Délmagyarország, 2002. január (92. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-05 / 4. szám

SZOMBAT, 2002. JANUÁR 5. •NAPOS OLDAL" IV. Bátyi Zoltán Füléből tépték aranyát Azt mesélte, hogy három nappal az újesztendő előtt született. Kínok között hozta világra az anyja, de mikor meghallotta, hogyan sír föl a pici lány, már mosolyogva szusszant a világra: be ne írják Ilonkámat a könyvbe! Majd csak elsején. Január elsején. Később öregszik a lelkem. Meg aztán január elsején született Petőfi Sándor is. Azt mesélte, hogy a bábaasszony nem ellenkezett. Inkább megfürdette féltő gonddal a csöppnyi lánykát, fehér gyolcsba csavarta, boldog életet kívánt és húzott egy mélyet Dénes gazda erős páünkájából. Hiába, no, hideg volt. Fagyos hó takarta Nagykőrös városát és újabb vihart ígért az ég. Első kép: Parasztház udvara Kucsmás parasztember, fejkendős asszonya bámul a kamerába. Délceg tartással, fényesre suvickolt rámás csizmában, és az öregember bajszára apró gyöngyökbe fagyott a dér. A képen még egy lány is. Divatkalapját hetykén félrecsapja, szőke haja alig tud kiszökni alóla. Lányarcán apró mosoly, tavaszt váró, messzire álmodó. Hiszi erősen, asszony lesz egyszer. Gazdag gyáros öleli talán, vagy kézcsókos tanárember, és ha vasárnap napfényben fürösztik a várost, barátnőkkel korzózik majd a főtéren, templom után cukrászdába indul. Nem füttyögnek utána maszatos suhancok, ám róla álmodik a csendőrtiszt, formás lábáról mesélnek habos sör mellett a zenekörben. Hiszen szép, mint a pirosló alma, szeme gyöngycsillogású, fogainak fehér zománcán szaladgál a fény. Második kép: Hűs vizű strand Kisváros népe szalad a habokba, klottgatyás fiú fröcsköh a lányt, lány hiszi, nincs szebb Nagykőrös nyaránál. Dehogy emlékszik hajnah, botorkáló ébredésre, kapára ítélő tanya trágyáié szagára, dehogy emlékszik apja pofonjára, sok kiló rusnya babra, mit kukorica tövébe kellett volna vetni, de megroppant a dereka, megroppant a lába, hányta hát egy gödörbe világcsúfjára. Nővérét, bátyját, nagykerek világot utálta keményen, elszaladt hát, szellők mosolyogták. Karja még mindig sajog, lába még mindig szenved, parasztősök emléke kínozza, de strandvizéből vidám kamaszon bámul a fényképező lencséjébe, karját széttárja, így kiáltja: holnap leszek ám tizennyolc éves, áldjon meg engem az Isten. Miként megkívánta azt a kor, elvárta Schilbnger úr, a fényképész. És a szemekben rebbenő bánat. Családtól búcsúzó, barátnőket elsirató. Mert holnap már esküvő, oltárhoz vezeti Zoltán, hogy szent esküvéssel fogadják: csakis együtt, mindig egymásért. Tudja ezt Schilbnger úr is, türelmesen exponál, vidám szavakat duruzsol arról, hogy lesz itt még szebb világ is Ilonkám. Hitte talán? Mi mást tehetett? Legfeljebb a naptárra nézett: január 3., péntek. Krisztus után 1944 évvel. Negyedik kép: Hosszú selyemruhában Mögötte vőlegény, fekete öltöny, fehér kesztyűt markoló hosszú ujjak. Kezében pedig rózsákból kötött csokor. Arcán szomorúság. Pedig honnan is tudná, holnaptól háború üldözi végig a világon, Kárpátok tövében rettegi bombázók hangját, tábori levélből kutatja, él-e még a férje, állomás falánál bombatölcsérben lesi a gránátszilánkot, katonát szöktet, pisztollyal lőni tanítják, oroszok előtt zokog keservesen, s mikor új földbe verik a határkarókat, Munkácsról menekülve csalják kelepcébe, füléből kitépik csöppnyi aranyát, koldussá teszik felszabadítók. De lesz még szebb világ Ilonkám - lobban a fényképező fénye, és Schillinger úr hosszú, boldog házaséletet kíván. Ötödik kép: Gyereket ölel már Kerek arcú, szőke anyuka lett, tizenkét évig várta, hogy utód is szülessen. Gombszemű, kajla fülű, görbe lábú, fehér cipőben. Ott áll már előtte, selypesen csacsogja: anyuszi. Ki emlékszik már háború zajára, Kárpátok haragjára, zabláró orosz katonára, könyvek közt turkáló ávós üvöltésre, amikor olyan meleg nyarat küldött 58 augusztusa. És a Csillagbörtön udvarán sem zúgnak már a hóhért köszöntő teherautók. Hatodik kép: Gyár udvarán Mint húsz évig minden napon. Mögötte raktárépület, mögötte szemétdomb. Asztalán parancsban állnak az új tervszámok, minőségi előírások, utasítások. Mázsaházban vitatkozó parasztemberek, káromkodás szaladgál a falakig, targonca sikong, három műszakra osztják az álmot. A gumicsizmában szenved a láb, de Angyal kalandjait adja a tévé és a hentesek sem lopják feltűnően a húst. Órabér, brigádverseny, felajánlás és élüzem. Kezében meg cigaretta, fapados Kossuth, mert nincs annál jobb. Vasárnap meg csirkepaprikás lesz, jönnek Tecáék Félegyházáról. Sárinak gyereke született, Dirut elvitte valami tüdőbetegség, Ambrusra már a felesége sem emlékszik. És tévét vettek részletre, porszívó is kéne, elromlott a mosógép. Hetedik kép: Nagyfiával, panelházak előtt Ő meg csak bámul a durcás kamaszra. Persze, hogy nagyon imádja. Mert neki sikerül majd, és akkor doktor fia lesz, gazdag orvos, talán feltaláló, házakat tervező mérnök. Már csak az egyetemet kell kibírni, minden fillér számít, nem utazunk a nyáron. Csak el ne lopja valami nő idő előtt - félti máris a kamaszt hárpia anyóstól, világ száz bajától. És nem érzi a lábait, pedig térdből zsibbadnak csupán. De érzi a hátát, mintha beszakadna. Egy ponton fáj, de ott bizony erős a nyomás. Pedig a szív nem ilyen - erőlteti - mondták az orvosok is. Nyolcadik kép: Kezében unoka Szőke, gombszemű, sikítós. Mama - kiabál a fényképezőre. Mama, szaladgálnak a hangok. Hát van ennél szebb? - dugja zsebre nyugdíját. Szóra sem érdemes. Maradt a szegénység (tisztes középosztály) és lett szép panel 60 négyzetméteren. De legalább ebédre nincs gondja, vacsorát is tálalhat bőséggel, és ha a ha új kabátra vágyik, a vaskazettában csak lesz valami tartalék. Kilencedik kép: Fényképész sehol Csak egy távirat - mély gyásszal értesítünk, hogy nővéred, Teri meghalt. Nem hiszi. Könnyeit nyeli. Konyhába indul. És akkor rászakadt a világ. A mentős azt mondja, nem érzett semmit. Szívroham. Gyors halál. Talán a hír miatt? Talán a szív miatt. Talán... Élt 65 évet. És három letagadott napot. Fényképalbumával fiam játszik. Anyám volt. Édesanyám. Szűcs Ilona. Harmadik kép: műtermi mosoly, ábrándos szemekkel