Délmagyarország, 2003. április (93. évfolyam, 76-100. szám)

2003-04-26 / 97. szám

4UI Vasárnapi kívánságm űsor vasárnap 12.00-16.00 F0H4H Sía'SI AZ ÉLETÜNK RÉSZE SZERKESZTI: WERNER KRISZTINA, HEGEDŰS SZABOLCS 2003. ÁPRILIS 26. IRAKBAN AZ ÚJSÁGÍRÓK KOMOLY MUNKÁT VÉGEZTEK, HOGY NE DRAMATIZÁLJÁK TÚL AZ ESEMÉNYEKET volt a média? Az első Öböl-háború fenekestül felforgatta a médiáról korábban kialakult képet, s jelezte: az új kor hadseregei a televízióban harcolnak. A mostani konfliktus legnagyobb sajtóújdonságát az jelentette, hogy az újságírók a csapattestekbe beágyazva haladtak Irak belseje felé. És hogy többen haltak meg közülük. Az elmúlt hetekben élénk vita bontakozott ki az írott és az elektronikus sajtó iraki háborúban nyújtott teljesítményéről, amelynek lényegét a „hadviselő fél-e a média?" kérdéssel lehetne összefoglalni. A felvetések egyenként is súlyosak, együtt pedig kimerítik a „folytatólagosan, szándékosan elkövetett hanyag kezelés és manipulálás" vádját. Először is: az újságírók - állítólag több esetben hazudtak, jobb esetben összevissza beszéltek. Erre legjellemzőbb példaként a szerencsétlen Umm Kaszr város történetét szokás felhozni, amelyet a szövetséges erők az első héten hozzávetőlegesen négyszer vettek be feltéve, ha minden erről szóló hírt komolyan veszünk. Másodszor: a nyugati média a koalíciós katonák oltalmában haladt előre Bagdad felé, következésképpen - vélik sokan - feladta függetlenségét és objektivitását. Az újságírók nem szeretik a katonákat Ennek a rendszernek persze van más vetülete is. Jack L. Clark, az amerikai hadsereg Speciális Erőinek egykori ezredese, a németországi George C. Marshall Biztonságkutató Központ professzora nemrégiben Salzburgban tartott előadásában a következőket mondta: „Az Irakban harcoló amerikai hadseregbe beépített újságírók rendszere, amiről annyi vita zajlik, egyelőre működőképesnek tűnik. Az egész bizonyos felelősségvállalást követelt tőlünk, hiszen biztosítanunk kell az újságírók biztonságát. De megHáborús marketing: mosoly, barátság és idill a világot bejáró iraki felvételeken. FOTÓ: MTI éri, mert a rendszer megoldást jelenthet a média-hadsereg viszony egyik legsúlyosabb problémájára, arra, hogy az újságírók nem tudják, milyen is egy katonai akció. Az elitből jönnek, nem szeretik a katonákat, nagyon kevesen szolgáltak csak közülük, nem ismerik a hadsereget, és csak akkor írnak rólunk, amikor nagy ritkán történik valami. A főszerkesztőknek eszükbe sem jutna olyanokkal íratni az üzleti életről, akik semmit sem tudnak a témáról. A hadsereghez viszont nyugodtan elküldenek tapasztalatlan, fiatal újságírókat. Mi ezt rossznak tartjuk. De a lehetőségét is Általános a vélemény, hogy a magyar média jól teljesített az Iraki háború tudósítása során. Hogy ez nem a véletlennek köszönhető, azt a tv2 példája is bizonyítja. Pachmann Péter (képünkön), a kereskedelmi csatorna szerkesztő-műsorvezetője lapunk kérdésére elmondta, hogy miután a háború kitörése nem, csupán időpontja volt kérdéses, már jóval George IV. Bush amerikai elnök első, kéthetes ultimátuma előtt megkezdték a felkészülést a harcok tudósítására. Szombat délelőttönként katona- és biztonságpolitikai szakértők készítették fel a Tények komplett stábját Irak történetéből, vallási és etnikai összetételéből, a konfliktus hátteréből. A tv2 jó előre számos bármikor leadható, úgynevezett „konzerv" összeállítást készített Szaddám Huszeinről és országáról. Az adó négy helyszíni tudósítót is alkalmazott az elmúlt hetekben, közülük hárman a válságövezetben, míg Orosz József, a Klub Rádió munkatársa Bagdadban volt. „Most először valósult meg, hogy az angolszász országokhoz hasonlóan »beszélő fejek« tudósították a nézőket, ami nagyon hatásos volt, s azzal az előnnyel is járt, hogy nem a Budapestre érkező, hanem a helyszíni információkból lehetett válogatni" - magyarázta Pachmann Péter, aki mindezt fordulópontként értékelte a magyar televíziózás történetében. A tv2 így - más magyar csatornákhoz hasonlóan önálló műsort tudott produkálni, s nem szorult a BBC vagy a CNN adásának átvételére. Szerinte ennek Is szerepe volt abban, hogy a Jó estét, Magyarország! több alkalommal egymillió körüli nézettséget produkált, ami különösen magas számnak számít a tizenegy óra utáni sávban. látjuk annak, hogy befogadjuk az újságírókat, megtanítsuk őket egy sor dologra. S ennek már látjuk az eredményeit. A beépítettség kölcsönös szimpátiát teremt az újságíró és az általa követett egység között. Megismerik egymást, ami jótékony hatással van a riportok minőségére. És még ennél is fontosabb, hogy létrejön a bizalom légköre." (A beszéd magyar fordítása az Élet és.Irodalomban jelent meg.) Nappali szobás háború Horvát János - aki 1975-ben a Harvard Egyetem újságíró-ösztöndíjasaként, 1990 és 1994 között pedig a Columbia Egyetem vendégprofesszoraként megjárta az Egyesült Államokat - nem látja úgy, hogy a média hadviselő féllé vált volna a mostani háborúban. Az ismert televíziós szakember lapunknak elmondta, a média és az amerikai hadsereg kapcsolatának három csúcspontja volt a második világháború után. Az 1950-1953 közötti koreai háború során a sajtónak a korlátozott technikai lehetőségek miatt nem akadt más választása, minthogy hazaküldte a felvett filmanyagot, amelyet otthon két-három nappal később vetítettek le. „A nézők rendszerint ellenőrzött, ha úgy tetszik, cenzúrázott képeket láthattak, de az egésznek akkor még nem volt akkora tétje" - tette hozzá Horvát János. A hatvanas-hetvenes években, a vietnami konfliktus idején aztán megvalósult a „nappali szobás háború": a sajtó munkatársai már helyszínről is adtak tudósításokat, de élő bejelentkezésekre még nem voltak képesek - ezzel együtt teljes képet tudtak mutatni a harcokról, s anyagaikkal időnként reagálásokra késztették a politikusokat. „Az első Öböl-háború abban hozott óriási újdonságot, hogy a CNN hírtelevízió révén a sajtó eljutott az események hagyományos tükrözésétől a részvételig. Ugyan nem volt hadviselő fél, de rajta keresztül zajlott a háború. Nemegyszer előfordult, hogy George Bush a televízióban elmondta az álláspontját, ezt Szaddám Húszéin megnézte, azonnal reagált rá, majd ismét az amerikai elnök következett" hangsúlyozta Horvát János. A szakértő szerint a mostani háborúban azzal, hogy az újságírók - abból a praktikus megfontolásból, hogy ne „kóricáljanak" összevissza a hadszíntéren - a csapattestekbe beágyazva haladnak előre, egyúttal szájkosarat is kaptak, s a maximális érzelmi azonosulás miatt időnként megkérdőjelezhető elfogulatlanságuk. „Ez 1991-ben nem így volt. Akkor független »sajtóhadtestek« voltak, amelyek önállóan tevékenykedtek. A jelenlegi szisztéma leginkább a katonáknak jó, mert könynyebben tudják ellenőrizni az információkat" - magyarázta. Visszafogott hírek Fontos kérdés az is, hogy a kiküldött tudósítók valóban értik-e, amiről írnak. Nem véletlen, hogy a CNN internetes honlapján másfél héttel a háború kitörése után azt a kérdést tették fel szavazásra az olvasóknak, hogy a tervezettnél lassabb a szövetséges csapatok előrenyomulása, vagy a média fújja fel az ügyet. Horvát János úgy vélekedett, ebben a háborúban eszelős emberkímélés folyt: kis túlzással bement egy tank a városba, és egy napot várt, hogy lőnek-e rá. „Nyilvánvaló, hogy a szövetségesek nagyon hamar szétbombázhatták volna Bagdadot, de nem tették. Ilyen szokatlan háborúban könnyű azt hinni, hogy a stratégák hibáztak" - állította. Réz András esztéta a média első és második Öböl-háborúban betöltött szerepe közötti különbséget két tényezőben látja. „A CNN 1991-ben a média új szerepét adta elő az akkori nagyszínházi előadásban, s megpróbált mindent felhasználni, hogy jelezze: az új kor háborúi a médiában zajlanak, a támogatók és az ellenzők tőle tudhatják meg, mi történik a világban. Az újdonság ereje mára elmúlt, most nem volt szükség e tétel bizonygatására. A média ez alkalommal ragaszkodott klasszikus, tudósításokra épülő szerepéhez, ugyanakkor jelezte, az újságírók ott vannak és az életüket teszik kockára. A sok elesett újságíró is bizonyítja, hogy nem kreált híreket kaptunk. Másrészt az elmúlt években ingerküszöbünk magasabbra tolódott. A sajtó ezúttal felmérte, hogy ezt túlugrani nem lenne képes. Ez a fejlemény annyiban mindenképpen pozitív, hogy a hírversenyben visszaszorult a hírek felturbózása, s talán kiderült, a bulvárosítás az idők végezetéig nem művelhető." Réz Andrásnak az okozott meglepetést, hogy bár mindenki rendkívül intenzív médiakommunikációra számított, a valóságban sokkal viszszafogottabbak voltak a tudósítások. „Kétségem sincs afelől, hogy a média tudatosan cselekedett így, nem akarta hiszterizálni az amúgy is megosztott közvéleményt. Úgy is fogalmazhatok: az. újságírók komoly munkát végeztek azért, hogy ne dramatizálják túl az eseményeket, kerülték az áldozatok bemutatását, a könnyfakasztó jeleneteket" állította. Szerinte az is alátámasztja a tudatosságot, hogy az amerikai vezetés a háború kitörése előtt egyeztetett a legnagyobb sajtóorgánumokkal. Az okos lány meséje Horvát János és Réz András egyetért abban, hogy a magyar média jól tudósított a háborúról. Előbbi azt emelte ki, hogy a honi televíziók felnőttként kezelték a konfliktust, nagyon sok helyszíni bejelentkezéssel éltek, s bár arra kevés esélyük volt, hogy első kézből szerezzenek információkat - ahhoz ugyanis a csapattestekbe ágyazva kellett volna mozogniuk -, a hangulatot jól tudták érzékeltetni. Réz András a magyar média higgadtságát hangsúlyozta, pedig itthon sajátos a helyzet, hiszen Magyarország a mese okos lányához hasonlóan „bent is volt a háborúban, meg nem is". „A sajtó nem ugrasztotta egymásnak a két politikai oldalt, az ország két felét, s ennek köszönhető, hogy az élet nem fordult ki rendes kerékvágásából" - magyarázta. Az esztéta természetesnek tartja, hogy az iraki történések Magyarországon - ahogy a világ többi részén is - másfél-két hét elteltével második-harmadik helyre csúsztak vissza a hírek között. „Nem lehet folyamatosan a vezető helyen tartani egy olyan konfliktust, amely megtervezett hadműveletek sorából áll, s a legfontosabb esemény az, hogy a szövetséges csapatok hány kilométert haladtak előre Irak belsejébe. így újra előtérbe kerültek a valóságshow-król szóló hírek." HANCZ GÁBOR