Délmagyarország, 2003. december (93. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-31 / 303. szám

Szerda, 2003. december 31. SZILVESZTER II. Rendőrségi statisztika A szentesi rendőrség bejáratánál találkoztam Rózsa Gá­bor mérnök-muzeológussal az egyik téli reggelen. Elsorolta, hogy valami ügye van a rend­őrségen, és beidézték őt, már nem is emlékszem, hogy mi­lyen minőségben. Majd meg­kérdezte Gábor, hogy engem mi szél fújt éppen arra. Mire én azt feleltem neki tömören: hiányzik két kerekem. Valami hu­morosat kért tőlem a szerkesztő, de amit írni fogok, azon akár sírni is le­hetne: 2003-ban ugyanis blic­celtem az M5-ösön. Egészen pontosan részt vettem egy bliccelésben, tettestársként ültem egy autóban, beleegye­zésemet adtam ahhoz, amit egy törvénytisztelő állampol­gárnak nem lenne szabad megtennie. Blicceltem és ez­által valami fantasztikus érzés­ben volt részem. Mint aki til­tott gyümölcsbe harap, s mint aki most egyszemélyben az egész Dél-Alföld, közel egymil­lió ember nevében valami me­részet hajt végre, s jól keresztbe tesz a közös ellenségnek. De már a nagy csíny elő­készületei is micsoda izga­lommal töltöttek el! Nem is akárkinek az autójában ültem, komoly tisztséget viselt és tün­- Kapcsol­nék egy hí­vót - búgta a készülé­kembe szerkesztőségünk telefon­központosa. A telefonos be­szélgetéseknek is van ám eti­kettje. A hívó elsőként be­mutatkozik, majd megvárva a hívott reagálását, belekezd a mondandójába. Na, ez eb­Furcsa dol­gok is meg­esnek az új­ságíróval munkája során. így történt, hogy amint kiléptem a rendőrkapitányság épületéből egy meglehetősen vézna férfi állta el az utam, s akárhogy próbáltam, nem tudtam kikerülni. - Biztos úr, kérem! - szólt kö­nyörgött, megragadva a puló­verem - Én feladom magam. Meg sem hallotta a vála­szom, hogy nem vagyok rend­Azt már a nyomozónak ma­gyaráztam, hogy a szerkesztő­ségbe indultam éppen, ami­kor a földbe gyökerezett a lá­bam. A parkolóban ugyanis az autóm két első kereke he­lyén egy-egy fatuskóra leltem. Feljelentés, nyomozás, bizto­sító, szerelő, ügy lezárva, tet­tes ismeretlen. Feledtem vol­na a dolgot, ha hónapok múl­tával nem csörög a szerkesz­tőségi telefon. A vonal végén a rendőr százados a kérdés­sel: ugye, jól emlékszik, hogy az én autóm kerekei tűntek el. Már kezdtem örvendezni, mégiscsak sikerült megtalál­niuk az elkövetőket, s talán a károm is megtérül. Ám a munkámban nekem mindig készségesen segítő nyomozó annyit közölt, hogy kimuta­tást kell nekik készíteniük az újságírók ellen elkövetett bűncselekményekről. így let­tem én egy adat a Belügymi­nisztériumba elküldött rend­őrségi statisztikában. BALÁZSI IRÉN Bliccelés tetni ment, aprópénzzel fizet­ni az újhartyáni kapunál - én meg riportot írni -, s már előre mondta, majd meglátom, fü­gét mutatva suhanunk át a fizetőkapun. Ő ugyanis min­dig ezt teszi, ez az ő enge­detlenségi mozgalma a kon­cessziós társasággal szem­ben. És lón! Közeledett a kapu, olyan érzés fogott el, mint amikor gyerekkoromban rajz­szöget tettem a földrajztanár székére, és azt vártam, mikor ül már le, szóval szökött az adrenalin fölfelé. S amiről ad­dig csak hallottam, az a va­lóságban is pontosan úgy zaj­lott, ahogy eddig leírták ne­kem: egészen ráakaszkodtunk az előttünk fizető autósra, il­letve annak autójára, csak centiméterek választottak el tőle, és akkor a magasba len­dült a kar, mi pedig - még a sebességváltót is a kezemben éreztem, és jobb lábammal a nem létező gázpedált nyom­tam - ugyanazzal a lendület­tel, mintha egy autó lettünk volna az előttünk haladóval, átsuhantunk a kapun. Meg­tettük. Felszabadulva nevet­tünk, kajánkodtunk, s mint hős Zorrók, akik jól bosszút álltak a népeket sarcoló föl­desurakon, folytattuk az utat. Majd megtettük visszafelé is. A sikerélmény további blic­celésre sarkallt. Pár nappal ké­sőbb Budapesten jegy nélkül utaztam a villamoson. Csak egy megállót szerettem volna menni, de nem volt szeren­csém. Azt mondta az ellenőr, háromezer forint. Már majd­nem kifizettem, amikor meg­szólalt bennem a kisördög, na nehogy ne legyen másik meg­oldás is, és megkérdeztem: mi a vége. Kétezret mondott, majd kérdő tekintetem láttán visszakozott: ezerötszáz. Eb­ben maradtunk. FEKETE KLÁRA Rendes nevek ben az esetben nem így tör­tént. - Idefigyeljen maga ... (a pontok helyére nyomdafesté­ket nem tűrő megszólítást kell helyettesíteni)! Milyen valót­lanságokat irkál itten össze­vissza maga rólam? Hát idefi­gyeljen... - üvöltött a telefonba egy „kellemes" női hang. Pró­báltam a szavába vágni, de nem sok sikerrel jártam, a ked­ves telefonáló folytatta: Mit képzel magáról, csak így lejá­ratja az embert, Korom úr! Ekkor vett levegőt, amit ki­használtam: Elnézést, én Kor­mos vagyok, nem a kollégá­mat tetszik keresni? - Hoppá, a cikk alatt tényleg Korom van... Ezek szerint még a nevét sem tudja rendesen leírni ­aztán lecsapta a kagylót. KORMOS TAMÁS Feladta magát őr. - Mindent bevallók, elis­merek, tényleg én voltam, nem tagadom - tömény sa­vanyú borszagú lehelete akkor ért először közvetlen közelből. Megtándorodtam, mire elen­gedett, úgy folytatta: - Nem bírtam már aludni... nem hagyott a lelkiismere­tem... el kellett jönnöm... ­szaggatta a mondatokat, s mintha meg sem hallotta vol­na, hogy befelé küldöm az épületbe, ahol tényleg felad­hatja magát. - Új...ság...í.. ró... va... gyok! ­szótagoltam. Végül sikerült ki­szabadulnom a kezéből, mire elsírta magát: - Hát nekem ez sem sikerül. Néhány nappal később egy férfi köszönt rám. Ráismer­tem, ő volt, józanon és el­nézést kért a történtek miatt. - Maga olyan bizalomger­jesztő, gondoltam segít rajtam - hogy mire gondolt, milyen bűnért akarta feladni nálam magát, nem árulta el. Helyette búcsút intett, s elsietett. Ázóta sem láttam. KOROM ANDRÁS Amikor tollas a hátam és építésvezetőt keresek Az újságíró egyik leg­fontosabb feladata az infor­máció megszerzése és továb­bítása. Az információ azonban nem sült galamb, sokszor kő­keményen meg kell érte küz­deni. Néha azonban a legalap­vetőbb információt is csak ha­talmas nehézségek árán lehet megszerezni. November végén Szegeden az Ady téri építkezéssel kap­csolatban kellett cikket írnom. Gondoltam kimegyek, megné­zem, hol tartanak a munkála­tok, közben beszélgetek mun­kássokkal, a helyszínen tartóz­kodó feletteseikkel. A kapuban két munkással is összefutot­tam. Az „Uraim! Hol találom a...?" kezdetű kérdésembe ha­tározottan vágott közbe az egyikük: - Ne haragudjon, de lejárt a munkaidőnk. A kerítésen belül egy kol­légája már sokkal készsége­sebb volt: - Jó napot! Itt van-e az épí­tésvezető? - Hogyne, természetesen ­hangzott a segítőkész válasz. - Merre találom? - Hátul láttam - felelte. - S hogy hívják? - Azt sajnos nem tudom ­mondta, majd mosolyogva el­ment... GARAJ SZAKÁCS LÁSZLÓ Titkos pornóképek A jelenet eleje a szo­kásos. Csö­rög a tele­fon, Ibolya a portáról, mondja, egy úr sze­retne velem beszélni, azt mondja életbe vágóan fontos ügyben. Mindenki ezt mond­ja, sóhajtok kissé unottan, jó, adjad. Idősödő, intelligens, komoly úr a vonal végén: ­Őrfi úr, nagy baj van. Látta a mai újságot? - Óh, hogyne! Mi a probléma? - Pornóképek vannak a lapban elrejtve. Szörnyű dolgot művel valaki velünk. Ahogy mondani szoktuk, dobtam egy hátast, mondtam, várjon egy pillanatot, szerzek egy mai számot. Rohadt me­legem lett, előbb a nyomda ördöge jelent meg lelki sze­meim előtt vigyorgó pofájával, talpig patában, de nem, eny­nyire ő nem gonosz. Na de akkor ki a bánat szórakozik velünk, csak nem valamiféle Bin láden-i bosszúnak va­gyunk az áldozatai? - elvégre mi is elátkoztuk a terroristák nambervanját annak rendje és módja szerint. Míg visszaérek a telefonhoz, vagy ötször for­gatom át az oldalakat, mint egy motolla, de nem találok semmit. Mondja már, hol a csodában vannak azok a por­nóképek? Magyarázza: a cím­lapfotón, a férfi homlokán; meg a gyászközlemények kö­zött is, az egyik arcon ott a rajzolat... Még mielőtt a sze­meim teljesen kifolytak volna, jelzem, nem találok semmit. Nem értette. - Pedig az én példányomon tisztán kivehe­tők a pornográf jelenetek ­hajtogatta tovább a bácsika. ­Jó, hozza be, ha tudja, de azonnal! Most már az öreg is érdekelt. Jött is, ahogy gon­doltam, hetven év körüli, ked­ves, jól szituált öregúr. Hozott egy csomó újságot, köztük a Református Életet is, ami kissé megnyugtatott. Nagyítóval kezdtük el nézegetni az új­ságok fotóit. - Mohón emelte szeméhez az újságot. - Látja, ott van! - Nem látom. - Pedig ott van. - Mi van ott? - Egy férfi hátulról... a nő be van ba­kulva. Szörnyű, Őrfi úr. Min­denütt ezek a pornó jelenetek. Valamit tennünk kell - súgja oda bizalmasan -, leplezzük le ezt a sátáni művet. Egy kis fantáziálásért ugyan nekem sem kell a szomszédba men­nem, de ezúttal tényleg csak papír- és festékhibákat, meg gyűrődéseket sikerült lelep­leznem. A bácsin viszont va­lóban segíteni kellett, rétte­nesetesen szenvedett. Meg­ígértem neki, hogy figyeltetni fogom a lapot, a fotósokat, a teljes gyártási folyamatot, s elejét vesszük az ördögi mű­nek. Aztán még egyszer ta­lálkoztunk, bizalmába foga­dott, sokat beszélgettünk, pró­báltam megtalálni rögeszméje okát. Mint kiderült, a pornó­rajzot először a családi fotó­albumban fedezte fel, azon a képen, amelyen felesége volt látható korábbi kedvesével... (Kiirtotta ugyan ezt a képet az albumból, de a pornójelene­tek azóta is mindenütt meg­jelennek.) Megígértettem em­beremmel, hogy egy pszi­chiátert is beavat ebbe a rej­télyes ügybe. Talán megfogad­ta tanácsomat, mert azóta nem hallottam arról, hogy pornóképek jelentek volna meg újságunkban. ŐRFI FERENC Bezárják a szentesi strandot? Egy szép nyári na­pon mun­katársunk úgy dön­tött, meglátogatja a strandot. Könnyű ruhájában mintegy önfeledten haladt a liget felé, tudván, hogy nemsokára kel­lemes élményben lesz része. Meglátta ezt a városháza ka­pujából az uszoda rendelte­tésszerű üzemeltetetéséért fe­lelős első számú személy, s Olvasóink­kal való be­szélgetése­ink alatt is adódtak humoros esetek, ezek közül emeltünk ki néhányat. Egy telefoninterjú során tör­tént: -Várjon egy pillanatot, meg­keresem a mobiltelefonom, abban van a szám - egy perc­cel később - sajnos nem ta­lálom, tartaná még egy kicsit ­egy újabb perc múltán - per­sze, hogy nem találom, hiszen azon beszélek önnel. azonnal felhívta telefonon az uszoda rendeltetésszerű üze­meltetéséért felelős második személyt, hogy riadó, Blahó Gabi a liget felé tart. Annak a kockázata tehát, hogy az ÁNTSZ bezárja az uszodát, fennáll. (Tette ezt a kijelentést okulva korábbi esetből: ha Blahó Gabi megjelenik a strand területén, várhatóan rendellenességekre hívja fel a figyelmet, nyomtatásban.) Az első személy felhívására tehát a második személy kerékpárra pattant és letekert. Blahó Gabi a szabályszerű jegyváltást kö­vetően szabadsága idején mit sem sejtve kényelembe he­lyezte magát a medence szé­lén és süttette magát a forró nyári nappal. Eközben az uszoda harmonikus működé­séért felelős második személy kizárólag a felsőbb utasításra való tekintettel munkatársun­kat szemmel tartotta. BLAHÓ GABRIELLA Olvasóink mondták Egy telefonos párbeszéd. - Nem találom a telefonom. - Megcsörgesselek? - Minek úgy se venném fel. - Igaz, és a számod sem tudom. A másik eset. - A szülészeti klinikát kér­ném. - A nőit? - Ne haragudjon a Délma­gyarország munkatársai va­gyunkba járókelő közbe vág ­A Délmagyar ott van a sarkon túl a Stefánián. - Hősnek tartja-e Nagy Im­rét? - Nagy Imre, régen szom­szédom volt, többet igazából nem tudok róla. - Szeret Ön korcsolyázni? - Igen, de jégen még nem próbáltam. - Igen, de csak zárójelben. - Válaszolna a nap kérdé­sére? - Nem tudom mi az, de azt hiszem most nem tudnám a választ. TAMÁS ÁKOS Kaszinótojás, teli rüszttel Állófogadá­sos svéd­asztalhoz köztudo­másúlag legalább három kézre van szükség: egyikkel fogjuk a tá­nyért, a másik kettővel for­gatjuk az evőeszközöket. Ha a szalvétát és a poharat tartó kezeket is hozzáadjuk, akkor már ötnél tartunk, ennyit pe­dig legföljebb úgy tudunk föl­mutatni, hogy hárman szo­rosan egymás mögé állnak, át­nyúlnak az előző hóna alatt, majd a hátsó két ember megeteti az elülsőt, jóllakás után utolsó pár előre fuss. A szokványos eset persze úgy fest, hogy áll a kiéhezett tudósító az elegáns, bor­dó-arany abrosszal terített asztal előtt, amelyen a vad él­vezetekben hencsergő késő római időket idézve simulnak össze a hidegtálak töltött sonkái és narancsszeletei, kelletik magukat a pucér csir­kemellek, kis üstökben pe­diglen töltött káposzta roty­tyanik. Az eseményre kizavart kró­nikás félénken egy kaszinó­tojást csúsztat a tányérjára, nyakát csaknem vízszintesen a porcelánon billegő falat fölé nyújtja, s megkísérli egyben bekapni az egészet, mert tud­ja, hogy falatok vagdosására halovány esélye sincsen, te­kintettel kezei korlátozott szá­mára. Viszont a gálád tojás a döntő pillanatban kicsusszan a mo­hóságtól nedves ajkak közül, a tányértartó kéz hátára gördül, onnan a rutintalan kosztos al­karjára ugrik, majd játékosan végigugrándozik kigombolt zakója fazonján, ingén, (nyomjelző majonézcsíkot hagyva maga után mindenütt) végül nadrágszíján megpat­tanva lábai elé hullik. Ekkor, elkerülendő a tölte­kező társak előtti megszégye­nülést, lendül a félelmetes bal láb, s teli rüszttel, egészséges lövést küld a tojással az asztal alá, háló, illetve abroszszag­gató erővel, hogy a piszok, rosszindulatú kaszinógolyó szétfröccsen az asztallábon. Ezután a tudósító elégedet­ten, de korgó gyomorral ott­hagyja az egész jól nevelt áll­va-eszegetősdit, a sarki pék­süteményesnél vesz egy sajt­rolót, aminek zsíros mor­zsácskái megtapadnak az in­gét díszítő majonézcsíkban, s így, többszörösen leevett ál­lapotban érkezik meg szolgá­lati helyére, ahol persze irigy­kedve fogadják: na, ez is jól bezabált, ráadásul potyára! NYILAS PÉTER

Next

/
Thumbnails
Contents