Délmagyarország, 2001. október (91. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-22 / 247. szám

HÉTFŐ, 2001. OKTÓBER 22. ÖTVENHAT 7 Mi lett belőled, Erzsike? 1956 októberében Hámo­ri Erzsébet általános iskolai tanulónak dédelgetett vágya volt, hogy védőnő lehessen. Mivel eredményei lehetővé tették, 1958 őszén beiratko­zott a szegedi Állami Védőnőképző Iskolába, ahol megkezdte a tanulmányait. Alig telt el néhány hét és az ifjú leányka máris egy poli­tikai botrány kellős közepé­ben találta magát. Kiderült ugyanis róla, hogy az apja, Hámori Béla, a nagyszénási gépállomás dolgozója, „el­lenforradalmár". Büntetőeljárás indult Morócz János, az MSZMP nagyszénási titkára hivatalosan írásban igazol­ta, hogy „Hámori Erzsébet apja az ellenforradalom ide­je alatt igen tevékenyen köz­reműködött az ellenforrada­lom elősegítésében. Tünteté­seket szervezett a gépállo­más dolgozói között. Köny­vek, drapériák elégetésében szintén vezető szerepet töl­tött be. Az ellenforradalmi tanács aktív tagja volt..." A párttitkári felsorolás­ban foglaltak miatt Hámori Béla ellen a megtorlás során büntetőeljárás indult. A jog­erős ítéletet hozó Legfelsőbb Bíróság 1958. október 20-i igazolása szerint azonban „Hámori Bélát az ellene emelt vád alól bűncselek­mény hiányában felmentet­ték". Nagyon fontos, hogy nem holmi bizonyítottság hiányában történt a jogerős bírói felmentés, hanem bűncselekmény hiányában, ami azt jelenti, hogy a párt­titkári állítással ellentétben Hámori Béla forradalom alatti tettei büntető jogsza­bályba nem voltak ütköztet­hetők, tehát Hámori Béla ár­tatlan. A háttérből természe­tesen felsejlik a megalapo­zatlan vagy koncepciós po­litikai nyomozói vizsgálat, az ennek megfelelő ügyészi munka és vádemelés, de az elsőfokú bíróság ítéletének tarthatatlansága is. A szegedi Állami Védőnőképző Iskola igazga­tónője Boruzs Mihályné aligha várta meg az iménti igazolást, mert hiszen 1958. október 21-én a követ­kezőket írta: „Tudomásunk­ra jutott, hogy az apa az 1956-os ellenforradalom ide­je alatt népidemokrácia-el­lenes magatartást tanúsított. Hámori Erzsébetet az iskolá­ból eltanácsoltuk..." Boruzs Mihályné igazgatónő úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Hámori Erzsébet elsőéves növendéknek lakolnia kell azért, amit az apja a forrada­lom alatt elkövetett. Akár bűncselekménynek minősül az, akár nem. A szigorú szegedi iskolai döntés megváltoztatása ér­dekében jogorvoslatért Há­mori Béla a védőnöképző főhatóságához, az Egészség­ügyi Minisztériumhoz for­dult egy beadvánnyal, csatol­va hozzá a Legfelsőbb Bí­róságnak az ügyben kiadott igazolását is. A választ Kiss Károlyné minisztériumi osz­tályvezető 1958. december 28-án írta alá és küldte meg a panaszosoknak. Bűnhődés, bűn nélkül A főhatósági válaszlevél több vonatkozásban rámutat arra, hogy milyen körülmé­nyek alakultak ki a forrada­lom utáni diktatúrában Ma­gyarországon. A legfonto­sabb mondandó már a mi­nisztériumi levél legelején olvasható. Az ebben leírtak szerint Hámori Erzsébetet „a szegedi Védőnőképző Isko­la fegyelmi úton kizárta, mi­vel elhallgatta, hogy édes­apja az ellenforradalom alatt a fennálló társadalmi rend­szer ellen tevékenységet fej­tett ki. A fellebbezési ügyet kivizsgáltuk, és közlöm, hogy az iskola döntését jóvá­hagyom." Kiss Károlyné osztályvezető szerint is Há­mori Erzsébetnek bűnhődnie kell. A levél további részéből az is kiderül, hogy a maga­tartását megítélők szerint nem csak a szóban forgó egyetlen „elhallgatás" volt a tizenéves Hámori Erzsike vétke. A további indoklás immár évtizedek múltával szinte hihetetlennek, majd­nem nevetségesnek hat: „Egészségügyi pályára csak olyan személyek alkalma­sak, akik mind az oktatás ideje alatt, mind a későbbi idők folyamán őszinték a hi­vatali feletteseikhez. Ezért nem alkalmas lánya olyan egészségügyi pályára, ahol önállóan kell dolgoznia szakmailag is, mert feltéte­lezhető, hógy egy általa el­követett szakmai hibát felet­tes orvosának nem mond el, vagy esetleg késve közli s olyan nemű hibát követ el, amely súlyos kihatással lehet a betegre." A minisztériumi állásfoglalás szerint tehát Hámori Erzsébet alkalmat­lannak ítéltetett az egészség­ügyi pályára. Alkalmatlannak találtatott A szeg azonban ebben az esetben is kibújt a miniszté­riumi zsákból. A folytatás szerint a „fenti hibától füg­getlenül az állam költségén ingyenes oktatást csak az a hallgató élvezhet, aki sem ő maga, sem közvetlen hozzá­tartozója ellen politikai vagy egyéb okból bírói, illetőleg rendőri eljárás folyamatban nincs és nem is volt". Most pedig következik egy igen­csak meglepő kinyilatkozta­tás: „a védőnő munkája so­rán nemcsak szakmai, ha­nem politikai ténykedést is fejt ki". Erre tekintettel Kiss Károlyné osztályvezető sze­rint nincs biztosíték arra, hogy Hámori Erzsébet „de­mokratikus szellemet ter­jesztene maga körül, ha fa­lun, mint védőnő dolgozna." Az előbbiekben kimondatott Hámori Erzsike emberi-er­kölcsi alkalmatlansága és ez most megfejeltetett a politi­kai alkalmatlanság kinyilat­koztatásával is. A jelek sze­rint tehát semmi esélye nem látszott annak, hogy Hámo­ri Erzsébetből védőnő lehes­Befejezésként megkapta a magáét Hámori Béla és a Legfelsőbb Bíróság is. Kiss Károlyné osztályvezető az Egészségügyi Minisztérium­ból kijelentette: „Kétségte­len, hogy Önt a Legfelsőbb Bíróság nem ítélte el, de ez még nem bizonyíték arra, hogy Ön a demokrácia ellen nem vétett." Ma már eldönt­hetetlen, hogy az eljáró osz­tályvezetőt milyen bizonyí­ték győzte volna meg, ha nem egy jogerős bírói ítélet. Az elutasító álláspontnak el­lenére volt oly kegyes a főhatóság és a levél így foly­tatódott: „A Legfelsőbb Bí­róság felmentő határozatát bizonyos mértékig figyelem­be vesszük." Persze nem tel­jes mértékben, csak „bizo­nyos mértékig"! S végül a slusszpoén: „Leányának megadjuk a lehetőséget, hogy az egészségügyi pályán szakképesítést szerezzen, de természetesen nem az állam költségén..." Folytatjuk? Azt hihetném, hogy a mindvégig következetesen harcos és elvhú osztályve­zetőnő az állásfoglalása vé­gére meghasonlott önmagá­val, netán mégis hatott rá a jogerős bírói ítélet. A koráb­ban szakmailag, emberileg és politikailag alkalmatlan Hámori Erzsike mégiscsak megfelelni látszott a védőnővé válás feltételei­nek? Nem erről van szó! Kiss Károlyné osztályve­zetőnő nagyon jól tudta, hogy azokban az években nem nagyon adatott meg az embereknek, főleg egy gép­állomási dolgozónak, hogy a gyermekét saját költségen taníttassa. így hát akkor, 1958-ban aligha folytathatta az egészségügyi tanulmá­nyait Hámori Erzsike. Vajon mi lett belőled, Er­zsike? (Az idézett dokumentu­mok megtalálhatók: Ma­gyar Országos Levéltár XlX-c-2-b.) Bálint László A forradalom Szegeden Hiánypótló mű Bálint László 1956 A forradalom Szegeden című könyve. Do­kumentumok, visszaemléke­zések, újságcikkek alapján idézi föl az ötvenes évek hangulatát, a kort, mely so­kak élettörténetének egy da­rabja, nem csupán történe­lem. A szerző igazolja: az 1956-os forradalom Szege­den kezdődött, mert itt már október elején-közepén is nagy dolgok történtek: pél­dául október 16-án a szege­di egyetemisták alakították meg a MEFESZ. Sőt: itt a befejező dátum sem november 4-e, mert a megszállók november 6-án foglalták el a városházát és a középületeket; az utóvéd­harc pedig 1957 februárjáig tartott. A szegedi események részletes kronológiája előtt a helytörténeti munka azokkal a körülményekkel is foglal­kozik, amelyek elvezettek az 1956-os forradalomhoz. Bálint László könyvével emléket állít 691 szegedi­nek, azoknak az emberek­nek, akiket 1956 hőssé emelt. Ú. I. Tűz miatt maradt el az akasztás 1956-ban Dorozsmán „Egy szalmaszálon múlt az életük" Az egykori kiskundorozsmai gyújtogató kisfiú, Patik Zoltán ma köszönetet vár. (Fotó: Gyenes Kálmán) A Délmagyarországból ti­zenhat évvel ezelőtt kivágott, mára megsárgult újságcikket hozott be a szerkesztőségbe a minap egy olvasónk Dorozs­máról. Bár csak négyéves kis­fiú volt az 1956-os forradalom idején, Patik Zoltán karosszé­rialakatos úgy érzi, jogosan vár arra, hogy 45 év múltán megköszönjék neki, hogy em­beréleteket mentett. Látva, hogy gyanakodva hallgatom, a régi cikkét mu­tatja, amelyben Kormos Fe­renc, Kiskundorozsma egy­kori tűzoltóparancsnoka így emlékezett az '56-os esemé­nyekre: „Október vége volt, amikor a tanácsháza udvará­ra gyűjtötték a kommunistá­kat. Szertárunk ott volt, mind­annyiónkat belöktek a sorba, hogy ki-ki ,érdeme szerint' kötelet kap. Szörnyű órák vol­tak ezek, amikor valaki bero­hant az udvarba: tűz van a Bethlen utcában! Én ösztö­nösen elordítottam magam: tűzoltók, a szertárhoz! Ők tel­jesítették a parancsot, a tö­megben pedig döbbent csend. Kirohantunk a kapun. Édes­anyám hallotta és mondta később: valaki elüvöltötte ma­gát ,ha nincs tűz, felakaszt­juk a Kormost'. A hír igaz volt. Kisgyerek játékból gyújtott meg istállót. Mi eloltottuk, visszamentünk, a kötél elma­radt, de követelték a gyere­ket. Csak annyit mondtam: csokoládét adjanak a kölyök­nek! Persze a gyereket nem hozta senki! Mi megmarad­tunk. Megmaradtunk!" Mindezt neki köszönhetik, állítja Patik Zoltán, ő volt az a kisfiú, aki a tüzet okozta.­1956-ban a mostani Peccus korcsmától két háznyira lak­tunk, édesapám 10 holdon gazdálkodott, aznap hajnal­ban is kiment a földünkre dol­gozni, anyu meg épp a hentes­nél volt. A bátyám az új bőrlabdájával focizott az ut­cán a barátaival. Én is szeret­tem volna beállni a csapatba, de a testvérem bezavart és be­zárta az utcaajtót. Emlékszem, bementem a konyhába, ahol a sparhelton megláttam a gyu­fát. Kimentem a szín elé, ami tele volt szalmával. Meggyúj­tottam egy szalmaszálat, a láng gyorsan végigfutott raj­ta és megégette az ujjam. El­dobtam, bele a kazalba, ami rögtön lángra lobbant, és pil­lanatok alatt hatalmas tűz ke­letkezett. Eközben a tanácshá­zán nagy volt a káosz, a fel­dühödött emberek épp fel akarták akasztani a kommu­nistákat. A nagy kiabálásra azonban mindenki a házunk­hoz rohant. Sokszor eszembe jut azóta, hogy akkor és ott azon az egy szalmaszálon, amit én meggyújtottam, mú­lott tíz-húsz, vagy ki tudja, hány ember élete. Máig nem tudom, egyszerűen csak rossz fiú voltam-e akkor, vagy egy külső sugallatra okoztam a tüzet. A tűzoltókkal együtt rengeteg ember jelent meg a házunknál, láncot alkotva ol­tották a lángoló melléképü­letet, kimentették a szomszé­dos istállóból a tehenet is. Mindenki félt, hogy tovább­terjedhetnek a lángok, az em­berek számára a vészhelyzet­ben fontosabb lett az összefo­gás, mint a bosszú. Miután eloltották a tüzet, nem akar­tak már gyilkolni, bár akad­tak, akik engem akartak meg­lincselni. A tűzoltók védtek meg. Azóta sok szemtanúval be­szélgettem, az idősebbektől tudom, ha akkor nem lobban fel a tűz, tragédiák sorozata kezdődött volna, mert a forra­dalom leverése után kímélet­lenül megtorolták volna az akasztásokat. így is sok em­bert elvittek, akik sohasem térhettek vissza, és akikről máig csak suttogni mer a fa­lu. Úgy érzem, négyévesen történelmet csináltam Kiskun­dorozsmán. Negyvenöt éve várok arra, hogy valaki oda­jön hozzám, és azt mondja: Köszönjük, Zoli! • r ' U* Találkoztam Istennői Harsány harsonaszó, vakítóan fehér fé­nyek, habtiszta selyemruhák suhogósa... arra gondoltam, ez káprázatosabb, mint ahogy elképzeltem... Aztán magamhoz tér­tem, azonnal tudtam, hogy hol vagyok és mi történt. Mellemen az ing, és a kabát csupa vér volt, az arcom, a hajam sáros. Nem törődtem semmivel, teli torokból üvöl­teni kezdtem: - Nekem az Istennel kell beszélnem! Az Istennel akarok beszélni! Hangom túlszárnyalt mindent, egy má­sodpercre teljes csönd lett, még a harsonák is elnémultak. Néhányan körülöttem, akik­kel együtt érkeztem, felém fordították a fe­jüket. .. Volt köztük egy fekete bőrűfiú - ilyet még csak a filmhíradóban láttam a mozi­ban - alig volt rajta valami, néhány bőr karperec és nyaklánc, meg egy koszos rongydarab az ágyékára tekerve... Fél lá­ba hiányzott. Mellette a földön egy orosz­lán pislogott. A fiú, mikor összeakadt a te­kintetünk, zavartan lesütötte a szemét, az oroszlán sörényébe kapaszkodva próbálta annak hátából kihúzni lándzsáját. Volt ott még két másik alak, ahogy rájuk néztem, ők is elfordultak, és folytatták a beszélgetést. Számomra ismeretlen katonai egyenruhá­ban voltak, csuromvizesen mindkettő. Nem értettem a nyelvüket, de valami Szuezt em­legettek nagyon gyakran... Aztán összekapcsolódott a tekintetem egy selyemruhással, nem szólt semmit, csak kérdően nézett rám... - Kérem, nekem az Atyával kell beszél­nem - mondtam a tekintetéből rám ragadt nyugalommal, a harsonák halk és lágy hangon újra elűzték a csendet. - Most nem lehet! - hangzott a határo­zott válasz. - Önnek a regenerálóba kell menni. Ereztem, hogy valahova átkerülök, fur­csa, de kellemes illatú, tejfehér köd lebe­gett körül... Mikor kitisztult, üdének és frissnek éreztem magam. Nem volt sáros az arcom, a hajam és a mellkasom sem volt vé­res, eltűnt a seb. Előttem egy kis asztalon ott voltak a ruháim. Én is egy fehér se­lyemleplet kaptam. A kabátom belső zse­béből kikandikált egy fotó, Sanyi csinálta néhány napja, ma reggel hozta be a műhely­be. - Öregem, része vagy a történelemnek! - mondta lelkendezve. Kezembe nyomta a fényképet, és már robogott is tovább fur­csa masinájával a nyakában... A fotó sarka kilógott az asztalra terített kabátomból. Óvatosan körülnéztem, előttem egy hosszú asztalnál selyemruhá­sok ültek, derűs arccal kérdezgették a két katonát, már ők is fehérben voltak. Mögöt­tem kissé távolabb a fekete fiú, arca most még feketébbnek tűnt, ruhája pedig fehé­rebbnek, mint a miénk. Óvatosan a kabátomhoz léptem, kihúz­tam a képet, a közepén volt egy golyó ütöt­te lyuk... gyorsan a selyemruhám ujjába dugtam, és már szólítottak is. Odaléptem az asztal elé, és kihasználva, hogy a másik oldalon ülők valamit ren­dezgetnek, határozott hangon megszólal­tam: - Az Istennel szeretnék beszélni. Az asztalnál ülők rögtön rám néztek. A középen ülő megszólalt, nyugodt hangon mondta: - Most nem lehet, majd később - aztán pergő kérdések következtek. -Neve? - Erdősi Mihály. -Honnan jött? - Budapestről, az Attila utcából... Ma­gyarország. .. - Hogyan halt meg? - Lelőttek... éppen újságot árultam a műhely előtt, mint mindig és... - Mikor? -1956 november... már nem is tudom... érdekes, hogy itt az idő... már nincs is... - Milyen körülmények között? - Tudják, a forradalom! - kiáltottam. ­Éljen a haza. ruszkik, haza! Megrökönyödve néztek rám. - Kérem, nekem az Úristennel kell beszél­nem - próbálkoztam ismét. - Nemzetbe vá­góan fontos! - viccelődtem, de végre komo­lyan vettek. A középső felállt, azt mondta, kö­vessem. Hosszú folyosókon vezetett keresz­tül, míg egy tágas szobába érkeztünk. Egy nagy asztal mögül egy rendkívül szimpati­kus, selyemruhás jött felém mosolyogva. Az ajtó melletti fogason hatalmas, földig érő fe­hér szárnyak lógtak. - Gábor vagyok! - nyújtotta felém barát­ságosan a kezét. Zavartan néztem rá, hol a szemébe, hol ismét a szárnyakra. - Aááá, azokat csak kiküldetésben használom.. .­egy kényelmes kanapéra ültetett -,.. .nos, mi­ben segíthetek? - Az Atyával szeretnék beszélni. - Most nem lehet... az Atya alszik - meg­döbbentem, amikor végigfutott agyamon a felismerés: Az Isten átaludta a forradal­mat! Nem találtam szavakat, csak dadog­tam. -.. .és meddig még?... mennyi ideig...? - Idő! Idő? Az idő, gyermekem, nálunk nem létezik... Szavait csilingelő csengők hangja szakí­totta félbe, zenéjük oly lágy és oly kellemes volt, hogy teljesen elaléltam. Észre sem vet­tem, mikor tárult ki velünk szemben a hatal­mas ajtó. A szobát isteni fény árasztotta el, Gábor letérdelt. Ösztönösen én is. És O meg­jelent az ajtóban, selyemruhája még a néger fiúénál is fehérebben ragyogott... - Mi újság, Gábriel, ki ez a férfi mellet­ted? - kérdezte kissé ásítás hangon. -Atyám, veled szeretne beszélni - szólt Gábor mély tisztelettel. Az Úr rám nézett mosolyogva. Szeméből barátság, bátorítás, érzékeny kedvesség su­gárzott. Alig tudtam megszólalni. - Atyám... Budapesten a forradalom, a ruszkik... Istenem, segíts! - hirtelen mozdu­lattal átadtam neki az átlőtt fotót. Nézte, maga elé emelte, s mókásan a lyukon keresz­tül nézett le rám. - Forradalom...? - kérdezett vissza, s hangjában még mindig némi álmosság buj­kált, majd szelíd, oktató hangon hozzátette: -A nehéz sors szüli a legnemesebb tetteket és gondolatokat... a magyar „kohónak" iz­zani kell! - maga mellé intett, hogy én is néz­zek át a lyukon. Budapestet láttam, hűvös őszi szél söpört végig az utcákon, katonacsiz­mák ütemes koppanása hallatszott, és egy kellemetlen csengésű idegen férfihang: - Raz-dva, raz-dva... - aztán a kép elsö­tétült. Koroknay Károly

Next

/
Thumbnails
Contents