Délmagyarország, 2003. december (93. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-24 / 299. szám

II. CSENDES ÉJ 2003, december 24,, szerda Fekete angyalok Akkor még a vagányok is hittanra jártak. Én azért mentem el, mert a Honti meg az Atika mondták, hogy az menő most. Az is menő volt persze, hogy a Zolika kotont töltött meg vízzel, és kirakta órán a padra. Meg az is, hogy a Dorkó köpőcsövezett énekórán, és a Fényiné nem vette észre. A hittan rendben volt, tényleg, mert a Lajos atya nagyon laza arc volt. Lazán adta elő a dolgokat, például nem nagyon kellett misére járni. Annyira voltunk hittanosok, amennyire nekünk kellett az egész. Például táncórára lejártunk a dóm altemplomába. Szilveszterkor Lajos amúgy még kidobó is volt. Az altemplomban egész korrekt diszkót csináltak, kintről meg lejöttek ilyen részeg arcok, először csak szendvicseztek, aztán taperolták a szentély alatt a hittanos nőket. Azokat rakta ki. Mert jó csajok Is voltak ott, a Szilvi például ott jött össze az Endrével (neki csak „Endrus"). Karácsony éjjel elindultam, csak úgy, a templomba. Amúgy nem nagyon jártam el misére. Ez most tényleg „csak úgy" volt. Sok volt egy kicsit az „együtt a család"-ból. Fölhívtam Csabeszt, neki is rendben volt, csak végre ki a gyertyaszagú lakásból. Állati hideg volt, Csabesz egy iszonyat vastag sál mögül üdvözölt a sarkon, jött a kézfogássorozat vastag kesztyűben. Korrekt téli idő volt, a talpamat alulról sütötte a tök hideg aszfalt. A templomban azért emberibb volt a hőmérséklet. Hátul megálltunk, lazán késtünk egy csomót persze. A püspök valami borzalmas bonyolult prédikációt tartott, nem nagyon fogott meg, inkább nézelődtem. Meglepett a tömeg, hogy ennyien vannak, meg a szép, ünnepélyes fények, a magasban zúgó orgona. Ráadásul iszonyat jó csajok álldogáltak hátul. Csillámos smink, dögös frizura, vad vonalú csizma. Tele volt a hajó hátsó része bombázókkal. De komolyan. Iszonyú sok. Honnan jöttek? Mit csinálnak ezek a templomban? Miért festették ki magukat ennyire? Némelyik elhozta a vastag ruhában még kockább pasiját Is, és ölelkezve hallgatták a prédikációt az éjféli misén. Tökre hitetlenkedve néztem ezt a sok ide nem illő arcot, ilyen idegennek tűntek abban az öreges tömegben. Mondjuk, nem nagyon igazodtak el a misében, ezeket a szövegeket, amiket mondani kell, én legalább tudtam, ők csak úgy meghallgatták, közben néha dumáltak. Mondjuk, hátulról semmit nem lehetett látni a papokból, pedig jól nyomták, ilyen nagyon elegáns cuccokban, meg sokan is voltak. Két festett feketének jobbra, ott az oszlopnál, az arcán is csillámpor volt. Szikrázott a templomi neonfényben. Álltak ott hátul, látszott, hogy tökre bizonytalanok a templomba járók között, egyszer meg kimentek rágyújtani. Tisztára, mint ilyen sötét hajú angyalok, úgy néztek ki. A vége felé meg hirtelen az Enikő került elő néhány vigyorgó barátnőjével. Igazi kis fekete csaj volt, szeretett rajzolgatni a füzetébe. Töriórán sikerült melléülnöm, de ennyi. Nagyon szép körmei meg ujjai voltak, ahogy rajzolgatott, mindig azt figyeltem. - Ki vagytok ám csípve, csá - súgtam neki. Ez is ki volt festve iszonyúan, meg a másikak is. - Megyünk Singbe, lejöttök? - kérdezte állat nagy mosollyal, megvillantak neki is a csillámjai. Ezek mind bekenték ilyennel magukat. - Hová? - A Sing-Singbe, karácsonyozni, érted? A tömeg elindult kifelé, mi kábé azt mondhattuk, „ühüm". Ropogott a hó a lábunk alatt, és már alig hallatszott az orgonaszó, mentük, nem dumáltunk, így szorítottuk tökre a szánkat, mert szél volt, iszonyat hideg. Az Enikő mellé kerültem, összenevettünk, de meg nem szólaltunk, csak gyalogoltunk öten a kihaltvárosban a székesegyházból a diszkóba. Az ablakok mögött még csomó helyen világítottak a karácsonyfák. MOLNÁR B. IMRE Életem legfurcsább karácsonya Ajánlom ezt az írást azoknak, akik kételkednek a család erejében. És köszönöm azoknak, akik miatt újra családban érezhetem magam. Előző karácsonykor tizenketten ünnepeltünk. Szüleim, nagymamamám, édesanyám testvére és családja, öcsém a barátnőjével, akkori feleségem, Barnabás kisfiam meg én. Mint mindig, most is a tágas Ráday utcai otthon volt a helyszín, ahol huszonhárom évig fékezett csikorogva a tizenötös busz az ablakom alatt, mégis oly jókat aludtam. A menü - megint csak mint mindig - halászlé, rácponty és Éva-torta. Akkoriban már tudtuk, hogy a halászlé után nem illik a rácponty, és a torta is csak édesanyám neve napja miatt kötelező igazából egyikünk sem volt édesszájú. De a hagyomány az hagyomány. Amióta világ a világ, mi így karácsonyoztunk, így tettük félre aznapra a gondokat, és legalább évente egyszer, a szeretet ünnepén tényleg nagy családot alkottunk. • Aztán eljött a rá következő augusztus, és édesanyám nagyon beteg lett. Addig is sokat bajlódott az egészségével, mégis sokkolt a száraz orvosi bejelentés: „A műtétet végrehajtjuk, de nincs esély a felépülésre." Akkor éjjel betelefonáltam az intenzív osztályra. Szegény nővérke annyit mondott, amennyit mondhatott: „Változatlan az állapota." Nem hagytam ennyiben. Azt kérdeztem tőle, hogy bemenjek-e a kórházba éjszaka, ha még élve szeretném látni. Halk, határozatlan igen volt a válasz, azóta is örök hálával tartozom érte. Édesanyám ügy hunyt el, hogy foghattam a kezét. A kórház kijáratánál találkoztam az öcsémmel. Nem beszéltünk össze, valahogy ő is érezte, jönnie kell. rácsonyfáról, sem halászléről meg rácpontyról nem akart hallani. Az Éva-tortát persze nem is említettük neki. A mentő ötlet öcsémtől jött: menjünk el vacsorázni a közeli, elegáns Kálvin téri szállodába. így kerültünk egy terembe a jókedvű, hangoskodó izraeli és görög turistákkal, és kaptuk az értetlen pillantásokat az ilyenkor is dolgozó magyar pincérektől. De mi legalább egy-két órára elmenekültünk a ránk nehezedő emlékektől. Szótlanul, könnyezve öleltük át egymást, aztán én le a lépcsőn, ő föl. » A karácsonytól nagyon féltünk mi hárman, gyenge férfiak. Nagymamám (édesanyám édesanyja) idősek otthonába költözött, tudtuk, nem mozdul ki onnan. Édesanyám testvére úgy döntött, most nem jön haza családjával Svédországból. Édesapám teljesen összetört, már akkor látszott, legszívesebben minél hamarabb követné drága feleségét. A sors úgy hozta, éppen akkor ősszel szakítottunk a volt feleségemmel, és öcsémnek is véget ért hosszú kapcsolata. Hát így vártuk az elhanyagolt, üressé vált Ráday utcai lakásban a december huszonnegyedikét. Apám sem ka• Világosban indultam el. Arra is emlékszem, valahol a Gellért-hegyen lakott a nő, akit hazakísértem. Csókolóztunk, megígértem, hogy huszonhatodikán hívom, mind a ketten tudtuk, úgysem lesz így. Aztán haza akartam sétálni. És rájöttem, hogy nincs hová. SZETEY ANDRÁS Egyedül. Apámat még hazakísértük, de tudtuk, jobb, ha magára hagyjuk fájdalmában, mi ketten meg (őszintén szeretjük egymást, de sosem voltunk összejárósak) elindultunk jobbra, illetve balra. Céltalanul bolyongtam a hidegben, albérleti lakásomba nem akartam menni, kocsmát nem találtam nyitva. Hirtelen beugrott régi haverom, Péter állandó meghívása. Telesportos rendező kollégám mogorva, de nagyon jó fiú. Akkoriban minden év karácsony éjszakáján KKK néven futó bulit tartott Gogol utcai lakásában. Kivert kutyák karácsonya. Felhívtam, és morgó, mély hangján csak annyit * mondott: „Fogj egy taxit, és gyere azonnal!" így aztán igazi házibuliba keveredtem. Lehettünk vagy húszan, furcsa társaság volt, annyi szent. Egyetlen szabály létezett: a karácsonyról és saját problémáinkról nem beszélgethettünk. Mit csináltunk volna: ittunk, politizáltunk és csajoztunk. A sorrend tulajdonképFOTÓ: SCHMIDT ANDREA pen nem számított. Lemondani a vörösborról Két idős férfi áll a plébániai fogadáson az italokkal telirakott, fehér abroszú asztal előtt. Tűnődnek, mit is válasszanak. A szeretet ünnepe lassan, biztosan közeledik. „Ez vörösbor, állítólag bikavér" - mondja az egyik, mire a társa azt válaszolja, hogy azt nem kér, tavaly május óta nem iszik vörösbort, és ezzel az elhatározással nincs egyedül. Társa bólogat, tovább töprengenek. Az ember már-már odahajolna, szelíden megsimítaná azt a hatvanegynéhány éves vállat, és azt mondaná csöndesen, hogy bácsi, a másik asztalon ott áll a narancs hűvös halomban. De aztán elszégyelli magát ezért az első gondolatért, ami nem különb a bácsi elhatározásánál. A vörösbor mint az országrontó szocialista ármány megtestesülése: vajon ki tudná megmondani, hány ilyen meg nem gondolt gondolat juttatta ide ezt a szomorú országot? Inkább azon érdemes eltűnődni, hogy vajon melyik régésznek lehet igaza: annak, aki a római időkre vezeti vissza az egri szőlőkultúra kiala- • kulását, vagy annak, aki szerint a liege-i püspökségtől elszakadt frankok révén honosodott meg az Eger-patak völgyében a szőlő; esetleg annak, aki szerint ez a folyamat csak a honfoglalás után kezdődött el? Az viszont tény, hogy amikor Szent István király 1010 körül Egerben megalapította a püspökséget, uradalmának hagyta az egész megye bortizedét, a szőlőművelés fejlődése érdekében. A hozzáértők valószínűsítik, hogy nem csak az egyházi szertartásokhoz volt szükség borra. A vörös a 16-17. században nyert igazán teret; a szerb telepesek a török elől menekülve asszonyaik, gyerekeik mellett a kadarkát is magukkal hozták erre a vidékre. Ez lehetett az alapja az akkori bikavérnek, amelyről azt mondja a legenda, neve 1552-ben keletkezett. A várat ostromló törökök között az a hír terjedt el - a magyar kémek lelkes közreműködésével -, hogy a magyarok azért olyan erősek, mert várkapitányuk minden török roham előtt bikavérrel kevert bort erőltet beléjük. A törököknek végül 1596-ban sikerült elfoglalniuk a várat, s azt hihetnénk, ekkor nyilván befellegzett a szőlészetnek is, hiszen a mohamedán ember számára tilos a borivás. Ez igaz, viszont a törökök a szent háború mellett a kertművelést is nagyon fontosnak tartották. A borkészítés valóban háttérbe szorult, a szőlőtermesztés azonban tovább fejlődhetett. Ez a folyamat a Thököly- és Rákóczi-szabadságharc idején teljesedett ki igazán, új és új ültetvényeket telepítettek. 1886-ban ezt a vidéket is elérte a filoxérajárvány, az amerikai, ellenálló alanyokba oltott fajták elültetésével - bár megújult és zsugorodott -, azért mégis továbbfejlődött a borvidék. A szocialista kollektivizálás egy ideig rontott a helyzeten, aztán a hatvanas-hetvenes években a nagyüzemekben emelkedni kezdett a színvonal, a közös művelésű területek egy része háztáji szakcsoportok kezébe került, aminek jótékony hatását megérezték a borfogyasztók. Ezek a közösségek váltak a rendszerváltás után az egyéni gazdaságok alapjaivá. A hegyközségi tanács létrehozta és működteti a minősítő bizottságot, amely engedélyt adhat arra, hogy a termelő ráírja a címkére: „védett eredetű bor". A bikavérünnepet 2003-ban már a hetedik alkalommal rendezték meg; július elején, Szent Donát napján. „Az egriről, főképp a vörösről most csak annyit, hogy ez is minden alkalomra, ünnepre, ebédre, kettesben, egyedül egyaránt tökéletes. Számomra az egri mindig kapcsolódott a hősies szenvedélyekkel. Ha egrit iszom, azonnal nagy és heroikus tettekről kezdek álmodozni." - írja Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvében. Ezt a művét Hamvas 1945 nyarán, egy Balatonberényben töltött rövid vakáció alatt írta meg, szinte egy lélegzetre. Benne van, mikor, hogyan, mihez milyen bort szabad inni, de nem véletlen, hogy ez a filozófia az emberi természetről is szól. Talán nem tanulság nélkül való, ha ezt az idézetet is ideírom: „Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság, és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség." Hamvas szerint az emberiség legvéresebb csatáit és legborzalmasabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Azoknak, akik minden szép nőt börtönbe csuknának, azoknak, akik sokszor nem is tudják, miről mondanak le. BAKOS ANDRÁS