Délmagyarország, 2002. január (92. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-05 / 4. szám

V. •NAPOS 0 L D A L • SZOMBAT 2002. JANUÁR 5. Magyarország közép-európai élmény - mondja Thomas Williams, az egyetem angoltanára Egy amerikai magyar Szegeden MONDJAK, HA TEUES KEPET AKARUNK KAPNI HA2ANKR0L, NE FELEJTSÜNK EL MEGKÉRDEZNI OLYAN EMBEREKET, AKIK EGY MÁSIK KULTÚRÁBÓL CSÖPPENTEK SZÜLŐFÖLDÜNK VALÓSÁGÁBA. A MESSZIRŐL JÖTT EMBEREK ÉLESLÁTÁSÁVAL RENDELKEZIK THOMAS WILLIAMS (KÉPÜNKÖN), A SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM KÖZPONTI IDEGEN NYELVI LEKTORÁTUSÁNAK AMERIKAI SZÁRMAZÁSÚ NYELVTANÁRA IS. A 37 ÉVES THOMAS WILUAMSRŐL ELSŐ HALLÁSRA SENKI NEM MONDANÁ MEG, HOGY NEM MAGYAR ANYANYELVŰ. WASHINGTONBAN SZÜLETETT ÉS OTT IS CSEPEREDETT FEL MAGYARORSZÁGON ELŐSZÖR 1986-BAN JÁRT, 1989-BEN KERÜLT A JATE-RA. AZÓTA MAGYAR FELESÉGÉVEL ITT ÉL ÉS DOLGOZIK SZEGEDEN, ÉS EGYÁLTALÁN NEM VÁGYIK VISSZA AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBA. - Egy átlagamerikai tudja egyáltalán, hol van Magyarország! - Az amerikaiak többsége nem tud különbséget tenni Budapest és Bukarest között, sőt akadnak olyanok is, akik szerint itt németül beszélnek. - Akkor ön miért éppen ezt az országot választotta! - Ránk, amerikaiakra jellemző, hogy sokszor a gyökereinket keressük. Édesanyám '56-os magyar volt, s bár gyerekkoromban nem beszéltem a nyelvet, a kíváncsiság az ország iránt gyökeret vert bennem. A rendszerváltozás idején adódott lehetőség arra, hogy a |ATE-n taníthassak. Igent mondtam a felkérésre, az eredetileg tervezett egy évből mindig több lett, s végül ittragadtam. - Gondolom, 1989-ben összerándult a gyomra, mikor csomagokkal felpakolva kilépett a Ferihegyi repülőtér várójából... - Összességében sokkal jobb helyzet fogadott, mint vártam. Akkoriban Magyarországra nálunk mindenki mint egy szocialista országra tekintett, és az egy amerikai számára furcsának, sőt veszélyesnek tűnt. Ráadásul édesanyám is meglehetősen szegény országnak festette le szülőhazáját. De amint volt időm körülnézni, rájöttem, hogy Magyarország csak egy kicsivel szegényebb, mint az USA. - Volt valami az országban, ami mára kezdet kezdetén megfogta! - Az első pár évben nagyon boldog voltam, s ennek oka egy idehaza született magyar számára talán kicsit furcsán hangzik: egyszerűen csodálatos volt, hogy egy élő magyar társadalom része lettem és mindenhol magyarul beszélő emberek vettek körül. Néha azon vettem észre magam, hogy megyek az utcán és örömömben önkéntelenül is mosolygok. - Milyennek ismerte meg az eltelt évek alatt a magyar mentalitást! - Van egy angol szó: „resourceful". Soha nem találtam a magyar megfelelőjét, de szerintem a ma.gyarok ilyenek. Ha kevés pénzük van, akkor is sokat ki tudnak hozni belőle. Ehhez egyfajta alkotó szellem szükséges. Másrészt az itteniek nagyon odaadóak a barátaikkal és a családjukkal szemben. Az is igaz viszont, hogy néha nagyon cinikusak... Fotó: Karnok Csaba - A kezdeti években nem emésztette a honvágy! - Nem igazán. Ha néha volt is honvágyam, azt sem az egész ország iránt éreztem, hanem konkrét helyek és személyek iránt. Itt végül is minden olyan dolog megvan, ami az USA-ban, talán csak egyik kedvenc amerikai ételemhez, a Reuben nevű, sózott marhahúsból, sajtból, savanyú káposztából, különleges mártásból és pirított rozskenyérből álló zseniális szendvicshez nem tudok hozzájutni. Igaz, az Államokban meg mákdarálót nagyon nehéz beszerezni... - Amúgy semmi nem hiányzik az óceán túlpartjáról! - Na jó, van még néhány dolog, ami ott megvan, itt még nem igazán. Például ha nagyon rossz a helyzet, akkor egy átlagos amerikai egy magyarhoz képest sokkal könnyebben el tudja hinni, hogy az összefogás előbb-utóbb eredményre vezet. Másrészt az egyéni felelősség tudatosításában is van némi különbség. Nézzük például a környezetvédelmet: a magyarok többsége azt gondolja, hogy ebben az ügyben is az államnak vagy a vállalatoknak kell valamit tenniük. Arra már nem mindig gondolnak, hogy ők személyesen is tehetnének ezért. Például nem dobják el az utcán a használt papír zsebkendőt. - Nem is szeretne visszatérni az USA-ba! - Nem, én jobban érzem magam Magyarországon, és már le is telepedtem itt. Még ha néha furcsák is a dolgok, sok minden nem enged el innen. Nagyon fontosnak tartom például a családi össze: tartást, azt a figyelmet és odaadást, ahogy az itteni szülők a gyerekeket nevelik. Úgy érzem, a magyar társadalom gyermekközpontúbb az amerikainál. Másrészt a magyar oktatási rendszer sokkal komolyabb az államokbelinél. Szerintem a kisfiamnak jobb lesz, ha itt jár iskolába. - Szívébe zárta már Szegedet! - Hát persze. Szeretem a szegedi szecessziós épületeket, a „Lófarát" például imádom. A feleségemmel pedig szívesen kávézok a Z. Nagyban. Ez számomra egy kimondottan szép, tökéletesen közép-európai élmény. Ja, és a kedvenc magyar ételem a gulyásleves, főleg úgy, ahogyan kedves anyósom készíti. -Az Amerikát ért terrortámadás óta leveleit gondolkodás nélkül felnyitja! - Igen. Bármilyen meglepő is, sokkal inkább biztonságban érzem magam most itt, mint mondjuk a jugoszláviai bombázások idején. - A szeptember 11-én történtek után hallani lehetett olyan hangokat, hogy a leomló tornyok maguk alá temették az amerikaiak - akár felszínes, akár nem közvetlenségét, naiv jóindulatát, gyerekes jóhiszeműségét... - Tény, hogy most rossz a közhangulat az USA-ban. Mint amerikai mégis azt hiszem, hogy ez csak átmeneti állapot. Reménytelenül barátságosak vagyunk, bár tudom, sokaknak ez nem tetszik. Mondják, hogy ez és az állandó mosolygásunk iszonyúan naivnak és igénytelennek hat, és sokszor fárasztó mások számára. De számomra ez gyermekien szép, és remélem, mindez a történtek ellenére sem fog eltűnni. WÉBER BALÁZS Szív Ernő Hogyan szerezzünk pénzt? Aki dolgozik, annak persze könnyű, mint a libamájnak. Aki dolgozik, az megkapja a bőséges fizetését, és aztán arra költi, szórja, amire akarja. De mi van azokkal, akik nem dolgoznak, mert sajnos nem szeretnek dolgozni, és már otthonuk sincsen?! Viszonylag könnyű dolga van a rablóknak, az adóhatóságnak, vagy a hobbiból is bírságoló rendőrtizedesnek is. Ók úgy veszik el többnyire, persze - a pénzt az emberektől, ahogy ök akarják. A koldusoknak, a magyar utca kis szélhámosainak az élete sokkal, de sokkal nehezebb. Érzelmekre, értelemre és az együttérzésre kell liatni. A módszerek ősiek, mint nagypapa lábán a köröm. Az első öntudatos fenekű utcalány mellett nyilván ott kúszott a porban már a koldus is. Ülni az utcasarkon, koszos papírtáblával, hontalan vagyok, éhes vagyok, nem enged be a feleségem, aidses vagyok.. .stb. Az ember előveszi a bugyellárist, vagy nem. Némelyek azonban roppant elmés módszereket választanak. Ezek általában nem is koldusok, csövesek, hajléktalanok, hanem, mondjuk így, pénzszerzési szakemberek. Afféle pénzügyi vállalkozók. Róluk lesz szó az alábbiakban. Ne kenyeret, pénzt, ember! A képeslapot áruló kisfiúról mescmlékcztem már. Két éve találkoztam vele, vendéglátó helyekről, restaurantokból clorzott ingyenes reklámképeslapokat kínálgatott egy - 1 - magyar forintért, és vékony hangon arról panaszkodott, hogy meghalt az apukája, ráadásul nem tud elmenni a Balatonra. Iszonyatos pechsorozat ez, nem is vitattam. Néhány napja ballagott az utcán, vagyis a munkahelyén, nőtt azóta, hopp, és mit tesz isten, elejtett egy jókora kést. Úgy lehet, ez a gyermek a módszerei megújításán töri a fejét. Vagy csak védelmi eszköz a kenyérvágó, mert kíméletlenül nagy harc dúl ebben a szakmában is?! Tégyük fel, kinyílik a bugyelláris, mert az ordító purdét csipkedő, virágos kendős asszony megszólította a szívünket. És adunk százat, kétszázat. Mire mi van? Mire az van, hogy: de adjál már még százat, kétszázat, vagy azt az ötszázast, na. \foiuiak pillanatok, amikor nehéz Jézus Krisztusnak lenni. Ez pedig egy ilyen pillanat. Mert nem adsz többet, hát persze hogy nem, viszont megátkoznak. Éhes vagyok, mondta a barátomnak a koldus, mire a barátom nyomban a kezébe adta az egyik zsömléjét. A koldus úgy rázta csimbókos fejét, mint egy vizes kutya. Nem zsömle, hanem pénz kell, testvér! Egyszerű a megoldás. Az utca embere a kiflivéget, a maradékot megszerzi. Viszont az almabor, meg a cigaretta pénzbe kerül. A vonatos megoldás Magam is találkoztam a következő megoldással, és büszkén mondhatom, nem lettem az áldozata. Nem úgy a kollégám, egy igencsak sikeres író, aki többek között arról híres, hogy keményen kihajt minden honoráriumot. léhát ez a kolléga üldögél a még álldogáló vonaton, bámul ki az ablakon, és a gonosz kritikusokra gondol. Vagy a nőkre gondol. Igen, inkább azokra gondol. Egyszerre kiszakad a kupé ajtaja, amely müveletért egy határozottan jól öltözött, intelligens arcú ifjú férfi a felelős. A fiatalember azonban módfelett zaklatott. Rögvest el is mondja, miért az. Föltétlenül, és azonnal le kell utaznia Szigetszentmiklósra, de különben már Érdnél várják, csakhogy nem tudta megvenni a vonatjegyet, mert egy: ellopták a pénztárcáját, kettő: elvesztette, három: nem találja, és most ez borzasztó kínos, de tényleg csak kétszáztizenhárom forint kellene neki. Egy fillérrel se több. Kiszámolta. És Érdnél már várják, már odatelefonált, és ott már vissza is tudja adni a pénzt, ismétk. És csönd. És az író kolléga szól a képzeletében már félmeztelenre vetkőztetett verskedvelő kislánynak, hogy mindjárt jövök Melinda, majd pedig kibányássza a szíve alól a bugyellárist, és leszámolja a kétszáztizenhárom forintot. És Érdnél kiáll a vonatlépcsőre, hogy ő is lássa az ifjú ember pénzhozó barátját. A marhája. Fehér hajú néni áll a kapuban Igen, ott áll, mert becsöngetett. Tiszta, rendezett külső, ha szegényes is. A néni nem koldus. Nem kéregető. Nem tarháló. A néni elsősorban beteg, mert, mint mondja, ötszáztizenkét forintra lenne szüksége, amin természetesen gyógyszert vételezne. Vérnyomás, cukor, szív, ízület, ah ebben a korban semmi se jó már. Nos, eddig a képlet ismerős. Hanem kedveském, turbékolja, milyen szépen élnek maguk, mert már csoszog is utánad, aki a bugyellárisért fordultál vissza. A néni már bent áll a lakásban, körbenéz, sóhajt. Üljön le, tessék leülni, tolod alá a széket, és ő él is az alkalommal. Rád néz. Egy teát nem csinálna, kedveském? Jó a kamilla is. Megissza, a kekszet elszopogatja. Közben az életéről mesél, hogy két embert is eltemetett, és hogy a gyerekek, hol vannak azok, messze vannak, nem is írnak, meghalni lenne jó. Majd elköszön, a pénzt megszámolja kétszer is, bólint, és te nézel utána, és azt várod, hogy majd becsönget más kapukon is. De nem. Biceg tovább, és a sarkon elfordul. Hát mondjuk, az igaz, hogy nem a gyógyszertár irányába. Vegyél féláron bőrkabátot! A következő módszer tulajdonképpen egy egyszerű üzlet. Én eladom, te megveszed. Tiidják, hogy régen a cigány lókupecek pl. arzént falattak a lóval, mielőtt a piacra vitték őket? A ló meg olyan lett, mint Schwartzcnegger. Két napra. Irodalmár professzor és filozófus barátja nézelődik a szálloda bejárata előtt. Külföldön vannak. Autó fékez, már ugrik is ki az ürge, jól öltözött, megnyerő modorú, és láthatóan nem kell lélegzetet vennie tíz perc beszédidő alatt. Akár Mr. Berlusconi is lehetne. De nem az, mert ő egy bőrkabátbolt tulajdonosa, de, ó, Madonna, Madonna, pénzzavarba került, gyorsan kell neki ennyi és ennyi pénz - jegyezzük meg, elég sok - de van nála éppen két kabát, ezt odaadja féláron az uraknak, vegyék meg, segítsék ki, különben is jó üzletet csinálnak, ez két legjobb bőrkabátja, egyáltalán, a világ legjobb bőrkabátjai, ilyen volt Mussolininak, meg most ilyet hord Baggio is, egyedi szabásúak, ni, milyen ragyogó a fényük, puha az anyaguk,..etc. A professzor, aki pedig nem szereti a bőrkabátot, mert nem bírja a szagát, elbűvölve hallgatja a körkörös szerkezetű nagymonológot. Mint mondja később, akkor értette, micsoda dolog is voltaképpen a szélhámosság. Az olasz alapú, de mindenfele nemzetközi kifejezéssel földíszített nyelv valóságos aurát teremtett köréjük. És tényleg úgy érezték, életük legjobb üzletét csinálják azzal, hogy a két egyedi szabású bőrkabátot megveszik. Abban a pillanatban, ahogy becsapódott a nyugdíjas Mercedes ajtaja, és a kocsi elhúzott, az aura, mint a buborék, szertefoszlott. Ők meg ott álltak a két rémesen ronda műbőr kabáttal, amiket otthon aztán darabonként ezer forintért el is tudtak adni. Egy napon becsönget a szomszéd kislány Bérházban laksz. Megannyi emelet, föl-fölzengő körfolyosó, visszhangos belső udvar, lift, ismerős és ismeretlen arcok. Igen. Becsöngetnek tehát. Kedves arcú, csillogó szemű gyermek áll a küszöbön, gyűrögeti a szoknyáját, mintha őrsi órán lenne. Pardon, hittant akartam mondani. A gyermek illedelmes és végtelenül szomorú. Ah, nem is szomorú, inkább zaklatott. Nem akar zaklatott lenni, ezt látod, próbálná palástolni az érzéseit, de nem tudja. Jó napot kívánok, bácsi, néni, kezdi, biztosan tetszik tudni, mi is itten lakunk a harmadikon, majdnem maga fölött, és éppen nálunk van a doktor bácsi, Vecsési doktor úr, mert a kis öcsém rohamot kapott. Tetszik tudni, szegény kis öcsém asztmás, és jaj, az anyukám van csak otthon, mert az apukám nem él velünk, és ezer forintba kerül a gyógyszer, és a körtemuzsika, és éppen nincsen annyi otthon, és az anyukám azt mondta, ugyan Klárika, tetszik tudni, én vagyok a Klárika, szaladjál már át a szomszéd bácsihoz, ő biztosan ad, jaj, tessék már adni ezer forintot gyógyszerre, délután hozom is vissza. Mindezt csilingelő, szomorú, behízelgő, kétségbeesett hangon. És te, akit imígyen szólítottak meg, adsz ezer forintot, és miután a kislány elment, jegyezzük meg, nem fölfelé, a liluló arccal fuldokló kis öccséhez, hanem a lépcsőfordulón lefelé, a tágas, szabad világ felé, neked az eszedbe jut, hogy nem láttad ezt a kislányt még, és, nyilván, nem is fogod már soha. Aki jó útra akar térni Éppen kiszállsz az autódból, mire odalép hozzád egy megtermett, ámde kedves arcú férfi, úgy harmincéves. Első ránézésre rendes adózó állampolgár. Vagy mégse? Ujjaid között még ott himbál a slusszkulcs. Jó napot kívánok, bólint a férfi, majd rákezdi. Kedves uram, én éppen ma szabadultam a börtönből, ahol autóföltörések miatt töltöttem kétségldvül megérdemelt büntetésemet. Én ott, a cellában megvilágosodtam. Megjavulok uram, soha többé nem lopok és nem török föl autót, és ekkor egy kicsit a hátad mögé néz, rá a te autódra, mire te gyorsan bezárod az ajtót, a másik közben folytatja, szóval, uram, ahhoz hogy újra indulhassak az életben, hogy újra a társadalom tisztes, rendes, megbecsült tagja legyek, s ne számkivetett, nos, ahhoz segítségre van szükségem, újra az autóra néz, én kérem, nem akarok Visszaesni, nem akarok többet lopni, borzasztó lenne, én dolgozni szeretnék szorgalmasan és jó kedvvel, ezért kérem önt, mint a társadalom megbecsült tagját, tisztességes polgárt, egy rendes embert a tízmillióból, plusz ügye a határon túliak, hogy segítsen nekem visszajutni a becsület útjára, legyen szolidáris, megértő, önzetlen egy elbukott, de jóra vágyó emberrel, és végre elhallgat, és félrebillenő fejjel bámulja az autódat. És te segítesz ennek az embernek a becsület útjára visszatérni, mert ötszáz forintot adsz neki. Egyéb módszerek Gyakran becsöngetnek hozzánk, és képeslapokat kínálnak, melyek fogyatékos emberek festményeit ábrázolják. Hát igen, általában veszünk ilyen képeslapokat. Vagy megállítanak az utcán, mutatnak valamilyen igazolványt, és adományt kérnek erre, meg arra, meg amarra. Vagy a hontalanok lapját kínálják. Jó, azt heti egyszer, mondjuk százért veszel is. Vannak továbbá olyan fogyatékos emberek, akik kis mütyürkéket raknak le melléd a vonaton, és vagy fogyatékosok, vagy nem azok. Egy ismerősöm rendre utánuk szól, asszonyom, uram, elejtett egy ezrest. Ez a módszer vagy bejön, vagy nem, én mindenesetre nem pártolom. Azt pedig magam láttam, hogy egy nagy kendős vidéki néni mellé is leraktak egy ilyen mütyürt, kulcstartót, elefántfül-tisztítót, kormánypokemont, a drága lelkem meg forgatta egy ideig, mert azt hitte, ajándék. És meghatottan elrakta. Csakhamar jött vissza a néma hölgy, és zaklatottan keresni kezdte az izét.