Délmagyarország, 2003. december (93. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-24 / 299. szám
Szerda, 2003. december 24. CSENDES ÉJ VII. Mars téri börtönkarácsony HALÁSZLÉT, TÚRÓS CSUSZÁT FŐZNEK A SZAKÁCSOK A RÁCS MÖGÖTT A karácsonyi szentmise már a Csillagban is természetes. FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT A színjátszó csoport, a hagyományőrzők csapata ünnepi műsorral készül az ünnepekre, míg karácsonykor halászié és túrós csusza a menü a Szegedi Fegyház és Börtönben. A Csillaglakok napjai december végén sem lesznek gondtalanok, s a rács sem vékonyabb zárkájuk ablakán, de a börtön vezetése minden megtesz azért, hogy elviselhetőbbé tegyék a fogva tartottak karácsonyát. - Hogy miért ülök a Csillagban? Mert gázoltam. Egészen pontosan belegázoltam a büntető törvénykönyv néhány paragrafusába, s ezért mértek ki rám éveket - fészkelődött a székén, a szegedi Csillag börtön kultúrkörletének egyik irodájában Géza. Elégedett lehetett saját humorával, mert egy halovány mosoly suhant át az arcán, majd számtanleckébe bonyolódtunk. Géza addig adta össze az esztendőket, míg a végére kiderült, egy rövid megszakítástól eltekintve több mint 12 éve ül már börtönben, s 2006 októberéig börtönrend szerint lesz beosztva minden napja. - Itt van már a szabadulás a kertek alatt, csak a kert sikeredett nagyon hosszúra - ajándékozott meg még egy poénnal Géza, ám ahogy a közelgő karácsonyra terelődött a szó, egyre kevesebb vidámság fért el beszélgetésünkben. A gyilkosságért és rablásért elítélt pesti férfi elmondta: a rácsok mögött kegyetlenül fájó ünnep ez. Mindenki a szeretetről beszél, miközben a börtönben vagy azért szenved a rab, mert sokan gondolnak rá a szabad világban, vagy azért, mert minden kinti kapcsolata megszakadt már. - Engem még a szüleim is megtagadtak, bűneimet nem tudták feldolgozni, így aztán nincs is ki után vágyakozzak. Benti feladataimra koncentrálok, kultúrműsorral készülünk a karácsonyra, van hát mit tennem - köszönt el Géza, miközben a folyosóról érkező zajból is lemérhettem: igazán pezseg az élet néhány nappal karácsony előtt a Szegedi Fegyház és Börtön csillag alakú épületének harmadik szintjén. Az egyik teremből vidám cigányzene szűrődött ki. Mondta is büszkén Gyula: az ő zenekaruk próbája ez, a karácsonyi műsorsorozat egyik legszebb produkciója mindenképpen a cigány hagyományőrzők koncertje lesz. Gyulát lopásért küldték a hűvösre, csak 2 év 4 hónapra ítélte a bíróság, de a karácsony akkor is keményen megsanyargatja az embert csóválta a fejét Gyula. - Tudja, nekem öt gyerekem van, a legkisebb csupán nyolc hónapos, persze hogy nagyon szeretném velük tölteni az ünnepet. Erre ugyan nincs lehetőség, de elvisznek majd Szekszárdra, ott találkozhatok a családdal, merthogy paksi vagyok, és ekkora távolságot Szegedig nem tudna megtenni az egész família - mondta el Gyula, majd december elejére emlékezett. - Akár hiszi, akár nem, de még csokiból csinált Mikulást is mindannyian kaptunk a börtönvezetéstől. Pár perccel később Róbert arról az ajándékról mesélt, amivel ő szeretné meglepni zárkatársait. A művészeti csoportban betlehemes játékra próbáló elítélt már a modern kor modern bűnözője. A 23 éves fiatalember bankkártyalopásért, bankkártyával való visszaélésért állt bírái elé, kapott is 4 év 6 hónap börtönt, amiért 170 ezer forinttal megkurtította valaki vagyonát. De hát az már régen volt, s most az ajándékra kell koncentrálni. - Vettem tortalapot a börtönboltban, és abból lesz majd a finomság csillogott Róbert szeme, mint aki már szájában érzi a fenséges ízeket. Azt nem tudom, hogy Tamás vajon kap-e majd ebből a tortából, de az tény: a húsz évre elítélt pesti srácnak még egy tucatnyi karácsonyt kell bent tölteni a rácsok mögött, ugyanis lehet bármilyen jó a magaviselete, 2015-nél hamarabb nem veheti át a szabaduló papírokat. - Emberölésért mérték ki rám a fegyházat, 19 éves voltam, amikor bevonultam, s 39 leszek, amikor kiengednek - suttogta halkan Tamás, aki vendégeskedett egy ideig Sátoraljaújhely börtönében, s most a Csillagban próbálja - mint mondta - a lehető leghasznosabban eltölteni a napjait. - Hogy az egész fiatalságom börtönben élem le? Tudja, az ilyenbe nem szabad belegondolni. Dolgozni kell - én például a varrodában kaptam munkát - meg tanulni. Most már gimnáziumba járok, így aztán csak könnyebb bent valamivel - magyarázta a fiatalember, aki - akárcsak Imre, s még vagy kétszázan a Csillagban - nem is reménykedhet abban, hogy bárki is meglátogatja karácsony ünnepén. - Valamikor a nagymamám még bejött hozzám, de hát ő meghalt, így aztán csak a bentiek társaságára számíthatok. Társaság pedig akad, hiszen a Szegedi Fegyház és Börtönben - mint azt Stein Zoltán parancsnokhelyettestől megtudtam - 2003 végén 1200-nál is több fogva tartott várja a karácsonyt. Közülük közel ezren a Csillagban töltik jogerős büntetésüket, míg a többiek a Dorozsmai úton, előzetes letartóztatásban gondolkodhatnak el eddigi életükön. - Az év végi ünnepek természetesen börtönünk teljes személyzetére pluszmunkát rónak. A különböző rendezvényekre a szokottnál nagyobb csoportok indulnak, a hangulat is más. De ettől függetlenül minden biztonsági rendszabályt az utolsó pontig be kell tartani, hiszen arról karácsonykor sem feledkezhetünk meg, hogy Szegeden nagyon súlyos bűnökért elítéltek töltik büntetésüket, többek között itt őrzünk közel kétszáz életfogytiglani fegyházra ítéltet - mondta el Stein őrnagy. Beszámolt arról is, hogy a Csillagban karácsonykor ünnepi menüt főznek a szakácsok, halászlé, túrós csusza kerül az asztalra. De szellemi táplálékról is gondoskodik a börtönvezetés: filmvetítések, koncertek, vetélkedők érik egymást. Kaptam egy részletes programot is a parancsnokhelyettestől, amelyből kiolvashattam: színjátszó kör, katolikus énekkar is színpadra lép, de aki mondjuk Jiri Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmjére kíváncsi a szigorúan ellenőrzött börtönben, december 29-én kereshet helyet magának a kultűrkörlet nagytermében. - Az év végi ünnepi rendezvények lebonyolításához nagy segítséget kapunk az egyházaktól is. Immár hagyomány, hogy a karácsonyi szentmisét Gyulai Endre megyés püspök celebrálja börtönünkben, míg a Mécses Szeretetszolgálat csomagküldő akciójával szerez azoknak is boldog perceket, akik senkitől sem várhatnak ajándékot - jegyezhettem le Stein Zoltán szavait. Majd a parancsnokhelyettes így köszönt el, amikor a Mars térre már ráült a téli este vastag sötétsége: Karácsonykor börtönünkben még a legsúlyosabb bűnöket elkövetők is elgondolkodnak tettükön, azon, milyen jövő is várhat rájuk, ha innen kikerülnek. A mi feladatunk nem lehet más, mint ügy intézni a dolgokat, hogy mindenki érezze, valamennyi törődés neki is jut, s ha nem is gondtalanná, de elviselhetőbbé szeretnénk tenni az ünnepeket. BÁTYI ZOLTÁN Még sötét volt, mikor a hajnali támadáshoz ébresztettek. Adtak valami kenyeret, egy kevés rumot meg pár golyót, bár azt senki nem tudta, hogy mi támadunk vagy minket támadnak. Részletesen elmagyarázták a tervet, hogy mikor mit kell csinálni, de amikor megindultunk, mindent elfelejtettem. Ráadásul mi voltunk nyugatról, és amikor felkelt a nap, teljesen elvakított. Rohantunk előre, ebből gondoltam, mégiscsak ml támadunk. Azt mondták, golyót végszükség esetén használjunk, mert nincs belőle sok. Elértük az ellenség vonalát, de nekik se lehetett sok lőszerük, mert nem lőttek. Egymásnak estünk. Csapkodtuk a puskákat, összevissza rohangáltunk, birkóztunk és vertük egymást. Nem is tudtam, hogy ekkorákat tudok csapni. Párszor megfordult a fejemben, hogy elszaladok valamerre, hagyom az egészet, de nem tudtam, valójában merre is mehetnék egyedül, inkább a többiekkel maradtam. Egy nagydarab férfi egyszer csak szembefordította velem a puskáját, azt hittem, lőni akar. Megdermedtem, erre nem számítottam. De nem lőtt, a szuronnyal végighasította a karomat. Ettől ő is megdermedt egy pillanatra, mert nem tudta, mi lesz rá a válasz, mintha eddig ő se csinált volna Ilyet. Összeszedtem minden erőmet, hogy akkor én is belevágom a szuronyomat, de elszaladt. Nem éreztem a sebzett karomat, ömlött belőle a vér. Aztán valaki hátulról lecsapott puskatussal. A kórházban ébredtem, lassan eszméltem rá, hogy élek, és hogy ha nem élnék, akkor se lehetne egy szavam se. Szépen gyógyult a seb, egy hét múlva már fölraktak egy lovas kocsira, azzal hordtam az ételt a többleknek. Mindig másfelé, sokszor alig találtam őket, néha azt se tudtam, merre járok. Mindig csak az irányt adták meg, meg azt, hogy milyen jellegzetes fákról ismerem föl a helyet, ami alá van aknázva. Úgy tűnt, sokáig kell még ezt csinálnom. Egyszer aztán rám jöttek a bombázók. Lőttek, meg megszórtak bombákkal is. Nem találtak el, de a lovak megvadultak. Az étel már P0DMANICZKY SZILÁRD Háború rég lemaradt a kocsiról, nem tudtam rendezni a lovakat, belerohantak az aknamezőbe. Az volt az utolsó képem, hogy minden szétrepül. Megint egy kórházban ébredtem föl, és hogy másodszorra is életben maradtam, nem éreztem, hogy ez valamennyire is végleges lenne. Sokkal rosszabbul voltam, mint az első után, és ahogy később kiderült, pár repesz bennem maradt, közvetlenül a szívburokban, azokat nem merték bolygatni. Vagy így, vagy sehogy. Még fel sem épültem, fogságba estem. Hogy kik fogtak el, nem tudom, nem értettem a nyelvüket. Teherautókra meg vagonokba tuszkoltak, napokig mentünk. Már akkor nem éreztem, hogy hogy telik az idő, hány nap ment el. A táborban végképp összefolyt minden. Megettem, amit adtak, megcsináltam, amit megparancsoltak. Nem beszéltem senkivel. Semmim nem volta ruhámon kívül, vagy tán még az se, bármire gondolni pedig végképp elfelejtettem. Mindig csak azt láttam, ami előttem volt, mindig csak azt csináltam, amit mondtak. Soha nem változott semmi. A többlekkel nem tudom, ml történt. Később azt mondták, vége a háborúnak. Ezt elég sokszor hallottam már ahhoz, hogy ne értsek belőle semmit. Ugyanúgy dolgoztunk tovább. Az Idő összefolyt az éhséggel, bármit mondani semmi értelme nem maradt. Egy éjjel aztán mégis fölráztak és mondták, hogy mehetünk. Nem mondták, hogy vége a háborúnak, hanem csak azt, hogy mehetünk. Mert már régen vége volt. Nagy csapatokban Indultunk útnak, a többiektől tudtam, merre kell menni. De egy hét után lemaradtam, nagyon mélyen elaludtam, és ottfelejtettek. Rossz irányba indulhattam, mert délután egy néptelen faluba értein, vagy legalábbis nem láttam senkit, és ahogy az utcán mentem, tüzet nyitottak rám. Összevissza rohantam, mire fedezéket találtam. Beugrottam egy fölfordított betongyűrűbe. Három napig voltam benne. Ha csak a lábamat kinyújtottam, lőttek. Aztán egy ember nézett be a gyűrűbe, hogy mit keresek ott. Mondtam. Már hajnalban leszedték a géppuskást a templomtoronyból, mondta. Mentem tovább. Fogalmam sem volt, merre járok, és hogy jó-e az irány, csak valamiért a nap állását követtem, úgy éreztem, arra kell mennem. Néha kaptam enni, de többnyire kint aludtam a fák között, és ha nem volt más, megettem a rügyeket. Annyit már láttam, hogy tavaszodik. Pár nap alatt egyre nagyobbak lettek a rügyek. Nappalra most már átmelegedtem. Végre elértem egy falut, amiről régebben hallottam. Ott mertem először kérdezni. Azt mondták, jó ideje véget ért a háború. Onnantól pontosan tudtam, merre járok. Elértem a falunk határát, aztán az első ismerős tanyákat. A kutyák ugatva rohantak ki rám, a házakból csak néztek, nem ismertek meg. Volt, aki felemelte a tenyerét, hogy intsen, de elbizonytalanodott. Már láttam a tanyánkat, meg hallottam, hogy a kutya majd eltépi a láncot, úgy ugat. A szántásban nehéz volt a járás. Amikor közelebb értem, egy gyerek állt a ház mellett, és azt kiabálta, hogy jön egy ember. Mentem. Senki nem hitte, hogy élek. Én is csak akkor éreztem, mikor a feleségem meg a fiam az udvaron zokogott velem együtt. Alighogy megnyugodtunk, a lányomat kerestem. A feleségem nem tudott mit mondani. Meghalt. Nem volt gyógyszer a betegségre. Hiába éltem túl a háborút, most haltam meg. A kétség, hogy ha itthon vagyok, talán én tudtam volna rá vigyázni, soha nem hagyott el. És soha nem tudtam pontosan, mi maradt meg belőlünk a háború után. Vagy minden odaveszett. Éveken át csak úgy tudtam kimozdulni a házból, ha fogtam a fiam kezét.