Délmagyarország, 2002. december (92. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-28 / 301. szám

NAPI MELLÉKLETEK SZERKESZTI: WERNER KRISZTINA, HEGEDŰS SZABOLCS 2002. DECEMBER 28. Hétfő Kedd ÉP TESTBEN Szerda Csütörtök Péntek PO. MADÁR WWW.DELMAGYAR.HU IRÁN HELYETT SZÍRIÁT VÁLASZTOTTÁK, MERT ODA HÁROM NAP ALATT MEGADTÁK A SZÜKSÉGES DOKUMENTUMOKAT Szíria börtöneiben Amikor az utazási álmok valóságos rémálommá válnak. Ilyen irigylésre méltatlan helyzetbe csöppent bele Király Tamás és Kolozsvári Zsolt. A két győri fiatalember banális okok miatt 16 napig élvezhette különböző börtönökben a szír hatóságok vendégszeretetét. - Tavaly áprilisban Koló ba­rátommal Iránba készültünk, de elutasították a vízumkérel­münket, ami egy héttel az uta­zás előtt derült ki - kezdte a visszaemlékezést Király Ta­más, aki egy országos cégnél kirendeltségvezetőként dolgo­zik. KIHALLGATÁS AZ ÖRSZOBAN - Gyorsan kellett dönte­nünk: Irán helyett Szíriát vá­lasztottuk, mert oda 3 nap alatt megadták a szükséges dokumentumokat. Közép-Tö­rökországtól stoppal mentünk tovább, mert onnantól szinte elfogynak a tömegközlekedési eszközök. A török határ után 2 kilométert gyalogoltunk a „senki földjén", majd a szír határőröknél cipőfertőtlení­téssel párhuzamosan becsek­koltunk az országba. Egy hétig a tengerparton barangoltunk, a keresztes lovagok várait né­zegettük, majd elindultunk az ország belseje felé. A libanoni határ közelében Tell-Kalah vá­roskába érkeztünk meg kis­busszal. Utca, boltok, tipikus helyi emberek. Húszméteres gyaloglás után egy bódészerű tákolmány mellett haladtunk el, valószínűleg ott lehetett a város vége, mert ránk kiabált egy civil. Nem vettük komo­lyan, mert ha minden arabnak megfordulsz, aki hozzád szól, nem jutsz el sehova: azt hittük, el akarnak minket csábítani a boltjukba, vegyünk tőlük va­lamit. Majd hirtelen katonák kerültek elő, igazoltatás után az útlevelünket már vissza se kaptuk. Végül nem is derült ki pontosan, mi volt a probléma. A gond az lehetett, hogy egy 20 évvel ezelőtti magyar úti­könyvben az állt: bazársor ta­lálható végig az út mellett, amit a turistának kár lenne kihagyni, erre az útra nem is kell libanoni vízum, mert ez Nagy bajban az ember nem szabadságra vágyik vagy napfényre, hanem arra, hogy ihasson, vécére elmehessen és lepihenhessen. nem igazi határátkelés, az út visszakanyarodik a szírekhez. De ottjártunkkor ez már nem így volt! Tíz perc után meg­érkezett a dzsip géppisztolyo­sokkal, azonnal az őrszobára vittek minket kihallgatni. Dél­utánra átkerültünk a börtön­be, a 16 napos fogva tartásunk alatt hét ilyen intézményben is éjszakáztunk. Mindegyik helyen angolul tudó rab se­gített a tolmácsolásban, mert a kihallgatóink csak arabul tudtak. A tisztek hitegették az embert, hogy majd holnap el­mehetünk - a „holnap" arabul „búkra" -, de akkor sem tör­tént semmi. Nem telefonál­hatsz, egyszerűen eltűnsz a süllyesztőben. Nem szólnak a nagykövetnek, hiába kéred őket. KI NEVET A VÉGÉN? - A szíriai börtönöket hány csillaggal lehet osztályozni kényelem szempontjából? - Nem sok pénzükbe kerül egy fogvatartott. Rengeteg ember mellé betuszkolnak egy négyszer négyes, ágyak nélküli cellába. Délben kapsz egy ma­rék rizst, vacsorára egy szem főtt krumplit és műanyag fla­konban vizet. Vécére naponta háromszor mehettünk cso­portosan, akire közben rájött, az műanyag palackban tárol­hatta a „cuccost" a következő alkalomig. Persze a mellékhe­lyiségben nincs papír, fürdés­re pedig ne nagyon számíts... - A cellatársaiktól nem tar­tottak, hiszen akár bűnözök is lehettek... - Többnyire menekültekkel voltunk, akik útlevél nélkül próbáltak eljutni Nyugatra. Irakiak, kurdok, arabok, egyip­tomiak, szudániak. Többsé­gük furcsa álmokat dédelge­tett Nyugatról, vagy hihetetlen fixa ideákkal rendelkezett. Az Király Tamás a vallatószobában, az első kihallgatásra várva. egyik iraki Hollandián keresz­tül Bulgáriába akart eljutni, mert azt hallotta, az egy tuti hely! Mesélték, hogy egy fran­cia párt azért kaszniztak be, mert a fiú megcsókolta ba­rátnőjét az utcán... Társa­ink többsége 3-4 hónap­ja volt már becsukva, s ne­kik is ugyan­azt mond­ták, mint ne­künk: „búk­ra". Ijesztő volt. Ráadá­sul Damasz­kuszban, ahol 10 napot töltöttünk az egyik börtön- " • ben, a szemközti helyiségben vallatták a rabokat. Bekötött szemmel, gumiabroncsba ál­lítva ütötték őket. Ha nem hal­lottad az ütéseket, csak a víz­csobogást - amikor leöntötték őket az irgalmatlan üvöl­tésből tudtad, most vezetik rá­juk az áramot. Bezárva, a meg­kínzottak üvöltését hallgatva az embernek nem igazán van­nak pozitív gondolatai. így délelőtt „kuss" volt a cellában. Szeretted volna, hogy a te ügyed is haladjon, de ezért „Ha nem kerülsz elő fél évig, akkor se derül ki, hogy mi van veled." ilyen kihallgatásra sem szán­dékozol menni. A folyosón 20 méter hosszú lánchoz bilin­cselve haladtak a rabok, ösz­szekötve csoszogtak, mintha kalandfilmet néztünk volna élőben... Délutánra kicsit el­lazult hangulatilag a társa­ság, s elkezdtünk játszani: „Ki nevet a végén?" táb­lát rajzoltunk a földre. Rá­jöttünk, ezt a játékot a vi­lágon min­denki isme­ri! Dobókoc­kánk volt, ™csikkek, olí­vabogyó magjai, papírgala­csinok helyettesítették a bá­bukat. Dobtál, s mindenki a saját anyanyelvén számolt. Családias légkör alakult ki, az egyik féllábú rab, még a pót­lábát is lecsatolta, odaadta ne­kem párnának, hogy „kényel­mesebben" tudjak aludni a földön. Úgy aludtunk, mint a heringek. Négyszer négyes szobában húszan feküdtünk, de következő este betettek még mellénk 15 irakit. Csak törökülésben fértünk el, de „Utolsó nap éltük át a legszörnyűbb szituációt egy konyha nagyságú helyiségben, két-három emberrel összebilincselve csak állni tudtunk szorosan. Egész nap nem ihattunk, nem mehettünk vécére. Leguggolni se volt lehetőségünk. A falakon - a szó szoros értelmében - patakokban folyt le a pára. Nem tudhatod, mennyi ideig maradsz így. Vécére sem kellett menned, mert kiizzadtad. Onnan átvittek bennünket egy másik cellába, ahol kaja, pokróc és ismerősök „vártak minket", kifejezetten otthonosan éreztük ma­gunkat. Ez jól mutatja, a megváltozott körülmények között hogyan alakul át az ember igényszintje, szükséglete." olyan helyen is voltunk, ahol összeszámoltam: körülbelül hetvenen lehettünk, ott nem is aludtam semmit. Folyt egy­másra az embertömeg, fél mé­ter magasságban egybefüggő „embermassza". Felváltva áll­tunk fel kínunkban, amikor már teljesen elzsibbadtak a végtagjaink. A szíriaiaknál nem probléma, mennyi em­bert zsúfolnak be a börtönbe, bármennyi elfér. Ennyi. így le­szűkül az ember igényszintje. Ilyen problémák mellett az embert szinte már nem a ki­szabadulás érdekli, hanem az, hogy az elemi feltételekhez hozzájuthasson. ROSSZ HELYEN, ROSSZ IDŐBEN - De azért csak valósággá vált a kiszabadulás... - A végén egy hivatalszerű épületben mondták: tudják, nem vagyunk bűnözők, csak rossz helyen voltunk rossz időben, ha van pénzünk, vesz­nek nekünk fejenként 300 dol­lárért repülőjegyet, ha nincs, ott fogunk maradni. Gondol­tuk, ha akarják, csel nélkül, erőszakosan is el tudják venni a pénzünket. Minden mind­egy alapon odaadtuk nekik a 600 dollárt, s így maradt ket­tőnknél összesen 5 dollár. Majd mondta egy tiszt, hogy éjjel jön értünk. Nem hittük el, csak reménykedtünk benne. De megérkezett a katona, a kocsiban rajta kívül csak egy fegyveres tartózkodott. Heves szívdobogással néztük az út menti táblákat, s láttuk az Air­port feliratot: Ebből szabadság lesz! Damaszkuszból közvet­len járat volt Budapestre. 0. JAKÓCS PÉTER

Next

/
Thumbnails
Contents