Délmagyarország, 2002. december (92. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-28 / 301. szám

Szombat, 2002. december 21. SZIESZTA II. Presser Gábor, a rossz fiú Összegyűlt a publikum: kiskosztümös hölgyek öltötték karjukat nyakkendős urakba, vállalkozók és menedzserek ünnepelték sikerüket. A Zeneszerző pedig leült a zongorához és rákezdett a dalra egy bolond világról... - Bolond ez a világ itt és most. Június elsején pokrócon heverve ittuk a sört az LGT- fesztiválon, most meg csillámporosan várjuk, hogy szóljon ugyanaz a dal. Csak nekem jiircsa a szituáció? - Színházi ember vagyok, igyekszem alkalmazkodni a helyzetekhez. Nem vagyok megijedve, bár kicsit megnehezíti a dolgom, hogy asztaloknál ülnek az emberek. Legtöbbször mégiscsak koncerteken játszom. - Könnyen feltalálja magát az üzleti világban? - Nem nagyon. Az én ténykedésemnek nincs sok köze az üzlethez. Két dolog lehet: valaki vagy tisztességes és befizeti a dalaim után járó jogdíjat, vagy nem. Van egy menedzserem, aki bonyolítja a felkéréseket, megírja a szerződéseket és képviseli az érdekeimet. Mindössze ennyi közöm van az üzleti világhoz. - A hézagokból pedig születik egy dal, mint például az új LGT-lemezen a Moszkva... "- Magyarországon is hamisítanak minket, csak abból már nem lehet dalt írni. - Tényleg annyira bosszantó ez, mint ahogy a dalból halljuk? - Hogyne lenne bosszantó! Ez lopás. Hozzánk nem betörnek, hanem hamisítják a lemezeinket. Nekünk a dalaink az áru, mi ebből élünk. Olyan ez, mikor egy boltot kirabolnak vagy egy festőt hamisítanak. Valójában nem sokat tudunk tenni, maradnak a zenébe szőtt indulatok. - Nyugtasson meg, hogy azért nem egy indulatos ember... - Az igazságtalanságot ne„Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, arra vágyunk, amit még nem kaptunk meg." Fotó: H. Baranyai Edina hezen tűröm, de azt hiszem, nem vagyok túl indulatos. Bár mindenki azt hiszi magáról, hogy milyen kedves és jó ember. -Milyen évet zár 2002-ben? - Nem panaszkodom. Mindennek a koronája az LGT-fesztivál volt. Bármi is volt vagy lesz ezután, nem ronthatja el azt az érzést, amit ott átéltünk. Fantasz- , , tikus volt. Amikor készítettük a fesztivál filmjét, amit már ad az HBO, újra és újra átéltük. - Mit érzett akkor és ott? Örömöt, elégtételt, a pillanat varázsát? - Öröm volt. Lehet, volt benne valami elégtétel is, de hogy miért, azt most meg nem tudom mondani. A sajtónak bizonyos szegmensei azt közvetítették, hogy mi már kopjunk le és dögöljünk meg. 1997 óta egyetlen köztelevíziós csatornán sem szerepelhettünk. Zenészi mivoltomban nem voltam képernyőn többet az elmúlt öt évben, mint három és fél perc. „Az igazságtalanságot nehezen tűröm, de azt hiszem, nem vagyok túl indulatos. Bár mindenki azt hiszi magáról, hogy milyen kedves és jó ember." -A kereskedelmi csatornáknak sem eladható, amit csinál? - Oda nem való. Nem bántani akarom őket, hiszen az ő pénzükön azt csinálnak, amit akarnak. Hívnak reggeli műsorokba, felkelünk öt óra negyvenkor, hogy beérjünk hétre és elmondjuk két percben, mit csinálunk. - Mégiscsak „eladható" az áru... - Eladható, de nem minden pulton. Más mércével mérjük magunkat. - A lemezeladás objektív mérce? - Valami mérhető belőle, de mégsem. Istenigazából valahol belül van a mérce. Az, hogy olyat tudunk csinálni, amivel az emberek elé odaállhatunk, hogy tessék, ezek vagyunk. Nincs okom sírásra: ebben az évben volt a félmilliomodik néző A padláson, aranylemezt kaptam a Zeneszerző 1-ért, az LGT-lemez is aranylemez, csak még várunk, hogy olyankor adják át, mikor valaki ránk néz. Persze lehetne egy csomó más dolog szebb és jobb, de az ember ilyen: annak szeretne örülni, aminek nem tud. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, arra vágyunk, amit még nem kaptunk meg. - Kirobbanó sikere van Zeneszerző lemezeinek. Művészi ténykedésének zömét azok a dalok teszik ki, melyeket felkérésre ír előadóművészeknek. Nincs önzés önben, hogy a legjobbakat megtartsa? - Már bocsánatot kérek, de ha felkérnek, hogyan lehetne? Menjünk kicsit vissza az időben. Mikor felkért Katona Klári, olyan dalokat írtam, amiket én soha nem tudtam volna elénekelni. Amit Király Lindának írtam A szerelem utolsó vérig című filmhez, azt is csak ő tudja elénekelni. Egy zeneszerzőnek éppen ez a kihívás... - ...és alázat is egyben. - Ha nem vagyok alázatos, nem csinálok jót. Az alázatban éppen ez a felemelő, hogy valamit becsülsz, hogy valami fontos neked. Ha benne vagy, megérint és közöd van hozzá, akkor alázatos is vagy. - Mikor megy könnyebben az alkotás? Mikor felkérik, vagy mikor a maga örömére „meglátjuk, mi lesz belőle"...? - A magam örömére jólesően és felelőtlenül lehet csinálni a dolgokat. Esetleg az is kiderülhet, hogy valami lett belőle. - Hogyan éli a hétköznapjait? A hétköznap is ünnepnap? - Tud lenni. Ami biztos: mindennap reggel viszem a kutyát az erdőbe. Olyan nincs, hogy nem megyünk. Nem hagyhatom cserben a kutyát, mert ő sem hagyna engem. Ez az egy biztos, a többi adódik. Néha eltűnök a városban, csavargok, megkerülök... Nem élek társadalmi életet, mert nem tudom, hogy kell. - Ez nem struccpolitika? - Lehet. De belülről nem látom. Nem olvasok újságot, mert fontosabb olvasnivalóim vannak és nem nézek televíziót... Rossz fiű vagyok. - Mindent elért a szakmában, amit csak lehetett: Erkel Ferenc-díj, Huszka Jenő-díj, Aranyzsiráf- és Hungaroton-életműdíj, átvette Göncz Árpádtól a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét, kétszer felteijesztették Kossuth-díjra utóbb ez is meglesz. Nem bujkál önben a még, még, még... ? - De, de, de...! Telhetetlen és hedonista vagyok, ahogy kell. Eleinte az embernek az a vágya, hogy ügy zongorázzon, mint X. meg Z„ meg nem tudom kicsoda. Ha ezt elérte, arra kell vigyázni, hogy zongorázzék másképp. Úgy, ahogy csak ő tud. WERNER KRISZTINA PODMANICZKY SZILÁRD Ork és Orkla 35. RÉSZ Ork nem akar a mellkasához kapni, de erős tűszúrások szaladnak bele, csak fölemeli a kezét és a közelbe helyezi. Orkla meglátja a rángatózást. Mi van veled, rosszul vagy, kérdezi Orkla. Nem, semmi, nem akar erről beszélni Ork, inkább sután kivágja magát Semmi, mondom, csak az jutott eszembe, hogy nem kérdeztem meg a péket, milyenek a bogyók, amiket adtam neki. Ha lényeges lett volna, biztosan elmondja, mondja Orkla. Valószínű, mondja Ork, kissé lehiggad, a tűk elülnek a mellkasában, nagyot fújtat, Orkla fél szemmel figyeli a magánszámot A pincér megérkezik, de nem ételt hoz, hanem még egy felest. Mit hozott, fiam, kérdezi Ork. Egy feles is untig elég, hogy sört igyunk rá. A főnök küldte, a cég ajándéka, ez mindenkinek jár, mondja a pincér. Mindenkinek, ismétli Ork rosszízűén, leveszí a tálcáról a két poharat, az övébe beleszagol: úzó. Ide figyeljen, fiam, folytatja Ork, miközben Orkla csukott szemmel szagolgatja a mentholos Italt, ha jót akar az úgynevezett mindenkinek, soha senkinek ne hívja fel a figyelmét arra, hogy nem egyedi elbánásban van része. Én is jobban örülnék annak, ha a főnök ezt az úzót csak nekem és a feleségemnek küldi. Érti, ugye? Igen, értem, mondja a pincér és elhúz a tálcával. De ezt azért köszönjük, súgja a pincér után Orkla, aztán Orknak: ha lehet, ne halmozzuk egymásra a bunkóságot. Bizonyos helyzetekben halmozni kell, bizonyos helyzetekben iszonyú bunkónak kell lenni, mondja Ork, az arca pirosban úszik, a homloka gyöngyözni kezd. Itt sincs sokkal melegebb, mondja Orkla. De legalább nem abban a nagy, üres hodályban ülünk, mondja Ork, megfogja Orkla valamivel kisebb kezét, s egy pillanatra úgy érzi, összekapcsolódott a jobbik énjével. A pincér hamarosan újra fölbukkan a függöny mögött, hatalmas tálcán mindenféle sülteket hoz, Ork már nem piszkálja, el is felejtette, helyette sört rendel, amit egy húzásra leküld. Újabb sört kér. A vacsora csendjét halk zene töri meg, de inkább aláfesti, odakintről jön, Ork szerint a hó zenéi. A pincér szégyenlősen visszatér, eddig elfelejtette, a vacsora közepén gyújtja meg az asztalon a gyertyát; Ork most mintha semmit nem venne észre. Kérsz még egy sört, kérdezi Ork. Köszönöm, már nem, mondja Orkla, a fejével egykedvűen bólogat, nincs szíve megint, sokadszorra újra nézni, ahogy Ork lecsillapul a söröktől, aztán szép lassan eltorzul az arca, a szemel más világból néznek rá, végül kihuny benne a fény, hulla részeg lesz, járni Is alig bír. Én még kérek egyet, mondja Ork. Hajnalban horgászni megyünk, mondja Orkla. Tudom, egy még belefér. Te tudod, de a hajnal a legszebb kint, mindig délre áll ki a fejedből a fájás, mondja Orkla. Most később világosodik, később kelünk, elég lesz hétkor és még a reggeli is belefér. Köszönöm a vacsorát, mondja Orkla, megtörli a száját, a sültek java még a tálcán, de Ork sem bír már enni, arra gondol, elvihetnék csalinak, de sült hússal még nem horgászott, különben is bejárná az a jó fokhagymás illat a hajnali partot, nem lehetne megmaradni. Ork fizet, pontosan tíz százalék borravalót ad, nézi a pincért, látszik-e valami rajta, aztán unottan löki ki maga alól a széket, magában mormogja: senkivel nem lehet „kommunikálni", senki nem ért semmit. Benyomtál, hogy magadban beszélsz, kérdezi Orkla a liftben. Nem, dehogy, csak a szokásos, drága, mondja Ork és Orkla vállára hajtja a fejét, aki végig simítja a mélabús fejet, amely nem tud a világgal kommunikálni, gondolja Orkla, mert annyira bonyolult, mert annyira összetett, mert annyira egyedi, hogy saját nyelve van ennek a fejnek, nem is lehet más értése, csak a félreértés; én se mindig jól értem, egyszerűen eltűnik előlem, nem látom, mit csinál, csak ül és néz maga elé, mintha szomorú lenne, pont ilyen, ha szomorú is, nincs semmi különbség, csak az, hogy ugyanolyan ábrázattal gondolkodik, és olyankor nem szomorú, jár a kis feje belül, mindig ki akar találni valamit, valamit meg akar érteni, és utána az egész életvilágról alkotott elképzelését fenekestül akarja fölfordítani; ami többnyire már nekem Is követhetetlen; de legalább most nem azon jár már a kis feje, hogy hogyan csináljon pénzt, mert van, ezt már abbahagyta, de lehet, hogy kár ezért, mert így eggyel kevesebb esélye van arra, hogy valami fölszabadítsa benne ezt a szomorú ábrázatot; eddig legalább azt hihette, hogy majd a pénz valamit elindít, azt hihette, hogy van valami, amit el kell érnie, s akkor végre megérkezik, beteljesül, fölszabadul, megoldódik, tiszta lesz és végtelenül boldog; mert erre készül, tudom, mondta magában Ork, s már a szoba ajtajában jártak ölelkezve. Orkla mégis ezen gondolkodott, nem volt ideje másra figyelni, csak arra, amit Orkróf elképzelt, ám koránt sem volt biztos benne, hogy mindez így is van, legfeljebb közelit, gondolta, és a huzat kikapta a kezéből az ajtót. (FOLYT. KÖV.I