Délmagyarország, 2001. december (91. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

A DÉLMAGYARORSZÁG ÉS A DÉLVILÁG ÜNNEPI MELLEKLETE • SZERKESZTETTE: SZÁVAY ISTVÁN Tizenkét adventi apokrif Azt mondja, amióta az eszét tudja, Isten fogja a karját. Nem engedi el, soha, egyetlen pillanatra sem. Ha rossz irányba akar indulni, megszorítja, ha nem hallgat rá, egyszerűen visszarántja. Lépni akar, de képtelen megmozdítani a lábát, mert Ő annyira fogja. Azt mondja, néha annyira érzi az Ó szeretetét, hogy szinte eltöri a karját ez a szeretet, recseg-ropog a csontja, nádszál, nádszál az ember. De nem ez zavarja. Nem az zavarja, hogy soha nem engedte bűnös ösvényekre, az élet gyorsforgalmi sztrádáira, ahol a hét főbűn bodegái, gyorsbüféi és vörös fényű moteljei várják a könnyű léptű vendégeket. Az zavarja, hogy mindig, hogy örökké vele van. Az álmaiban is, a betegágyon, szerelmeskedés közben, amikor a borát issza, vagy amikor az adóját számolja. Hídja, uram, szól, mit szeretnék egyszer az életben? Azt szeretném, mondja, ha elengedne. Engedjen el, hagyjon el, fordítsa el tőlem az arcát. Azt kérdezi, uram, miért? Arra vágyom tiszta szívemből, kedves uram, hogy egyszer végre hiányozzon nekem. Mert pl. mi van a párttitkárokkal, vagy az ifjú ateistákkal, akiket fültövön érintett a rendszerváltás borzas angyala, és máris hitbuzgó keresztyének lettek. Lebányászta Vlagyimir Iljics művészi kivitelezésű, kosztümös festményét a tapétáról, és helyette a szoptató Máriáét hegesztette föl. Kivitette a narancsos tálat, és azóta fölszentelt, megáldott fügét tart hivatali íróasztalának nyolcvanharmadik fiókjában. Máris szénaillat és pénzillat, mert van, van a pénznek szaga, ó, és bizony nem messzire rotyog a nagy nemzeti kondér is, amiből naponta lehet merni. Tfe, figyelj haver, alapítsunk glóriagyárat, ennek most nagy keletje lesz. Díszes glória nyilvánosságra, szürke, fénytelen házi viseletre. De pl. mit mond Jézus idevágólag. Azt mondja, kedves exelvtárs, drága törekvő, ifjú barátom, ha imádkozol, menjél bé egy belső szobába, és beszéljétek meg a dolgot csak ti ketten, te meg az Isten. Legyen az egy csöndes, intim megbeszélés. Nem kell, hogy körötted ugrabugráljon a sajtóosztályod tízszemű főfotósa, amikor az Isten Házában összekulcsolt kézzel hajtasz fejet, miközben azt számolgatod, mennyi szavazót hoz a státustörvény. Saulus, amikor megtért csöndes, bár erős szavakkal működött élete további részében. Berlinben láttam a damaszkuszi utat egy irdatlan nagy fényképen, Wim Wenders fotókiállítást rendeztek a valaha volt Hamburgpályaudvar kifényesített épületében. Damaszkusz, alkonyat van, rőt fény hasal végig a sziklákon és a kavicsos úton, derengés, és a kép rettenetes, tágas csöndje. Ezen az úton ment Saulus lihegve, bosszútól szomjasan, mígnem egyszerre azt kiáltotta, nem látok, nem látok. És aztán egyet nem akart többé, hatalmat. Nem gazdagodott meg abból, hogy látni és hinni kezdett. Nem akart befolyást világi ügyek felett, Jézus nevében császárokat, alcsászárokat, Heródes-menedzsereket szolgálni, helyzetbe hozni. I Krisztus születése a szegedi dóm ablakán. (Fotó: Schmidt Andrea) Ezúton kívánunk boldog, malasztban teljes, áldásos ünnepeket az exhóhéroknak, a hivatástudatból lett ellenőröknek, a verőlegényeknek, a bérgyilkosoknak, a smasszereknek, a titkos ügynököknek, az évfolyamspionoknak, a barátjukat, iskolatársaikat beárulóknak, a pénzbehajtóknak, az ajtónállóknak, a kommandósoknak, a köpenyegforgatóknak, etc., etc.! Sokat kell menni gyalogosan. Kiballagni olyan helyekre, ahol nincsen város, zaj, nem akar folyton a mellkasodon végighajtani egy Audi A3-as. De nem turistautakra kell térni, hanem olyan vidékeket kell keresni, ahol szalmakazlak vitatkoznak egymással arról, melyik tövében gyónt meg több fejőlány a juhászfiúnak, ahol százéves traktorok pocsolyákat repülnek át, ha úgy tartja a kedvük, ahol titkos szeszfőzdék, olajszőkítő műhelyek váltogatják egymást, és a szegénység. Hát egy ilyen úton láttam egyszer egy rózsaszín Jézust. Mészfehér kőkereszt, néhány csokor krizantém rohadt a félbevágott étolajos flakonban, és lebegve meditált egy elhagyott gumicsizma is a sár csimbókjai felett. Jézus meg rózsaszín volt, és kék a fején a töviskoszorú. Sáigára festették a lábán a körmöket. Nem messze egy frissen emelt trágyadomb játszotta a bosst, távolabb egy istálló piszkosfehér falai dicsekedtek azzal, hogy száz éve állnak, illetve a rozoga kerítés, a rozsdás, fébg süppedt boronák, és az akácok. Az út mellett görcsös akácok sorakoztak, az alföldi közutak kiskatonák Kutya imádkozott kétségbeesetten egy közeh tanya udvarán. A föld felett bóklászó szelet meg Lajosnak hívták. Esteleg Feri bá'nak, Pistának, nem bora, hanem Pista. Ott álltam a vidéki rózsaszín Jézus előtt vagy egy óráig, és jobban hittem neki, mint bármikor is valaha. A szeretet mindig egy másik nem. Nem az, hogy másik nemű, hanem hogy egy másik világ, egy másik univerzum, egy másik teljesség, egy ember, nem az, ami te vagy. A szeretet minden kérdésének a mélyén az a nem tudás izzik, hogy mi ketten, akik szeretjük egymást, együtt kik vagyunk. Tfe meg az a másik ember. Nem az a tragédia, hogy nincsen válasz, hanem az, még sincsen más választásod, hogy keresd, követeld, az egész életedben űzd, mint az örökélet titkát. Te és Jézus, például, ez milyen páros? Miféle versenyre nevezhetnétek be, te, a sokszorosan visszaeső bűnös, a javíthatatlan, aki ha valamelyik bűn kondérjából merít, rögvest azon ügyeskedik, hogy szánalmat és megértést keltsen maga iránt, valamint ő, aki a megváltód? Megint eszembe jutott a rózsaszín Jézus. Vele bárhová, bármilyen versenyre, viadalra, kételkedés nélkül bármelyik bajnokságra beneveznél. És az eredendő bűn? Nekem ez régi vesszőparipám. Isten hat nap alatt teremti meg a világot. A hatodik napon az embert, majd azt mondja, elmegy, kifüggeszti a táblát, mindjárt jövök. De miért megy el? Hova megy? Az ember első napja, a hetedik, a legelső egy frissen teremtett, kellemesnek tűnő, de mégis csak egy fölfoghatatlan, érthetetlen világban. Az első nap. Isten, mielőtt fölvette volna a kabátját, sálját, kalapját, és fogta volna a sétapálcát, rámutatott egy terebélyes fára, és azt mondta, gyermekeim, ennek a fának a gyümölcséből enni tilos. Tilos a jót és rosszat tudni, elég az, ha én tudom. Isten pontosan tudta, hogy az ember nem tartja be a szabályt. Elment, nem volt, aludt, belebújt magába, hogy ne lássák, kábán hunyorgó csillagok mögötti éjfekete világvászon lett. Az eredendő bűn tehát megtörtént egy isten nélkiüi világban, de nyilvánvaló Isten inspirálásával. Mondd a gyereknek, hogy ezt ne tegye. Nyomban megteszi. Mindebből pedig sok egyéb mellett az is következik, hogy Jézus már az első, a teremtés legelső emberi napján elvesztette az esélyt. Illetve az is megkérdezhetjük halkan, vajon az embernek volt-e esélye a bűnbeeséssel szemben. Egyszer Isten azt mondta az angyaloknak, elmegy, és megnézi a Poklot. Kíváncsi, arrafelé hogyan csinálják. Régi terve ez, hát most végrehajtja. Az angyalok óvták, megpróbálták visszatartani, mindenféle érvekkel huzakodtak elő, majd inkább feküldenek egy ügyes kis puttót, aki ravasz, vagy olyan rettenetes angyalokat, akikről János is írt a jelenésekben. De Isten hajthatatlan volt, lemegyek a Pokolba, szétnézek és kész. És Isten tényleg elment a Pokolba. Az angyalok a szárnyaikat tördelve sétálgattak a mennyországi keretekben, néhányan el is siratták, sőt, volt olyan angyal, aki már azon töprengett, hogyan léphetne 6 maga az Úr helyébe. Isten azonban visszajött, igaz, meglehetősen sápadt volt, elgyötört, szórakozott, mindamellett fölöttébb szomjas és éhes. Az angyalok néztek rá, és majd szétvetette őket a kíváncsiság. Na, mit láttál, uram, mondd el. Az Úr fölemelete a fejét, végignézett az idegesen toporgó angyalokon, és halkan csak annyit dörmögött, semmit. Micsoda?! Hogyhogy semmit! Tűz, bugyrok, izé, kínzókamrák, savanyú lőrével teli bödönök, marihuánás cigarellók, elhasznált, ként eregető cafka ölek, emberbőrre égethető tüzes bankkártyák?! Nem barátaim, dörmögte az Úr, jól jegyezzétek meg, a Pokolban nincsen semmi. Hát nem értitek?! A Pokol maga a Nincs, az Üresség, a Semmi! Azt kérdezték, milyen Isten. Ez egy feladat, mondjuk, iskolai feladat, Gábriel arkangyal meg a szakfelügyelő. Ne ábrázold, csak álmodj róla valami parabolát, metaforát, szimbólumot. Isten öregember, nyúl le az égből. Á, nem jó. Isten nem öregszik, annyi esze meg neki is volt, hogy ne öregen, elhatalmasodó cukorbajjal vagy dögletes köszvénnyel kezdje világmindenségi idejét. Isten sem nem rettenetes, és nem nagy, nem félelmetes, nem óvó, vagy kegyelmes. Isten technika? Működés? Apparátus? Isten egyszerűen egy szemüveg. Kinek ennyi dipotriás, kinek annyit Tedd fel, mintha a strandon lennél, a könyvtárban, zebra előtt. Néha bepárásodik, leveszed, szépen megtörölgeted. Otthon hagyod. Egész nap ideges vagy, a kollégádtól kérsz egy másikat, jó, jó, de nem ehhez szoktál, szorít is, mert neked nagyobb a fejed. Kapsz a képedbe egyet, eltörik, csináltathatsz újat. Egyre homályosabban látsz, elfolynak a nagybetűk, a kisbetűk, elmész a templomba, atyám, írasson föl erősebb istent, ez már nekem gyenge. Megkapod. Ha leveszed, furcsán néznek rád. Megszokták már, hogy rajtad van, és attól hogy nincs, idegen, távoh az arcod. Bizalmatlanságot keltesz. Vagy divatosabb szemüveget szeretnél, aranyszár, izé, föl akarsz vágni, mint egy lord, hát lornyont használsz. Egy reggel nem találod. Hol lehet, a fenébe is, hol lehet? Ideges leszek Káromkodsz, mint egy kocsis. A szádra veszed hiába, az öklödet rázod felé, az összes vélt és valós hibáját fölrovod neki, szidod, mint a bokrot, megrágalmazod, szakítasz vele, örökre, mindörökre. És véletlenül a tükör felé fordulsz, és meglátod, hogy az egész lázadásod, megtagadásod alatt ott volt rajtad. És akkor az a szégyen, az. Mentek az utcán, kislány és az anyja, egy kicsi, gyönyörű nő, egy nagy, gyönyörű nő, kézen fogva, szőkék, az illatukat, mint valami selymet vonták maguk után, a kislány kezében baba, az anya kezében divatos magazin, táplálkozási tanácsadás, hogyan legyél önmagad a szexben, filmcsillagok titkos élete, horoszkóp, van-e élet a halál után. Egyszerre csak a kislány megáll, fölnéz az anyjára, mondd csak, mami, igaz, hogy a mennyországban porcukrozzák a sírokat?! Akiket soha nem szabad elfelejteni, és legyenek ott mindig a fényességes kánon árnyékában,, mindig legyenek ott, mint a szentségtörés, a blaszfémia, a lázadás katonái. Jób nagyon jó formában előadott istenkáromlása, Júdás, Barabás, a Jézus mellé fölszegezett lázadó lator, a'la Kosztolányi, Tamás, a kételkedő, Simon mágus, akit az Apostolok, kiknek korábban a halász foglalkozású vezérigazgatója maga is háromszoros megtagadó, tudatosan elhallgattak, elszürkítettek, befeketítettek. Néhány hete adott egy interjút. Mint jói tudjuk, az interjú illékony napi műfaj, elolvasod, és már is felejted, az élet felszíne, fecsegés, könnyen tovalibbenő kommersz igazságok, félbölcsességek, patron bon-motok. Legfeljebb az ügyeletes, mindenből üzletet csinálni akaró médiasztárok gondolják, hogy interjúik, sznob beszélgetéseik vagy Münchhausen-kalandjaik méltóak arra, hogy díszesen nyomtatott könyvben megjelenjenek, és az ő hihetetlen érzékenységüket, szakmai fölkészültségüket hirdessék. És a könyv ára, plusz áfa. Csináltak vele egy interjút, amiben megkérdezték, mi az, hogy vidék. Mi neki a vidék? És akkor ő azt mondta, vidékinek lenni a Centrum hiánya, és ha, ilyen módon, mondjuk, Budapest az országhoz képest nem vidék, akkor Európához képes már az, vidék és elmaradottság, szép hegyek közötti kisködmönös ezotéria. Vidékinek lenni annyi, mint híján lenni egy olyan képességnek, amely a kultúrát, és egyáltalán a polgári magatartás formáit a kétségeivel, vagy éppen a kritikáival, iróniájával együtt is magától értetőden alkalmazza. A vidéki az dionüsszoszi, kahbáni jelleggel bír. Vagy egy nagyon vidéki kisfiú pl. Nemecsek Ernő. A rózsaszín Jézus. És aztán, miközben ezt magyarázta, talált egy mondatot. Kedves olvasó, minden interjúban kell lenni egy mondatnak, ami miatt az interjút érdemes volt elhebegni, eldadogni. Megvolt a mondat, és ő hirtelen boldog lett ettől. A mondat így szól: Isten, ha nincs, akkor ó is vidéki. A riporterlány nézett, én ezt nem értem, uram. Nem baj, tessék csak beleírni, így ahogy mondtam. A riporterlány bólintott, és nem írta bele. Gondoltak már arra, hogy Jézus, míg élt, nem látott havat? DAKVASI LÁSZLÓ v