóarca ugyanolyan mozdulatlan, mint volt tizenhárom másodperce, amikor beléptem ebbe a boltba, az övébe, ahol egyedül van. Néz rám, mert rám néz, egyenesen az arcomba fúródik tekintetének mozdulatlan sugara, és nincs válasz. Nincs mozdulat. Nincs még egy sóhaj sem, semmi. És ekkor hirtelen bizonytalan és kiszolgáltatott leszek. És innen már csak egyetlen lelki rezdület a harag. Felszalad a vércukor, pezsegni kezd bennem az adrenalin, mint vizespohárban a vltamlntabletta. Hú, aztahétszázát! Az Ilyen mégolyan, mit tudom én, mi a fenét! Kezemben már a szomorúkék boltkosár. Hát lendítek rajta, s visszacsapom a többire, az oszlop tetejére, miközben a harag, mint valami gyors lefolyású járvány keserű vize, végigfut bennem, és elönti az agyamat és a lelkemet. Hát le vannak maguk szarva! Ezt mondom. Vagyis hát kiáltom már inkább. Többes számot használok önkéntelenül is, magukat mondok, mert egy bolt, vagy ml, mindig közösségi terep Is, több eladó, nők, vevők, leltár, vételezés, mit tudom én. Fogok én nektek itt pénzt hagyni, fogok köszöngetni, meg vigyorogni, hát nem! Nem fogok! És már fordulnék Is, amikor látom ám, hogy a mozdulatlan lóarcon történik valami, halvány remegés fut le a homlokról az álcsont irányába, a szem megcsillan, és egyszerre a tag eltátja a száját. Itt vagyunk már, Itt, a bolti tartózkodásom novellahosszú tizennegyedik másodpercében. És a félig elvált ajkak közt kibukik egy szó. És csak egyetlen szó. Mert megszólal a lóarcú tag, szól hozzám, megszólít, lezárja a témát, a tragédiát. Viszlát, mondja. SZÍV ERNŐ