Délmagyarország, 2003. december (93. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-31 / 303. szám

SZTORIK, AMELYEK DOLOGVÉGZÉS KÖZBEN ESTEK MEG Velünk történt, rólunk szól Sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy az újságírók munkája ne lenne változatos. Ettől is szép ez szakma. Naponta változó feladatokat kell megoldania. Délelőtt még egy miniszterrel készít interjút, délután pedig egy baleset áldozatának a családjával kell beszélgetnie, este pedig razziára elkísérni a rendőröket. A pörgő tempó, az újabb helyzetek rengeteg élménnyel fűszerezik a tollforgatók életét. Természetesen gyakran történik a médiamunkással olyan sztori, amit alig vár, hogy a szerkesztőségbe beérve elmesélje kollégáinak, hogy megnevettesse őket. Nos, ezekből a vidám történetekből nyújtunk át most egy csokorral kedves olvasóinknak. Székhelyi és a légkondi Június eleje volt, szokatlanul meleg, a frissen kinevezett szegedi színidirektorhoz mentem. Hogyne ismertem volna Székhelyi Józsefet - de még sose adott nekem interjút. Igaz, nem is kértem, valahogyan így jött ki a lépés. Ült az elődjéről rámaradt barna bőrfotelben, de mintha az elődjéről rámaradt azonos színű - azért sem mondom meg, miben ült volna. Gyűrögette az arcát, egyik cigarettát a másik után szívta, fáradt volt, de beszélt, beszélt. Például ilyen mondatokat adakozó hajlamú (lásd fönt) elődjéről: „További együttműködést ajánlottam neki, de mélyen fájlalom,hogy egy tehetséges, ambiciózus fiatalember helyett egy személyiségzavaros fiatalember ámokA bűnügyi újságíró az információért vívott küzdelemben néha meglepő dolgokra vetemedik. Szegeden a Dugonics téri körforgalomnál kommandósok csaptak le, majd „csapták" a motorháztetőre azt a külfutását tapasztalom, aki a nárcizmus üldözöttjeként mániákus postabontásaival folyamatosan hozza lehetetlen helyzetbe állítólag hőn szeretett egykori munkatársait, egyszerre megsértve mindenkit." Nem volt nálam magnó, de tudok gyorsan jegyzetelni. A szerkesztőségben átnéztem a feljegyzéseimet, láttam, hogy a direktor szavainak a negyedét sem adhatom vissza a rendelkezésemre álló szűkös lapfelületen. Az ember ilyenkor „lefordítja" a mégoly kiválóan fogalmazó alanyt is, az űjság oldalai nem gumiból vannak. A fönti barokkos helyett olyasmit írtam: „Együttműködést ajánlottam neki, de nyilvánosságra hozott sértegetései ezt lehetetlenné tették." E-mailben átküldtem a kész anyagot, hogy megjelenés előtt ellenőrizze. Telefonált, hogy faxoljam. Kisvártatva megint telefonált, hogy fogjam a tollat, diktál... És az én rövid mondatom helyett bemondta az ő hosszú mondatát. Nemcsak ezt az egyet. Szinte mindet. A „telefoninterjúban" még a kötőszavai is ugyanazok voltak, mint „élőben". Kikönyörögtem a szerkesztőtől a nagyobb terjedelmet. Hazatérve erős melankóiiában bekapcsolom a tévét. Reklám. Ismerős a hang! Odanézek, Székhelyi reklámozza a légkondit. Uramatyám! A felismerés villámcsapásként hasított belém. Amikor megérkeztem az interjúra és leültünk ama barnákba, körbenéztem a direktori szobában és jópofán megkérdeztem: Mi az, nem futja a színháznak egy légkondira? Persze az is lehet, hogy hisz a saját szavában. SULYOK ERZSÉBET Hatósági tanú földi férfit, akinél több hamis 500 euróst találtak. A rend szigorú őrei fotoriporter kollégánkat elhajtották a helyszínről, így ő végül teleobjektíwel, meszszebbről készített felvételt az akcióról. Az újságíró dolga azonban nem ilyen egyszerű. A rendőröket hiába kérdeztük, nem mondtak semmit. Addigra Zengő ABC . azonban több rendőr felismerte kollégánkat, majd az egyikük odahívta a zsurnalisztát a megbilincselt, nagydarab férfi mellé. - Most akkor te leszel a hatósági tanú - jelentette ki a rendőr, s kollégánk nem tiltakozott, hiszen így elsőkézből jutott hozzá a tuti információhoz. ARANY T. JÁNOS Rabmellény Legszebb öltönyömbe bújtam, nyakkendő is csiklandozta mellkasom frissen vasalt mellény alatt, amikor 2000 áprilisában beléptem a szegedi Csillag börtön dísztermébe. Könyvbemutatóra érkeztem - a Csillag-börtönkönyv című munka társszerzőjeként estem pánikba, ugyan mit is mondjak az egybegyűlteknek egy olyan ünnepségen, ahova annyi kiválóságot, neves személyiséget meghívott a Szegedi Fegyház és Börtön vezetése, s nem más, mint Dávid Ibolya igazságügy-miniszter ajánlja majd dolgozatunkat a nagyérdemű figyelmébe. Lányosnak aligha nevezhető zavaromat palástolva léptem ahhoz a székhez, amit az ünnepség rendezői kijelöltek számomra, ám ott már toporgott egy, a tömegben magának kényelmes ülőhelyet keresgélő. összekoccantunk, mentegetőzésünk habogásba fulladt, s a hölgy - mert hogy hölgy volt, neve, pedig maradjon titok - a következő mondatba menekült meglepetésében: - önnek elítéltnek tetszik lenni? Tétovaságom, akárcsak szerzői büszkeségem, elillant, zavarom kimúlt, nevetés elől ajakharapdálásba menekültem. - Igen, elítéltnek tetszik. Meg aztán a könyveket is szeretem - mosolyogtam, s új szék után néztem. Az a drága, kedves asszony, talán azóta is elgondolkodik néha: ugyan milyen szép is lehet az élet a rácsok mögött, ha már a rabok is mellényes öltönyben járnak könyvbemutatóra. BÁTYI ZOLTÁN Torgyán korhol és bókol A Kisgazdapárt éppen valamelyik válságát élte, amikor az elnök Szegedre látogatott, hogy megmondja a Csongrád megyeieknek, merre is van az előre. A sajtót kizárták a fórumról. Vélhetően rábeszélésre, mégis engedett Torgyán József, egye fene, jöjjenek a firkászok. Azt kérdeztem az elnöktől, mennyiben érzi magát felelősnek azért, hogy a nagy műitű párt éppen széthullani készül. - Nem jó a kérdés, hogy' lehet egyáltalán ilyet kérdezni, kérem szépen - háborodott fel. Felháborodása azonban nem akadályozta meg abban, hogy néhány perces, cirádákban bővelkedő mondatot még ne fogalmazzon meg a témában. Majd, hogy pozitívan zárja a monológot, és egyben kioktasson hozzátette: - Bezzeg a kolléganői (mutatott két, a teremben lévő újságírónőre) tudnak tisztességesen kérdezni! Nem véletlen, velük egy generációhoz tartozunk! A bóknak szánt megjegyzéssel a pártelnök vérig sértette a két kolléganőt. Ugyanis legalább 15 évvel fiatalabbak voltak Józsi bácsinál. V. FEKETE SÁNDOR Naplójegyzetek: SMS-ek, telefonok alapján Telefon este 10-kor: - Barátom, hány éves is vagy te? Mert amit ma írtál róla, az tökéletes tévedés. Ha néhány évtizeddel idősebb lennél, megértenéd, milyen nagyszerű művészi megoldás volt az alakítása. Én beleborzongtam! Nincs neked szíved? SMS-üzenet: Annyira bírtuk, hogy megírtad erről a libáról, mennyire tehetségtelen. Nemcsak nézni, hanem vele játszani is katasztrófa. Telefon a premier előtt: - Azt hittem, nem vagy az ellenségem, de az a kritika, amit a múltkor írtál rólam, rohadt szemét dolog volt. Miért kell mindig a rosszat észrevenni és kiemelni. Te mindig tökéletes cikket írsz? A nézőknek tetszettünk, rendesen tapsoltak. Hát nem ez a lényeg? Ha írnod kell most is, inkább a közönségre figyelj, és a barátságunkra való tekintettel, légy velünk kíméletes! SMS: Kikérem magamnak! Ebben a városban nem lehet ilyet leírni rólam. Telefon a premier után: Barátilag figyelmeztetlek, most légy okosabb. Megsúgom, hogy messzire elér a keze, jó politikai kapcsolatai vannak, nem véletlenül léptették fel, pedig mindenki tudta, hogy szar lesz. Nem kellene a sárba döngölnöd, ha nem akarsz magadnak rosszat. Letámadás a Kárász utcán: Miért kell mindig engem kipécézned, amikor X. most is sokkal bénább volt. Bezzeg ő megint megúszta, le sem írtad a nevét. .Sokkal jobb, ha meg sem említesz. HOLLÓSI ZSOLT Pályaelhagyó Újságíró akárkiből lehet. Pályaelhagyók gyülekezetének is nevezhetők a szerkesztőségi értekezleteken ötletelők. A valamiféle diplomával rendelkező firkászok között a legtöbb valamikor tanárnak készült. Pályakezdőként közismereti tárgynak minősített magyart és történelmet próbáltam tanítani egy szakmunkásképzőben. Ám az ottani, egy tanéven át tartó beavatási szertartás miatt besokalltam, azt a katedrát elhagytam, és beálltam újságíró tanoncnak. A szerkesztő az újabb diploma megszerzését célzó akadályverseny egyik állomásának a fiatalkorúak börtönét jelölte ki, feladatként pedig azt, hogy hozzunk életszagú riportot a megtévedt és bűnhődő ifjakról. Az egyenruhás őrök a témára vadászó firkászrajt a visszhangos folyosóról egy kanszagű cellába terelték, és engedélyezték a kérdezést, de mindenkinek csak egy-egy kérdést. Az emeletes ágyak elé vezényelt elítéltek úgy néztek az okoskodó kérdezőkre, mint akik tudják, mi a dörgés. Nagy levegőt vettem, hogy a zavarba ejtő körülmények között elmondhassam az én kérdőjeles mondatomat. De az egyik rab megelőzött: „Jó napot, tanárnő!" Az iskolából ismerős köszöntés életszerűvé tett mindent. A kérdés-felelet beszélgetés-folyammá növekedett. Kiderült, miért került lakat alá a jól menő maszek szaki fia, miért lett a mindig szemtelen, jó eszű diákból - pályaelhagyó. ÚJSZÁSZI ILONA Sándor és Melinda: - Ööö... A nagy „ő"-t már fölismerjük, most jöhet egy másik betű! FOTÓ: KARNOK CSABA