Délmagyarország, 2003. február (93. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-22 / 45. szám

Szombat, 2003. február 22. SZIESZTA IV. Képek, Csoszó Gabriella fotóművész és Podmaniczky Szilárd író, lapunk munkatársa (képünkön) Teljes hasonulás című könyvéből nyílt kiállítás február 19-én Berlinben, a Magyar Házban. Podmaniczky Szilárd a következő gondolatokkal ajánlotta a kötetet az érdeklődők figyelmébe. „Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! Több szem többet lát. Kevés olyan kiállítást nyitottam meg eddig, amelyen úgynevezett társművészként én is szerepeltem. Olyannyira keveset, hogy ezek pontos száma: nulla. És most már eggyel több. Mondom ezt azért, mert más, úgymond független kiállításon nem kell különösebb küzdelmet folytatni azért, hogy elismerő szavakat találjon az ember, aztán pedig meggyőzően gratuláljon. Most viszont olybá tűnhet, ennek a szentnek is maga felé hajlik a keze. Holott ha jobban megfigyeljük testfelépítésünket, könnyű szerrel nyugtázhatjuk, annak ellenére, hogy korántsem tartjuk magunkat szentnek, mégis magunk felé hajlik a kezünk. És ezzel most jól elkalandoztam. Csakhogy éppen ez a kalandozási kedv vitt rá, hogy Gabi képeihez egy ilyen speciális hangalámondásos szöveganyagot írjak. így utóbb azért nevezem hangalámondásnak, mert amikor a kiállítás anyagából készült könyvet a kezembe vettem - és tartottam merészen, míg bele nem lapoztam.-, valahogy hasonlatossá vált a filmhez, a filmnézéshez. Néztem a képeket, és olvastam a szöveget, amit persze ismertem, de mégis más volt így, mert átjárás nyílott egy nagyon szép, konkrét képi világa. Ez mindjárt azzal a tanulsággal járt, hogy: na, ugye, hogy nem fikció, amit írtam. Vagy az? De haladtam előre, és ennek köszönhetően az idő valóságosan telt, és már nem úgy olvastam, mint máskor, kézben a könyvvel, mert most már a kép és szöveg összetartozott, és mintha a képek egy árnyalattal szebbé tennék a mondataimat is. Mintha megtanítanának szépet mondani. Ami egyébként nem könnyű. Vannak napok, amikor egyetlen szépet se tudok mondani. Aztán van úgy, hogy kettőt, és nagy ritkán viszonylag hosszabb ideig. Ezek a képek viszont abban segítenek nekem, hogy ha kevésbé szépet sikerül is mondanom, mintegy kiegészítsék, magukra vállalják mindazt az utómunkát, amit nyelvben már nem voltam képes elvégezni. És itt ne gondoljunk valami bonyolult, spirituális folyamatra, annál sokkal egyszerűbben történik-. De mégis hogyan? Föl volt adva a lecke. Mióta tudásom van ezekről a képekről, azóta egyre többször gondolok a gyermekkoromra, és nem is annyira a szociológiai tényezőkre, mint inkább a gyermekségre, ha szabad ezt mondanom, mint olyan állapotra, amelyre inkább jellemző a világban, a környezetben való feloldódás, mintsem a megkülönböztetés, különválás én és a világra, vagy én és másokra. És azt kell mondanom, mindig érzek ebben a gyermeki állapotban - nem tudok láthatóbb szót rá - valami angyalit. És érdekes módon még az is nyomon követhető a képeken, milyen fokozatai lesznek, hogyan változik az időben az angyaliság. És akkor mindjárt arra gondoltam, vajon maradt-e még egy pici, egy fél gramm bennem ebből az angyaliságból, amelyre oly szívesen emlékszem vissza, és amit a képeken is megnyugtatónak láthatok? (És persze fölismert létezése miatt felkavarónak is.) Az utcákon járva-kelve sokszor szórakoztatom magam egyszerű kísérletekkel, mint például azzal, hogy a járókelőket elképzelem őskori öltözetben, úgymond rájuk nézem, aztán meg középkori ruhákban. Ám még ennél is lélegzetelállítóbbnak tűnt megfigyelni a szabadon hagyott arcokat, mozdulatokat, a szemeket. Azt kerestem, vajon a sok száz ismeretlen emberből kit tudok elképzelni újra gyermeknek. Nem kicsinek, hanem angyalnak. Azt kerestem, vajon idővel törvényszerűen odalesz-e, kidolgozzuk-e magunkból az angyalságunk, vagy azért van legalább egy olyan képességünk, amivel meg tudjuk őrizni magunkban ezt az angyalt? A kérdésre megtaláltam a választ, mert volt rá. És aztán már csak egyetlen kérdés maradt. Honnan veszem én azt, hogy képes vagyok felismerni egy angyalt? Végül is nem tudom, hogy nekem sikerült-e, de több szem többet lát, próbálják ki angyalfelismerő képességüket, és fogadják szeretettel Csoszó Gabriella képeit - a szövegeket, mint a megszépíthető beszédet és utána még mindig ráérünk egymás szemébe nézni." HORVÁTH ÁDÁM CSALÁDI INDÍTTATÁSÁRÓL, A KÖZSZOLGÁLATISÁGRÓL A tévét tette tönkre Horváth Ádám még a hőskorban, 1957-ben kezdett televíziózni. Azóta körülbelül háromezer műsort rendezett. Tévéjátékot, tévéfilmet, vetélkedőt, színházi közvetítést, irodalmi és zenei összeállításokat, portréfilmet. Egykori elnökeként ma arra biztatja a közszolgálati televíziót: ha nincs pénze, akkor a semmiből csináljon jót, és legyen hősi halott. - Hosszú szünet után nemrégiben újra operaközvetítést irányított Szegedről. Hogyan emlékszik a Vaszy-korszakra, amikor sokkal gyakoribbak voltak az ilyen alkalmak? - Vaszy Viktor idején az Operaházéval egyenrangú énekesgárda, zenekar és kórus működött Szegeden. Osztályon felüli társulat volt a szegedi, hihetetlenül koncentrált műhelymunka folyt itt. Karikó Teréz, Vadass Kiss László, Szalma Ferenc és a többiek kiváló alakításaira ma is emlékszem. Horkits Erzsike, minden színházi titkárok gyöngye maximálisan segítette a munkánkat. Az operaegyüttes első számú rendezője, Versényi Ida aki eredetileg tragika volt Kolozsvárott, és Szegeden szeretett bele az operába - még azt a szívességet is megtette nekünk, hogy a kis fényerejű kameráinkra tekintettel megemelte a szokásos világítást. Mindig örömmel jöttem Szegedre, mert biztos lehettem benne: profi csapattal lesz dolgom. Sajnos minden közvetítésünk élőben ment, nem vették fel, így nem maradt meg belőlük semmi. Nemcsak operát, hanem prózai előadásokat is közvetítettünk, például egy nagyszerű Rómeó és Júliát a pályakezdő Mécs Károly és Papp Éva főszereplésével, és a színpadra akkor visszatérő Kiss Ferenccel a Barát szerepéhen. Az üzleti szellemben készülő műsorok a nyolcvanas évek elejétől lassan kiszorították a televízióból a nemesebb műfajokat, így a színházi közvetítéseket is. A DRÁMAÍRÓ NAGYAPA - Rengeteg zenés műsort készített. Honnan ered vonzódása a muzsikához? - Gyerekkoromban karmester szerettem volna lenni, végül karvezetői végzettséget szereztem, rövid ideig még saját kórusom is volt. Az 1956-os forradalom idején is Kínában énekeltem a honvédegyüttes tagjaként. A Budapesti Kórusban Forrai Miklós keze alatt énekeltem, a Mátyás-templomban pedig Bárdos Lajos vezényletével - aki első feleségem révén az apósom volt - adtunk fantasztikus egyházzenei koncerteket. 1957-ben véletlenül kerültem az induló televízióhoz, menet közben végeztem el a főiskolát Máriássy Félbe osztályában. - Hogyan emlékszik nagyapjára, a világhírű drámaíróra, Molnár Ferencre? - Egyetlen egyszer találkozhattam csak vele: .1937-ben, amikor hétéves voltam. Elvált a nagyanyámtól, így jobbára a családi legendákból ismerhettem meg. Molnárt ma is világszerte olvassák. Egyik baHorváth Ádám 1957 óta körülbelül háromezer műsort rendezett. Fotó: Karnok Csaba rátom mesélte, hogy találkozott a japán császárnéval, amikor nemrégiben Magyarországonjárt. Megkérdezte tőle, hogy milyennek talál bennünket, mire a császárné azt válaszolta: Magyarországon csupa Boka és Nemecsek lakik. A japán Császárné tehát ismeri A Pál utcai fiúkat. Én pedig ismertem az Eötvös Kollégiumból azt a japán urat, aki a regényt és minden Molnár-darabot lefordított az anyanyelvére. A családomban Molnár Ferencen kívül is sok íróember volt. Dédapám, Vészi József a Pester Lloyd főszerkesztője volt, nagyanyámat, az újságíróként, később hollywoodi filmesként dolgozó Vészi Margitot Ady Margittájaként tartja számon az irodalomtörténet. Apám a Népszava főszerkesztője, nevelőapám, Sárközi György, a kiváló költő és műfordító az Athenaeum művészeti vezetője volt. Édesanyám a Válasz szerkesztőjeként nagy irodalmi kört tartott maga körül, legjobb barátai Illyés Gyula és Bibó István voltak. Úgy nőttem fel, hogy csütörtökönként Németh Lászlótól Veress Péterig a népi írók, szombatonként Márai Sándortól Zilahy Lajosig a polgári írók vendégeskedtek a Nyúl utcai villánkban. Ebből a furcsa értelmiségi családból egészen más pályára szerettem volna menni, ezért agráregyetemre iratkoztam be. Szerencsére egy év után kirúgtak, így a magyar mezőgazdaság elesett egy rossz agrobiológustól, viszont a közönség büntetésből megkapott engem tévérendezőként. ELVESZETT VAGYON, ELAVULT GÉPEK - Mint egykori tévéelnök, mit gondol a mai magyar televíziózás állapotáról? - A kereskedelmi tévék azt csinálják, ami a dolguk: üzletet. A médiatörvényben kódolva volt a magyar közszolgálati televíziózás tönkremenetele gazdaságilag éppúgy, „Az üzleti szellemben készülő műsorok a nyolcvanas évek elejétől lassan kiszorították a televízióból a nemesebb műfajokat." mint koncepcionálisan és eszközparkját tekintve. Egy vagyonát vesztett, elavult gépekkel dolgozó, megtizedelt személyzetű intézmény nem képes megfelelően ellátni a közszolgálati feladatait. A SEMMIBŐL JÓT CSINÁLNI - Annak idején Horn Gyula miniszterelnöknél erélyesen tiltakozott a készülő törvény és a Icöztévé anyagi ellehetetlenülése ellen. Már akkor látta, hogy mi következik? - Ha valaki előveszi tévéelnökként a Népszabadságnak adott utolsó interjúmat, abban nemcsak az van benne, hogy miért kértem a felmentésemet, hanem az is, ami azóta történt a televízióban. Nem kellett különösebb jóstehetség, hogy tudjam, mi következik, pusztán kockás papírra és ceruzára volt szükség, és ki lehetett számolni. A médiatörvény kifejezetten azzal a céllal készült, hogy a közszolgálati televíziózást tönkrevágja, és a kereskedelmi csatornák virágzását lehetővé tegye, miközben meg lehetett volna csinálni úgy is, hogy békében elférjenek egymás mellett. Most arra biztatnám a közszolgálatot: ha már nincs pénze, akkor a semmiből csináljon jót, és legyen hősi halott. Ne próbáljon meg versenyezni a kereskedelmi tévékkel, mert nem az a dolga. Kultúrát kell adnia akkor is, ha gazdaságilag belepusztul. Eltűnni nem fog, biztosan megmarad, csak egyelőre nem tudni a módját, mert a politika vasmarokkal fogja a médiatörvényt, és nem engedi, hogy képzett fiatalemberek elkezdjenek kultúrát, gyermekműsorokat, ifjúságnevelést, romaprogramot, tévéjátékokat, zenét adni. Nonszensz, hogy azt az értékközvetítő munkát, amire a diktatúrában lehetőségünk volt, ne csinálhassa a közszolgálati televízió a demokráciában. - Sorra hívják vissza a nagy öregeket: Szinetár Miklós újra az Operaházat igazgatja, Vitray Tamás megint sportműsorokat készít. Ön is elvállalná újra a tévéelnöki tisztet? - Van egy nagy különbség: az Operaház költségvetését milliárdokkal megemelték. Oda érdemes visszamenni, mert van miből vezetni. Ha azt mondanák, holnapután építenének a tévének egy székházat - most nincs neki -, megvennék a minőségi műsorkészítéshez alapvetően szükséges méregdrága berendezéseket, s akkor kérnének fel, hogy pályázzak műsorstruktúrával és arra épülő költségvetéssel, akkor szívesen belevágnék. Akik most jelentkeznek, azok nem tudják, hogy a semmit pályázzák. Egyelőre törvényileg nincs garantálva a közszolgálat fenntartása, a politikusi ígéretek pedig elszállnak a levegőbe. Át kellene formálni a torzszülött médiatörvényt, bele kellene venni a korrupció, a lopás, a selejtgyűjtés megszüntetését. Ki kellene szabadítani a televíziót a politika karmaiból, és pártok iránt elfogulatlan, köztiszteletben álló emberekből alakított, független kormányzótanács felügyelete alá kellene helyezni. Ezek után el lehetne kezdeni néhány tapasztalt öreggel és rengeteg tehetséges fiatallal korszerű közszolgálatot csinálni. A SZOMSZÉDOK MA IS TALÁLKOZNAK - Tizenhárom éven át rendezte a népszerű Szomszédok-sorozatot, amely sajátos színfoltja volt a magyar televíziózásnak. Van esély az újraindítására ? - Egyelőre nem sok kilátás van rá, bár a csapat ma is együtt lenne. Évente egyszer, karácsony előtt találkozunk és szeretettel emlékezünk a régi dolgokra. Át kellene gondolni, mennyire változtak meg az elmúlt négy évben a nézői szokások. Lenne-e űjra elegendően nagy tábora a Szomszédoknak. A remek kondícióban lévő nagy öre' gek, Komlós Juci és Zenthe Ferenc benne lennének, boldogan jönnének forgatni, sok fiatalt is be kellene vonnunk. Kicsit másképp csinálnánk, de a morális tartásán nem változtatnánk. HOLLÓSI ZSOLT