Délmagyarország, 2001. december (91. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

. • • ­HÉTFŐ, 2001. DECEMBER 24. • K A R A C S 0 N Y • VII. Mondják, ma már nem viszik a költők a lángot, nem segít a vers túlélni a hétköznapok nyomorú­ságát. Szerintem viszik, szerintem segít, nem har­sogva-triumfálva, hanem csöndben, búvópatak­ként felszínre jutva, s alámerülve megint. Hol lelhetők! Például kicsiny, viszont kitűnő fo­lyóiratokban, folyton csak a következő számuk meg­jelenésére van fedezet, másokat csupán pár eldugott helyen lehet beszerezni, pl. az írók Boltjában és még itt-amott; léteznek kis könyvek, megjelené­sükről nem is tud az ember, s egyszer hirtelen a sze­me elé kerülnek a könyvesboltban, mint az én sze­mem elé Papp Lajos A nap vége című verskötete. Vá­sárhelyen, a költő szülővárosában vettem meg, le­Mindenki karácsonyfája árazott köteteket is ámsító üzletben. „ Ünnepi-örök­zöld főtéren/rögzítve már minden igaz/magyar em­ber ünnepi fenyője!/jelképes áldozat-ajándék/a sok­nevű-arcú áldozat-tömegnek; /a hatalmi képmuta­tás/sokágú emlékmű-szimbóluma" - olvasható a Mindenki karácsonyfája című versben. „A kiter­jesztett ágak alatt/elfér új róbert-bácsik/füstös tá­borikonyhája párolgó bableves-üsttel." (...) „S ottpo­fátlankodik a donátor rámszavazzatok-hazafisága. /a tömött zsebű, tolvaj jótevő majdmegfizettek-mo­solya-fölénye, /ott a magáéra vigyázó, éber Rend se­regnyi éber őre./S elfér legalul az erős fajgyökér." „S van szaloncukor-támogatás, /habkarika-alapítvány, pályadíj tejcsokoládé-borítással; /arany-ezüst-bronz parolák, /csilingelő érem-érdemkeresztek" - látjuk viszont napjainkat a versből, a könyv 2001-ben je­lent meg. „Ez ünnep! / Hideg acéltű a fagy. (...) Kinn üres magtárak ajtaját félreveti/s riadozva jár­kál a zúzos szél. /Szántóföldjeink vetetlen buckák, /porladó hullahátak" (...) - citálható a Millenniumi tél című versből, szintén az említett köteten belül. Modem Tiborc panasza. Idézhetnénk tovább Papp Lajostól, idézhetnénk más költőktől is. Könyvekből, folyóiratokból, me­lyekről nem jelenik meg kolumnás hirdetés, nem harsog tőlük tévéadó, egyszerűen ott vannak újsá­gosbódékban, Storytól takartan, könyvesboltok pol­cain, két Lestie L. Lawrence között. Csak vannak, és meg lehet őket venni. Újra s újra meggyújtják a költők a remény pisla gyertyalángját; ne kérdje sen­ki, hogy minek. ECS. Nemzedékek, szálak, legendák Bagóék száz éve a konzervgyárban lyemről, életemben sehol egy va­sat sem kerestem másutt. S hogy a Bagó család életében a konzervgyár csak a kenyérkereset­nek egy lehetősége volt, avagy en­nél sokkal többet jelentett szá­mukra? - Millió egy olyan kötődésünk volt a céghez, amit nemcsak vago­nokban és statisztikában lehetett mérni, szerettük egymás - vála­szolta idősb Bagó János. - Leszámítva az utolsó tíz évet, amikor már azt se szívesen mond­tuk egymásnak, hogy viszontlá­tásra - így az ifjabb. - Jött olyan ve­zető is, aki egyszerre több száz em­bert rúgott ki és úgy kezelte ezeket a számokat, mintha csak tekézett volna. Amikor meg valakit kirúg­tak, vagy magától ment el, azt mér­legeltük, vajon ki járt jobban: aki maradt vagy akitől elköszöntek. - Más volt akkoriban munka­társnak lenni - szólalt meg Panni­ka néni - Mindenki tudott a má­sikról, kötődtünk egymáshoz. Ha valakinek nálunk azt mondták, hogy kap 30 fillér órabéremelést, az nem ment el a Paprikába, mert ott 50 fillért is megadtak volna. Pedig akkor is sokat számított a pénz. Aki a konzervgyárban dolgo­zott, az hozta magával a gyerekét is. - Ez így igaz - tette hozzá az if­jabb Bagó -, emlékszem, apám­mal együtt jártam dolgozni, vagy­is én az óvodába, ő a gyárba, haj­nali ötre mentünk, és este, amikor már mindenki otthon volt, én még ott ültem a raktár padlásán és szá­moltam a barackmagot. Apám nyáron minden szombat-vasárnap bent volt, én meg mentem vele. Mellesleg nem volt kötelező, csak érdekelte, mi történik, be kell-e avatkozni, avagy sem. Apámra na­gyon büszke vagyok, sokat tanul­tam tőle, a vérében volt a kereske­delem. Az országban nem tudtam olyan városba elmenni, ahol ne Is­merték volna, ha kiejtettem a szá­mon a nevemet, mindenki azt kér­dezte, miben segíthet Ennyit jelen­tette a konzervgyár, ahol a szó szo­ros értelmében az életünket töl­töttük el. FEKETE KLÁRA IDŐSB BAGÓ JÁNOS NEGYVEN­KETTŐ, APÓSA HÉT, BAGÓ JÁNOSNÉ TÍZ, IFJABB BAGÓ JÁNOS HARMINC­HÉT ÉVET DOLGOZOH LE A SZEGE­DI KONZERVGYÁRBAN. EZ EGYÜTT UGYAN MÉG CSAK KILENCVENHAT ESZTENDŐ, DE HA AZ ÖSSZES RO­KON ÉS GYEREK NYÁRI MUNKÁIT IS BELESZÁMOLJUK, ÖSSZEJÖN AZ ÉV­SZÁZAD. EGY CSALÁD TÖRTÉNETE, ÉS BENNE A HŐSKOR, A HÁBORÚ UTÁNI ÚJRAKEZDÉS, A KOMMUNIS­TA MŰSZAKOK, A VAGONOKBAN MÉRT TERMELÉS, LEGVÉGÜL A RENDSZERVÁLTÁS, A LEÉPÜLÉS, A CSŐD. HA BAGÓÉKKAL NOVEMBER­BEN TALÁLKOZOM, ELSÍRJUK MA­GUNKAT... BAGÓ JÁNOSÉKKAL AZONBAN SZERENCSÉRE MÁR DE­CEMBERBEN BESZÉLGETTEM, A KA­RÁCSONY ELŐTTI, ÖRÖMTELI KÉ­SZÜLŐDÉS IDEJÉN. DE ÖRÖMRE NEMCSAK EZ ADOTT OKOT, HANEM A SZINTE HIHETETLEN TÉNY: MEGINT TERMEL A KONZERVGYÁR. Ifjabb Bagó jános élelmiszeripari üzemmérnök, osztályvezető 55 évesen idén januárban vett búcsút a konzervgyártól, szerencsére nem elbocsátottként. Rokkantnyugdí­jas lett. Édesapja pedig már 1978­ban elkezdhette volna a megérde­melt pihenést, ha nem hívják vissza, és nem tesz rá még tizen­négy esztendőt már meglévő évei számára. Neki szerencséje volt azokhoz képest, akik most 40-50 évesen erejük teljében vannak, mégsem kellenek senkinek. - Kevés az a szegedi, aki ne dol­gozott volna a konzervgyárban ­mondta az ifjabb Bagó, utalva ar­ra a legendáriumra, ami ezt a vál­lalatot Szegeden övezi. - A nyári szünetekben diákok ezrei fordultak meg az üzemben, pakolták a para­dicsomot, emelgették az ötkilós savanyú uborkás üvegeket, vagy csak egyik helyről a másikra rak­ták a dobozokat. Az öcsém, Gyu­ri, aki kilógott a sorból, mert végül nem a konzervgyárba került, nya­ranta a külső telepekre hordta ki I Idősb és ifjabb Bagó János a '70-es évek elejéről. (Családi fotó) I Apa és fia ma: mindketten nyugdíjasok. (Fotó: Schmidt Andrea) a paprikát, én liftes voltam, később Ági lányom diákként a laborban kapott feladatokat. Gyuri fia, a ki­sebbik Gyuri pedig a csomagolóban dolgozott. A fénykorban szinte minden fa­luban volt egy konzervgyári telep, ahol húsz-harminc-ötven ember aprította az aprítanivalót. Együtt­véve ezren-ezerötszázan segítettek be a nagy, kétezer embernek kenye­ret adó szegedi verklinek. (Az új­jászületett konzervgyárban száz­egyen vették föl pár héttel ezelőtt a munkát. Szerencsére, hiszen en­nek a hírnek örülni kell.) Bagó Jánosné Pannika néni 1946-ban, huszonegy évesen került a konzervgyár orvosi rendelőjébe asszisztensnek, abba a rendelőbe, amelyet egészen véletlenül kőmű­ves édesapja épített. - Tíz év után mentem el a Sze­gedi Kenderfonóba, többek között azért is, mert akkoriban összefér­hetetlennek számított, ha térj és fe­leség egy helyen dolgozott. Ez a párhuzamosság később többször okozott gondot Jancsi fiamnak is, mert munkája keresztezte az apjá­ét - mesélte Pannika néni. Idősb Bagó János 1946-ban még Auszt­riában volt hadifogságban, az ő életét 1948-ban keresztezte a Sze­gedi Konzervgyár. - Az akkori munkaközvetítő a Szekóba irányított vagonrakodó­nak, és még ennek is örülni kellett, hiszen horthysta katonatisztként tartottak számon. Majd egyszer csak „felfedeztek": amikor Mol­nár László igazgató és Bátyi Zoli el­lenőrizte a konyhát és az egészség­ügyben dolgozók munkáját, ész­revették, mennyire rendben van­nak a kimutatások. Meg akarták dicsérni a feleségemet, de ő elárul­ta, hogy én csinálom meg ilyen precízen otthon. Hiszen egy volt géhásnak a hadseregből ez pofon­egyszerű feladat. Másnap behívat­tak és azt mondták, mától maga a készáruraktár vezetője. Ez 1949 májusában történt, az egyhatva­nas órabér helyett kaptam havi 820 forint fizetést. Idősb Bagó János utána haladt felfelé a ranglétrán, anyag- és áru­forgalmi osztályvezetőből értékesí­tési vezető lett - „Olyan is volt, hogy ötezer vagon terméket ad­tam el" - , miközben hol a Kon­zervipari Egyesülésnek, hol a trösztnek volt egy vidéki üzeme a Szeko. Nyugdíjba 1978-ban ment el, de hát végül csak nem ment, ; mert a Kecskeméti Konzervgyár hívta és a bébiételek eladásában segédkezett 1992 végéig. Ifjabb Bagó János útja nem veze­tett automatikusan a konzervgyár felé, mégis ott kötött ki. Előbb a joggal próbálkozott, majd az új­ságírás vonzotta - „Kaptam is olyan 30-40 forintokat a Délma­gyartól, amikor a sajtóházi stúdi­umra jártam" -, mégis konzervgyár lett belőle: 1964-ben egy bérelszá­molói munkakör. - Most, amikor nyugdíjba men- j tem, derült ki - tette hozzá az if­jabb hogy radnótistaként 120 j beszámítható napot szedtem össze a konzervgyárból. De a kezdet a bérelszámolás volt, rengeteg mun­kával, hiszen akadt időszak, ami­kor 1800-2000 diáknak számoltuk ; ki a fizetségét, akik csak egy-egy he- j tet húztak le a gyárban. Aztán a j műszaki osztály, majd a laborató- : rium következett, amikor rábe­széltek, végezzem el a felsőfokú élelmiszeripari technikumot. így lettem okleveles konzervtechni­kus, majd egy különbözeti vizsgá­val - a SZÉF létrejötte után - élel­miszeripari üzemmérnök. A la­bort az anyaggazdálkodási osztály vezetése váltotta fel 1972-ben, az áru csomagolására szolgáló anya­gokat rendeltem meg. Ettől kezd­ve voltak „családi vonatkozások", apámmal, a kereskedővel sokat dolgoztunk együtt, megbeszéltük, melyik áru megy belföldre, export­ra, és a többi. És amikor Bátyi Zoli bácsi elment nyugdíjba, üzem­gazdasági osztályvezetőnek nevez­tek ki. - Apám kilenc, én tizenegy igaz­gatót szolgáltam ki, mindegyik­hez külön hozzá kellett szokni. Sokszor éreztem úgy, mintha új munkahelyre mentem volna el, miközben ki sem tettem a lábam a konzervgyárból. A vezetők közül Rósa Lászlót és Görbe Ferencet becsültem a legtöbbre. Idén janu­árban mentem nyugdíjba a legelső és egyben a legutolsó munkahe­• Egy régi május elseje. A sorban középen a családfő vonul, mögötte, kissé takarásban a fia látható • Ipari vásár 30 évvel ezelőtt Ifjabb Bagó János Korom Mihály volt igazságügyi miniszterrel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents