Délmagyarország, 2002. október (92. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-19 / 245. szám

Szombat, 2002. október 19. I SZIESZTA IV. JANKOVICS MARCELL: „A CSILLAGOS ÉGRE ÍRVA" aki szétrúgja Leginkább rajzfilmjeiről ismerjük. János vitéz, Fehérlófia, Magyar népmesék. Az animációról, a filmtörvényről és a barbarizmusról beszélgettünk Jankovics Marcell Kossuth-díjas filmrendezővel. Szándéka, hogy abbahagyja a „művészkedést", és olyan filmeket készít, amiket ha megnéz egy gyerek, maradandó élményt kap. Gyerekkora óta a magyar mitológia, a magyar szimbólumvilág felé fordul. - Miért a csodaszarvas történetét filmesítette meg? - A rege filmrevitele körülbelül ötven évet váratott magára. Mikor a szakmámba kerültem, 1960-ban evidencia volt, hogy ebből filmet kell csinálnom. 1990-ig ez azonban fel sem merülhetett politikai okok miatt, később pedig gazdasági, pénzügyi gondok akadályozták a munkát. 1980-ban készítettem egy sorozatot Mondák a magyar történelemből címmel, de ezt nem engedték filmre venni. Nacionalistának tartották és a televízió nem vetítette volna le. 1995-ben keresett meg Szörényi Levente, hogy zenét írna egy őstörténeti tárgyú animációs filmhez. A millenniumi filmtámogatás kapcsán valósult meg a tervünk. - Feldolgozta a János vitézt, magyar népmeséket, a Fehérlófia mondáját is. Mit jelent önnek a mesék világa? - A János vitézig nem foglalkoztam a mesékkel. Ez a A Nemzeti Kulturális Alap elnökeként, a bortányos Nitsch-kiállítás kapcsán az mondta: „A huszadik században az egész világ visszasüllyedt a barbarizmusba." Nem változott a véleménye, a huszonegyedik században sem, ma is barbarizmusban vagyunk. Ady szavai szerint minden egész széttörött. Az ember kínkeserwel próbálja összerakni, aztán mindig jön valaki, aki szétrúgja. film egy párthatározat eredményeként kapott zöld utat, a Petőfi-évforduló kapcsán. Itt ismerkedtem meg igazán a magyar néphagyománnyal, népművészettel. Meglepett, hogy ez az én világom, felébredt bennem az érdeklődés. Az írói munkásságomban is elkezdtem a mitológiával foglalkozni. Később a kecskeméti Pannónia műterem megrendelést kapott a Magyar népmesékre, és az ott dolgozó fiatalok nem tudtak megbirkózni a feladattal, ekkor kerültem oda. -És a Fehérlófia? - Ez a mű külön eset. A János vitéz után egy hosszú dolgozatot írtam arról, hogy a mesék szerkezete, funkciója a csillagos égre van írva, és minden mesében megtalálható ez az állandóság. Szerettem volna megfilmesíteni, de a politika ismét közbeszólt. Az álláspont szerint a mesei dramaturgia örök körforgásról beszél és ez tagadja azt a marxista tételt, hogy megvan a fő csapásirány és megvan a cél. - Hogy látja ezt a múló időt? - Van örök körforgás, bizonyítja ezt, hogy minden évben van tavasz, ugyanakkor az ember élete elindul és befejeződik. Engem azonban az első variáció érdekelt, de nem volt szabad, ezért azt mondták, válasszak ki egy nagy mesét, ami a Fehérlófia lett. - Napjainkban az animációs filmeket gyerekeknek készítik. Az ön munkái a felnőttekhez is szólnak? - Inkább gyerekeknek készülnek. Fiatalon még nagykorúsítani akartam a műfajt. Igyekeztem bizonyítani, hogy az animáció művészet és ezért nem korosztályhoz kötött. Közben azonban megváltozott a közönség filmmel kapcsolatos viszonya. Kevés a felnőtteknek szóló művészfilm. Primitív, egyszerű, cél nélküli alkotások születnek, amelyek a kikapcsolódást szolgálják. - Mint rajzfilmkészítö hogyan vélekedik az egyre divatosabb számítógépes animációról? - A technikáról mint eszközről az a véleményem, hogy nem kell átadni neki a kezdeményezést. A Csodaszarvas közei negyven százaléka számítógéppel készült, de nagyon határozott koncepció mentén. A számítógép inkább összerakja, technikailag felgyorsítja a készítést. Elismerem, tud olyat a gép, amit ember nem. Ilyen például, mikor a távolodó állatok úgy néznek ki, mintha a távolba vesznének. - Hol tartanak Az ember tragédiájának munkálatai? - A tizenöt színből tizenkét szín megvan. A tizenharmadikon dolgozom, de a korábbi részeket ismét „gatyába kell rázni". Legkorábban 2005-re készülhetek el, ez azonban függ a támogatásoktól. - Maradva a támogatásoknál. Megvalósulhat valaha a filmtörvény? - Nem tudom, hogy áll a koncepció. A baj igazából az, hogy a szakma erősen megosztott. Nem képviselnek egységet. A mindenkori kormányzat pedig ezt a zavarodottságot vagy nem akarja kezelni, vagy nem tudja. A magyar film akkor volt színvonalas, amikor volt egy központi filmkoncepció. Ha a kormányzat fontosnak tartja, hogy az országban legyen önálló filmgyártás, akkor erre költenie kell. - A televíziót is pénzelni kell? - Amennyiben közszolgálati televíziót akarunk, abba pénzt kell adni, nem pedig magára hagyni, mondván, győzzenek a kereskedelmi csatornák. IVÁNK0V1CS JÓZSEF János vitéz a mérföldkő. Az 1973-ban bemutatott film kivívta a szakma és a közönség elismerését is. P0DMANICZKY SZILÁRD Ork és Orkla 25. RÉSZ Ork kilövi az ablakon a cigarettát, visszamennek a nappaliba, minden lépésüket ez a gondolat, ennek a gondolatnak az érzése követi: konkrétan, nagyon is konkrétan mennek a nappaliba, s eközben semmi más nem történik velük, mint a kitartott lépések alig hallható nesze, az izommozgás, amely már bejáratott. Szeretsz, kérdezi Orkla. Hú, baszd meg, jókor kérdezed. Mert? Mert éppen szeretlek. Utazzunk el valahova mondja Orkla. Hova, kérdezi Ork, de már áll, futva indul a zöld táska felé. Behozza a zöld táskát, kicsit meg van rogyva, de a hidegben merev az anyaga, majd itt kienged, de addig is úgy néz ki, mint egy rosszul elnyújtott, zöldesen varangyos béka. Elmegyünk a meleg befolyáshoz, kérdezi Orkla. Pontosan, mondja Ork, fölnyitja a varangyos békát, a fölszerelés, apró műhalak, horgok, fogók, színes tolldarabok egymásba gabalyodva, Ork szárazan mosolyogva visszazárja. Orklát óriási izgalom fogja el, nem is tudja, megkérdezze-e. Olyan jó lenne, mondja Orkla, legalább egyszer kipróbálni, hogy egyszer egy egész napot, elég lenne reggeltől estig, vagy estétől reggelig, hogy így egy napot végig az ágyban csúszni-mászni egymáson, én úgy imádom, csak mindig olyan hamar vége van. Most mit mondjak, kedvesem, mondja Ork. Mit? Mit szoktak Ilyenkor mondani? Lehet, hogy nem mondani kéne, hanem ráedzeni. Az, látod, lehet. De szerintem ne induljunk holnap, mondja Ork, nézzünk be a kocsmába, a múltkor fönnmaradtam ötszázzal. Mennyit kamatozott a pénzed? A pénzünk. A pénzünk? Minden nap több mint egy tízes. És akkor az mennyi. Nem azért mintha bármit akarnék venni, vagy ilyesmi, de például hiányzik a csat a hócipőmről... Ork figyeli Orklát, de már nem hallja, hogy mit mond. Arcából kifut a vér, falfehér lesz, ha most elétennének egy lapot, hogy ez a halál, szó nélkül aláírná. Orkla semmit nem vesz észre, az ő hiánya ennél nagyobb. Ork homlokát kiveri a víz, egy ujjal észrevétlenül töröl, a szája elzsibbad, Orkla el-eltűnik a látómezőből. Meg fogok halni, ismételgeti magában Ork, egy pillanatra a vérfagyasztó semmiérzés teljes rémülete rázza a csontjait, aztán az balra el, megenyhül, látja, ahogy ezzel a semmivel együtt a káprázatos világűrben száguld, fények és színek között, tán még- zene is szól neki, űrdalok, madrigálok, és valamelyest megnyugvás költözik a félelem helyébe, mint mikor egy rohadt nehéz és hosszú leckéről kiderül, hogy még sincs föladva, mert a tanár rosszul lett, a helyettesítő meg nem tudja, ml volt a lecke, nincs aki többé számon kérhetné, nem kell többé semmit se csinálni, nem kell kitalálni, nem kell a szabadság után sóvárogni és zavaros teóriákkal nyugalomra menni, mert vége van, és még csak öngyilkosnak se kell lenni, mennyivel jobb így, vége ennek a szép életnek, ami majd negyven év alatt az összes variánsát megmutatta, kész, ennyi volt, nem kell tovább menekülni se az alkoholba, se a szeretetsóvárgásba, nem kell azt képzelni, hogy az ego jó helyen van, jókat csinál, és képes lesz megtalálni integritását a világgal, holott, itt látszik, hogy a halál a legteljesebb integritás pillanata, amikor kiszállhatsz a játékból anélkül, hogy tudnád, erre vártál, megkönnyebbülsz, és még az eszeddel is fölfogod, hogy ez a helyes megoldás, még erre is van időd, és hálát adsz valakinek, jobb híján az Istennek, hogy így alakult, ha már egyszer rányithattad a szemed a világra, és most köszönöd, szívesen, nagyon szívesen, minden megrendülés nélkül lezárnád, gondolta Ork, és vadul rángatózni kezdett, mikor Orkla épp azt mondta, „viszont neked nagyon jó lenne végre egy norvég mintás kötött sapka, hogy az az okos homlokod se fázzon meg a füled se..." Ork legnagyobb meglepetésére: visszatért az életbe. Nem kellett magammal vinnem. Nem szól egy szót sem, csak nézi Orklát, akin jól látszik, hogy a vásárlási láz egyben jár a kívánóssággal, de valamicskét mégis csak megérez Ork röpke haldoklásából, nem szól, nem meri kérdezni, mi van veled. Annál inkább sejti. Ork arcára visszatér a szín, nem tudni, mennyi idő telt el, azt sem, hány óra van, a történet és a jelenségek széttartanak, ahogyan természetük megkívánja, nem engedelmeskednek az emberi agynak, amely folyton rendszerbe kívánja állítani őket. A dolgok egymástól függetlenül történnek, gondolja Ork, hisz amíg Orkla a bevásárlásra indult fejben, ő az üres térben járt, és csak valami mindentudás képes ezt egyszerre látni, különben egymástól független teret és időt töltenek, semmi közük egymáshoz, és ez jó, a csönd, és a csönd mögött dolgozó kiszámíthatatlanság, amely bármely pozíciót ugyanazzal az eséllyel tölt föl, áááááááááááááááááááááááááááál, üvöltötte Ork. Mi van, kérdezte végre Orkla, aki fölriadt apró kis képzelgéséből, ő már megint sodorta lefelé oldalán a bugyit, és ütötte fel homlokát a forró és imbolygó lágyszerven. (FOLYT. KÖV.l