Délmagyarország, 2004. február (94. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-14 / 38. szám

'^«ffeélOy ÖQésaCsA 14 ÖV.Ö1ÖÍ lódévnémollé SZIESZTA 2004. február 14., szombat 80 ÉWEL EZELŐTT ÖRÖKRE LEHUNYTA SZEMÉT A KOMMUNISTA IDEOLÓGUS Gombával mérgezték meg Lenint? A kérdés költőinek tűnhet, hiszen amikor 80 évvel ezelőtt, 1924. január 21-én a múlt század legmeghatározóbb kommunista ideológusa örökre lehunyta a szemét, orvosai a sorozatos agyvérzés következményeit állapították meg a halál okaként. A diktatúrák hírközlő szervei mindig is igyekeztek titokban tartani prominens vezetőik vagy éppen ellenzéki politikusok halálának körülményeit. Különösen így volt ez az egykori Szovjetunióban, ahol kényesen ügyeltek rá, hogy lehetőleg semmi ne szivárogjon ki a külvilág felé. A titkolózás persze még inkább gyanút keltett, s ezzel egy csapásra legenda született. Az utolsó „kenet" A „forradalom atyja" - aki ott sem volt műve születésénél halála előtt egy nappal még vadászott, másnap azonban már ki sem mozdult a Goriban álló dácsából. Általános levertségre panaszkodott feleségének és ápolójának, Nagyezsda Krupszkajának, aki kihívta hozzá orvosát, Gavril Volkovot. Lenin állapota délután sem javult, ezért beleerőltettek egy kis levest. Ekkor azonban már elkezdődtek a görcsös rohamok, amelyek az agyvérzés (vagy a mérgezés) legbiztosabb tünetei. Szapora légzése és égbe szökő láza a végső stádiumot jelezte, s valóban, a beteg arca hirtelen elvörösödött, s egy mély sóhaj kíséretében eltávozott az élők sorából. A párt mindenható vezérének testét nagy késéssel boncolták fel. A halott tüdeje, szíve és más életbevágóan fontos szerve tökéletes állapotban volt, gyomorfala viszont teljesen szét volt roncsolva. Ennek ellenére az emésztószervek tartalmát vegyileg nem elemezték. A boncnok szerint a légutak megbénultak, s öszszeomlott a vérkeringése. Már ekkor az a mendemonda járta, hogy lxmint Sztálin mérgezte meg. Tény, hogy betegsége alatt többször kért tőle ciánkapszulát, hogy ha fájdalmai elviselhetetlenek lennének, maga vethessen véget életének. Sztálinnak azonban úgy látszik, még szüksége volt rá. Volkov doktor, akit nem sokkal a pártvezér halála után tartóztattak le, cellatársának elmondta, hogy a beteg görcsösen szorongatott egy papírfecnit, amelyen alig kivehető kézírással a következő állt: „Gavriluska, megmérgeztek. Hívasd nyomban Nágyát! Mondd meg Trockijnak, mondd el mindenkinek!" Egy mai orvos szakértő szerint Lenint gombalevessel mérgezték meg, melybe szárított Cortinarius ciosissimust kevertek, ami halálos méreg. Ide nekem a tejesköcsögöt! A bolsevik párt mindenható vezérét nem először próbálták meg eltenni láb alól. Röviddel az 1917-es bolsevik forradalom után Lenin sofőrje éppen a szentpétervári Szimeon hídra hajtott fel, amikor hirtelen lövedékek kezdtek záporozni az autóra. Lenin ösztönösen lehúzta a fejét, de mellette ülő svájci elvtársa, Fiedrich Plattén súlyosan megsérült. A tucatnyi tettest ugyan nem sikerült elkapni, de a feltevések szerint vörösőrök voltak, akik azelőtt a cári hadseregben szereztek tiszti rangot. A bolsevikok igyekeztek minden olyan civil szervezetet, tiszti kaszinót és egyéb egyesületet betiltani, amelyet veszélyesnek tartottak saját hatalmukra nézve. így jártak az egykori Szent György Lovagrend tagjai is, akik sértve érezték magukat, hogy alapvető szabadságjogaiktól fosztották meg őket. A rend titkos tanácsa ezért úgy döntött, hogy a forradalom legfőbb ideológusán állnak bosszút. A merénylettel megbízott Szpiegy Protapopov nevű férfi volt. Az utolsó merénylet körülményei inkább komikusak voltak, ha ezt egyáltalán az akkori körülmények között állíthatjuk. 1919 januárjában Lenin Marija nővérével utazott, egy testőr társaságában. Egy Moszkvához közeli üdülőbe igyekeztek, ahol a betegeskedő Krupszkaját ápolták. Férje egy kanna tejjel akart kedveskedni neki, melyet a testőr tartott a térdei között, nehogy kiömöljön. A város szélén azonban néhány bandita állta el az utat. Meg voltak győződve, hogy gazdag kereskedőt fogtak, hiszen akkoriban magánautójuk csak keveseknek volt. Hiába kiabálta a pánikba esett vezér, hogy ő Lenin, a név semmit sem mondott nekik. Koselkov, a banda főnöke kidobta az utasokat a járműből, de előbb megfosztotta őket értékeiktől és a kanna tejtől. Az utolsó hónapok Utolsó heteiben mind gyakrabban törtek Leninre a rohamok, melyek rövid emlékezetvesztéssel, majd teste jobb oldalának megbénulásával jártak együtt ridonovnak azonban inába szállt a bátorsága, ezért feladta magát és társait. A titkosrendőrség ezek után könynyedén letartóztatta az öszszeesküvőket. A házkutatás során rengeteg fegyvert és szórólapot találtak. Ezután több mint fél év telt el a következő merényletkísérletig. 1918. augusztus 30-án délután 5 óra körül Lenin még a Kremlben ebédelt feleségével. Étvágyát az sem rontotta el, amikor hírül vette egyik elvtársa meggyilkolását, még tréfálkozott is a feleségével, aki le akarta beszélni az aznapi nyilvános szereplésről. Ezen a pénteken ugyanis két beszédet tervezett, melyeket a Gabonatőzsde épületében és a Michelson-gyárban kellett megtartania. Mindkét gyűlés rendben lezajlott, s már éjfél körül járt az idő, amikor Lenin kilépett az üzemcsarnokból az utcára. Egy közeli parkban várakozó félvak, törékeny teremtés csak erre a pillanatra várt. Fanni Kaplan azt a pillanatot használta ki, amikor a bolsevik vezér éppen beülni készült a kocsiba. Közelebb lépett, s tüzelt. A tumultus miatt kezdetben senki nem vett észre semmit, de a politikus hirtelen megtántorodott és összeesett. Támadója nem is próbált elmenekülni, csak bambán állt ott, míg le nem tartóztatták. Lenint állítólag tüdőlövés érte, bár gyanúsan hamar felépült. Az is némi kételkedésre ad okot, hogy támadóját három nappal később kivégezték, anélkül, hogy valós indítékait kiderítették volna. Sokan rebesgették, hogy csak egy álmerényletről volt szó, amit maguk a bolsevikok szerveztek, hogy ennek ürügyén leszámolhassanak politikai ellenfeleikkel. Rebesgették azt is, hogy a valódi „merénylő" 1922 áprilisában az orvosok eltávolították Lenin testéből a revolvergolyót. A műtétből ugyan felépült, de egy hónap múlva agyvérzést kapott, mire félig megbénult és egy időre elvesztette beszélőképességét. A decemberi újabb agyvérzés után már nem vett részt aktívan az állami és pártügyek irányításában, de néhány cikk mellett még le tudta diktálni politikai végrendeletét is, amelyben egyebek közt hangot adott Sztálin és Trockij jövőbeli tevékenységével kapcsolatos aggodalmainak. A későbbi generalisszimusz azonban gondosan ügyelt arra, hogy az őt lejárató végrendelet ne kerülhessen illetéktelenek kezébe. Utolsó heteiben mind gyakrabban törtek Leninre a rohamok, melyek rövid emlékezetvesztéssel, majd teste jobb oldalának megbénulásával jártak együtt. Bár sokan arra vártak, hogy ismét kezébe veszi az ország irányítását, a betegség - vagy egy „jóakarója" - végleg megakadályozta ebben. HEGEDŰS PÉTER-SZABÓ ZOLTÁN A CEREMÓNIÁK SORÁN A PAPOK SZÍJJAKKAL LEGYINTGETTÉK MEG AZ ASSZONYOKAT Szerelemtitkos Valentin Valentin, Bálint napja (február 14.) a szerelmeseké, a titkoké, a romantikáé, a szeretet kifejezéséé. Többféle pogány és egyházi legendára épül, földrészenként, népenként sajátos hagyományai vannak: kapcsolódik hozzá termékenységi karnevál, csodatévő pap, madármenyegzö, verses vallomás, szerelmi levelezés, piros szíves ajándékozás. Valentin szerelmetes napjaként mi, magyarok ugyan csak 1990 óta próbálgatjuk ünnepelni február 14-ét, de az már réges-régen a párválasztóké. Az ünnep keletkezésének, mibenlétének legendáriuma rendkívül gazdag, egykori misztikus elemeire később romantikusok, manapság üzletiek épültek. A Valentin-, Bálint-nap gyökereit kutatók például a Regélő című szépművészeti folyóiratban 1840 februárjában azt írták: „...Sz. Bálint ünnepe tehát egy napon esik a Hinduk, Persák és Arabok legrégibb ünnepeivel, kik e napon a házasság istenét, a nemzőerő újjászületését ünneplék." A három csepp égi harmat formájában a télutó három jeles napján (febr. 7., 14., 21.) a levegővel, a vízzel, a földdel elegyülő, azoknak új életet adó isteni adományt keleti szokások szerint köszönték és köszöntötték, melynek nyomai a legrégibb korokból naptár- és szóhagyományban fennmaradtak. S állítólag régebbiek voltak, mint az ókori Rómában február 15-én rendezett, a természet megújulását Luperca istenasszonynak megköszönő ledér ceremóniák, melyek során a papok szíjjakkal legyintgették meg az asszonyokat, a férfiak pedig a fenekükre vertek a nőknek, hogy termékenyebbek legyenek, és párokat sorsoltak össze karneváli mulatozásra. A szerelmespárok összesorsolásának szokásáról még a XIV. századból is maradtak fenn feljegyzések (Geoffry Chaucer angol költő említi például egy 1381-ben írott versében), bár a szabados ünneplés, mulatozás helyére a keresztény egyház mást erőltetett. A pogány lupercala, a mátkásodási hagyomány előestéjére, február 14-ére 469-ben Gelasius pápa elrendelte a III. században élt csodatévő, vértanúhalált halt pap, Valentinus névünnepét, emléknapját. Valentinus a kor homályából ugyan többféle alakban sejlik fel, de mindhez kapcsolódnak párkapcsolati legendák is, és azt sugallják, méltó volt arra, hogy napjának rituáléiban ötvöződjenek a szerelem régebbi és újabb motívumai. S emlékeztessen a pogány eredetű kultusz az egyházi legendárium mellett arra is, hogy a megújhodó természet e napon a madarak párválasztásával is jelez. Nálunk például február 14-e, Bálint napja évszázadokig leginkább a madármenyegzőről volt nevezetes. A néphit szerint a párt választó, „szerelmi vallomást tévő" madarakat nem volt szabad zavarni (sokfelé például még a favágók sem mentek ki ekkor az erdőbe), sőt segíteni kellett (a mindszentiek például „csíkot söpörtek" az udvaron, s oda magot, aszalt gyümölcsöt szórtak nekik). Nyilvánvalóan termékenységvarázsló célzattal egyébként itt-ott máig szokás a tyúkokat ezen a napon ültetni a tojásokra, s a szőlőt ekkor metszeni. A madarak a magyar csízió szerint Bálintkor az időjárást is megjósolják: ha megszólal a pacsirta, azt jelenti, „csücsülj be", hideg idők lesznek még. A madarak párválasztásának „útmutatása" alapján a februári mátkásodási szokás az angolszász területen verses epekedésben, szerelmi levelezésben, kártyaküldésben, ajándékozásban nyilvánult meg. A középkor erkölcsi rendje szerint a szóbeli vallomás nem volt illendő, február 14-én írásos szerelmi üzenetek jöttek-mentek Angliában. Az első ottani Valentin-levélkét 1415-ben a Towerben raboskodó Charles orleans-i hercegnek tulajdonítják, aki nejének tett benne vallomást. Romantikus hevületét persze napjainkra egészen másféle stílus vette át, a nagyvilági valentinozásnak az utóbbi időkben számtalan „üzletcentrikus" vadhajtása nőtt. SZABÓ MAGDOLNA